Murakami Dosztojevszkij nyomában

Murakami Haruki új prózakötete, a Férfiak nők nélkül arra a kérdésre koncentrál, hogyan teheti tönkre egy félresiklott kapcsolat az ember életét. A téma már-már banális, a kidolgozás azonban mesteri. Kirilla Teréz értékelte a könyvet.

Murakami Haruki legújabb prózakötetét lapozgatva hét történetet tart kezében az olvasó, vagy még inkább hét lelki tükröt, amelyben azt látjuk, mi történik a férfival, ha elveszíti a legjobban szeretett nőt. Egyszerű, kristálytiszta történetvezetés, sehol egy irritáló, félrevezető, figyelmet elterelő karcolás – röviden így véleményezhető a Férfiak nők nélkül.

Tükörsima utakon, egyenesen szállunk alá a vesztesek lelkének poklába, ahol paradox módon minél mélyebb a seb, annál pontosabban körvonalazódnak az érzelmek, a valós és képzelt/színlelt lelkiállapotok. Az ilyenféle ellentmondásokra épülő történetek szinte megszokottak Murakami régi olvasóinak. A mesés, majdnem bizarr lények, mint a macska, a kígyó, a furcsa tengeri állatok és lebegő növények, az ősi bölcsességet magában hordozó, különösen viselkedő fiatal nő vagy a hold, a világvégi, elhagyatott városkák, szállodák és kocsmák, az elmaradhatatlan Kafka-motívum éppúgy fölbukkannak ezekben a novellákban, mint korábbi írásaiban. E kötet újdonsága viszont a dosztojevszkiji értelemben vett, szinte túlontúl direkt, analitikus perspektíva, amellyel az olvasó egyenesen a főhős lelkébe pillanthat.

Rögtön az első novellában – melynek címe a Beatles Drive my car dalára emlékeztet – a főhős, Kafuku olyan párbeszédbe merül barátjával, egyben néhai felesége egykori szeretőjével, Takacukival, ami akár két Karamazov-testvér között is elhangozhatott volna. Kafuku, aki sosem értette, miért csalta meg őt a felesége – noha gyanítja, hogy hirtelen megváltozott viselkedése összefügg gyermekük korai elvesztésének tragédiájával –, az egyik találkozásuk alkalmával a legbensőbb gondolatait is bevallja Takacukinak. „Nekem az a legfájdalmasabb, hogy igazából nem ismertem őt, de legalábbis egy minden bizonnyal fontos részét. Most meg, hogy már meghalt, valószínűleg örökre ismeretlen marad az a rész. Mint apró, feltörhetetlen, a tenger legmélyére süllyesztett páncélszekrény tartalma.” (Vezess helyettem) – mondja Kafuku. Őszinteségének hallatán Takacuki azzal küszködik, hogy mindent bevalljon, de végül úrrá lesz ezen a késztetésen, mert nem akar fájdalmat okozni a házasságtörés bevallásával, s így folytatja a beszélgetésüket: „A saját szívünkbe azonban, ha megtesszük a szükséges erőfeszítéseket, beleláthatunk, a befektetett erőfeszítéseink arányában. (…) Ha igazán látni akarunk egy másik embert, arra nincs más mód, csak az, hogy elmélyülten és tiszta tekintettel megfigyeljük saját magunkat.”

