Mekkora üst kell a pokol alá?

Az ima káromkodás, az öröm sokk, a szeretet erőszak Darvasi László Isten. Haza. Csal. című novelláskötetében. A könyvet Tarján Tamás értékelte.  

Isten. műfaja a rémballada.

A Haza. műfaja a siralom.

A Csal. műfaja az epitáf (sírfelirat).

Persze bőven akadnak átfedések, átjárások a területrészek között. Bár nem könnyű megközelíteni egyiket sem. Hiszen fóliával letakarva, használaton kívül, használatlanul, használhatatlanul hever mindhárom. Lefóliázva, mint a játékgépek a számos vidéki kocsma egyikében, az Apa hazajön című tárcanovella helyszínén. És ez még a jobbik eset. Egy másik kocsma már félig kibelezve: „Volt bent gép is, illetve már csak zenegép. Nem volt jó. Rajta papír, nem üzemel. A játékgépek helyén két fehér folt.” (A vörös pina balladája)

Darvasi László Isten. Haza. Csal. című novelláskötetében a három szó képezi – egyesével –  a fejezetcímeket is. E három elromlott, eltűnt, semmivé lett, de a hajdani csilingelések, kattogások, karambolok, érmepengések, káromkodások, söröskorsó-koppanások hangjait valahonnét nagymessziről mégis felhörgő játékgépen játszik az író. Játszik? Odakényszerítve, el nem fordult tekintettel áll tereptárgyai abszurddá torzult realitása előtt, mert el kell mondania a sorsukat, meg azokét is, akik a régen talán működő masinák embertartozékai voltak: játékosok, szenvedélybetegek, kibicek, szerelők, bérbeadók, tulajdonosok, betiltók. Illetve természetesen nem is ő áll, mesél, hanem képviseletében főleg egy bizonytalan értelmiségi figura, középkorú vagy korosodó férfi. Esetleg irodalomközeli egyén. Dramaturg, íróféle, újságíró, szerkesztő. Ez az alteregó alighanem életben is van még lét és nemlét e mezsgye-könyvében, mert például Vas Istvánt olvas, a Cambridge-i elégiát kétszer is, holott eléggé betintázott, s kórházba szállított alkoholista bátyjának kutyaszarbűzös házában úgy virrad rá a másnap, hogy jó eséllyel agyoncsapják, de előbb kalapáccsal szétverik, majd fűrésszel levágják a tíz ujját (Műfogsor; Mert mi nem vagyunk dánok; Anya és apa túl akarják élni stb.).

Azért óvatosan ezzel az epikai énnel, az önéletrajzi terheket is cipelő alkalmi alakmással. Természetesen lehet ez az ego „egyszerű ember” is, e minőségében közelebbről ugyancsak meg nem határozott figura, mint például az Apának hiányzol címbeli apaszereplője – a feltünedező tucatnyi mitikus és nem mitikus apák egyike –, aki számítógépe képernyőjén pornófilm-színésznőként pillantja meg a lányát. Erről egy szót sem szólhat a feleségének sem, mert akkor kiderül: pornót néz; s innentől két szálon követi gyermeke sorsát – a hétvégi ebédelés-találkozások szokványosságában és a disznó filmek óriáspalettáján (amíg mód nyílik rá akár így, akár úgy). Lehet, miért ne lehetne a főalak nő (Luxemburg stb.), állhat a középpontban egy vagy több gyerek (Én és a kisöcsém; Pláza stb.), és – bár a kötet erőssége inkább az egyanyagúsága, tónusának sötét, keserű kitartottsága, előadásmódjának mindössze három-négy alapváltozatot variáló céltudatossága – működhetnek olyan szüzsék és szólamok, amelyek nehezen tűrnék az általánosítást. Viszont kerüljön bármely karakter a centrumba, otthonos otthontalansággal éli, járja azokat a helyszíneket, tájékokat, amelyeket élnie vagy járnia adatik. Az Isten.nel való kapcsolat, a Haza.-tudat és minden Csal.[ádi] viszonylat az idegenségérzet, a közömb jegyében alakul. A lelki hajléktalanság (mely olykor valóságos számkivetettség) mindennapi magányossággal, közönnyel, agresszivitással, távlattalansággal társul. Mégis mutatkoznak koordináták – múltbeli emlék- és érzéstöredékek, az ismerősség és egybevágóság kapaszkodói, az alkalmi empátia és a leküzdhetetlen élni vagy gyilkolni akarás felvillanásai –, amelyek mentén az elárvult kreatúra majdhogynem otthonosan berendezkedhet átmeneti vagy végleges otthontalanságában. S ez még rosszabb, mintha nem így lenne.

Erre az állapotra a könyv annyi kisprózája nyújt példát, hogy – mint néhány más uralkodó jegy esetében – nem szükséges címeket sorolnunk. Annak bizonyítására sem, hogy a változatosságukban is többé-kevésbé jellegzetesnek mondott középkorú alakokat Isten., Haza. és Csal. kallódó, értelmi fogyatékos, érzelmi sérült gyerekek, fiatalok és hanyatló, haldokló, a létből épp távozó öregek sokaságával veszi közre, azaz szorítja kétfelől egzisztenciális satuba. S a beszorított mindkét irányba visszaszorít, visszarúg. Darvasi László mostani – a legtöbb előző novelláskötetétől, köztük a keleti történetektől-példázatoktól igencsak elütő – gyűjteményének lényegi vonása, hogy nem annyira az egyes novellákat olvastatja: inkább kötetegészként érvényesíti magát. Egymásba építi a prózafelületeket, s bár poétikailag nem, impressziónk szerint mégis regényesíti anyagát, állagát. Mint elöljáróban jeleztük, az Isten., a Haza. és a Csal. ciklusok indukálnak ugyan bizonyos egységességet, alkalmasint egymásba oltódnak, darabjaik gyakorta felcserélhetők lennének, ám tényleges egységüket a kötetcím jeleníti meg.