Az Önműködő szerv című novella még mélyebbre vezet az elmagányosodás feltárásában. A középkorú, jóképű és fiatalos Tokai doktor, plasztikai sebész, sosem nősült meg, és világéletében házas vagy stabil kapcsolatban élő nőkkel volt viszonya, olykor három-néggyel is egyszerre, anélkül, hogy önmagával vagy partnerével szemben érzelmi igényekkel lépett volna föl. „Amire Tokai mindennél jobban vágyott, az a bensőséges, intellektuális érintkezés volt ezekkel a vonzó nőkkel. Ami utána következett, az egy másik téma.” Ám egyik partnerébe váratlanul, elsősorban önmaga számára meglepő módon beleszeret. Ahogy erősödnek olykor ambivalens érzései, úgy változik meg a személyisége. A magabiztos férfi melankolikussá válik, s egy, a náci koncentrációs táborokról szóló könyv elolvasása után egyre gyakrabban gondolkodik el azon, hogy voltaképpen ki is ő. „Ha valami okból (…) egy nap hirtelen kirángatnának a mostani életemből, megfosztanának az összes kiváltságomtól, és a létezésem egy puszta szám szintjére süllyedne, hát akkor mégis ki lennék én?” Amikor a szeretője elhagyja egy harmadik, ismeretlen férfi miatt, miután anyagilag is kihasználta Tokait, az orvos többé egy falatot sem bír enni. Néhány hét alatt szó szerint éhen hal. Kínzó kérdésére, hogy tulajdonképpen ki is ő, holttestének szörnyű látványa ad végleges választ. „A bordái úgy meredeztek, mint tengerparti sziklák apály idején. Az ember legszívesebben elfordította volna a tekintetét. A náci koncentrációs táborokból épp kiszabadított, csontsoványra fogyott zsidó fogvatartottak jutottak róla eszembe…” – meséli emlékeit az író-barátnak az orvos titkára. A halálba torkolló elmagányosodás és a koncentrációs táborok foglyainak sorsa közötti párhuzam a „semmibe” érkezés állapotának rögzítésével új távlatokat vet föl saját veszteségeink értelmezéséhez is.

A kötet talán legizgalmasabb, az abszurdhoz kötődő novellája a Samsa szerelmes című elbeszélés, mely Kafka ismert főhősének, Gregor Samsának az átváltozását gondolja tovább. Nem a bogárrá alakulást látjuk tehát, hanem azoknak a mozdulatoknak, érzéseknek és gondolatoknak vagyunk tanúi, amikor Samsa visszaváltozik emberré. A történet tragikus hangvétele abból ered, hogy kiderül: az emberi élet újratanulásához nem a szerelmen át, hanem egy nő elvesztésén keresztül vezet az út.

Kino, az azonos című novella főhőse a válás traumáját próbálja feldolgozni, és ennek során talál rá a spirituális elmélyülés útjára. Egy világvégi város szállodai szobájában töltött magányos estén kénytelen belátni, hogy „amikor annak volt itt az ideje, hogy valódi fájdalmat érezzek, akkor eltompítottam a legfontosabb érzékeimet. Nem akartam elfogadni az elevenembe vágó tényeket, úgy lavíroztam, hogy ne kelljen szembenéznem az igazsággal, és meg is van az eredménye: üresen kongó szívvel kell élnem.” Ezután többször kísértést érez arra, hogy képzelt dolgokkal töltse meg üressé vált szívét. Végül azonban az emlékeire koncentrál, életének valós mozaikdarabkáira: „Valahogy muszáj kötődnie a valósághoz. Mert ha nem, én többé nem leszek önmagam. Sehol nem lévő ember lesz belőlem.” Az ő személyes története tehát nem arról szól, hogy a válás után milyen érzések lesznek úrrá rajta, hanem hogy a szembenézésnek és megbocsátásnak milyen magaslatára kell fölemelkednie az igazság megtalálásához.

A kötet végére érve önkéntelenül is fölvetődik az emberben a kérdés: mindezekben a veszteségekben a vak sorsot kell-e látnunk csupán, vagy Isten kezét, mely a fájdalommal teli világok megtapasztalásán át vezet bennünket vissza az elfogadás és a jóság útjára? A kérdésre kinek-kinek magának kell megtalálnia a választ. Az viszont kétségtelen, hogy Murakami Haruki ezúttal is jó útvezetőnek fog bizonyulni.  

Kirilla Teréz 

Murakami Haruki: Férfiak nők nélkül. Fordította Nagy Anita. Geopen Könyvkiadó, Budapest, 2015.