„Olaszországban forgatják majd az első olyan játékfilmet, amiben csak hivatásos papok szerepelnek…” – e mondat nem Isten.hez kötődik (papok), nem is egy (másik) Hazá.hoz (Olaszország), hanem a Csal.-hoz (Én és a kisöcsém). A Magvető Kiadó újdonságába beférkőzött négy-öt halványabb munka; ez az egyik, már az első lapján feltorlódó közhelyeivel. Szinte csak a címéből eredő feszültség élteti. Az ellenpontozó jelentés, amely a közkedvelt operettről leválva, antioperettesen zakatol. Darvasi időnként túlterheli a címeket – Hol lakik a Föld?; Élmunka; A vörös pina balladája stb. Vagy ellenkezőleg, a jól előkészített, ám kissé mesterkélt, tartalmilag/stilárisan túlcsigázott slusszpoéntól reméli a sztori visszamenőlegesen is megvalósuló elrendeződését.

Kiváló szituációja ellenére másodszor is az Élmunkát kell kifogásolnunk, címe és zárlata miatt pedig az És hogy mondjunk valamit az irodalomról is című írást, melynek befejezése egyúttal a kötet vége. Harmincharmadikként szegi be a könyvet. A harminchármas számnak az Isten. aspektusából sem igen tulajdoníthatunk különösebb – „krisztusi” – számszimbolikát. Inkább véletlenszerű.

A roppant erős, feldolgozásában megrázó írói anyag – abszurdoid emeltségű valóságanyag – figurálisan a hullát, cselekvényesen az emberölést vonja előtérbe (a halott felesége tetemének hazahozataláért, végtisztességéért mindenre kész férfi vesszőfutásában: Cornelia Vlad stb. – a gyilkolást a szintén csúcsminőségű Zuhanásban stb.). Valóságosan is, jelképesen is uralkodik hulla és ölés, s mindkettő révén a halál. Isten. meghalt. A Haza. megcsalt. A Csal.? Volt-e valaha is nem csonkolt, nem csaló, önmagánál kiterjedtebb: másik szó, valóságos közösség? Isten. lírai és dramatikus fordulatokat sem nélkülöző, kihagyásos rémtörténetekben: mondhatni rémballadákban menti az irháját (Egy templom kitakarítása – novella-remekmű! – stb.). Neki a 7–59. oldal jut, kilenc írás. A Haza. szintén kilenc szövegben vesztegel, áttétellel szólva: a siralom-műfaj hangjait hallatva, s terjedelmében széttaposottabban (63–145. oldal. Minimum egy, de inkább két leendő antológiadarab itt is: Téli reggel, hullával; Cornelia Vlad). A Csal. üzemképtelenségéről már tizennégy írás és a legnagyobb szövegtér (153–249. oldal) tanúskodik. Kiváló és kevésbé kiváló itt eléggé keveredik. A Márta járt már Ázsiában és a Pénztárca kiemelkedik a temetőre elegendő (maradjunk a műfaj-szimbolikánál) epitáf. – sírfelir. – közül. Az És hogy mondjunk…, a harmincharmadik egység, az epilógus különálló darabként hátravetett „mottója” mindhárom ciklusnak.               

Darvasi kisprózáját többször hozták távoli rokonságba a kritikusok főleg Mándy Iván (Az ördög konyhája), Bodor Ádám (Sinistra körzet) és Tar Sándor (A térkép szélén) egyes (mégoly különféle) törekvéseivel. Lehet benne igazság, azonban Darvasi László mindhármuktól és mindenki mástól eltérő szuverén epikai szekvenciákban gondolkodik. Pulzáló, ziláltságukat a nyelvi fegyelem mögé rejtő mondatokban, bekezdésekben, izgalmasan ismétlődő irgalmatlan passzusokban, melyeknek legyalult költőiségéhez elhagyhatatlanul szükséges a káromlásbeszéd, a „baszásnyelvezet” brutalitása. Nem lehet azt kiszámolni, tízzel kevesebb vagy éppen hússzal több nyers szó kellene-e a szövegbe. A repetitív motivika viszont egyszer-egyszer mentesít a mélyebb jelentésadástól. Szétforgácsolódik az ikermotívum: a Műfogsor megköveteli, a Vicces dolgok, humoros esetek stb. elengedné. Az integető macska motívummá váló giccstárgyát (vö. még: kínai árusok) a Mert mi nem vagyunk dánok huzama döbbenetes kontradikcióba hozza a megfeszítettségében integetni nem tudó Jézus-szobor kegytárgy-giccsével – másutt egyszerűen egy semmiség a veszendő holmik raktárán.

Az ima is káromkodás, az öröm is sokk, a szeretet is erőszak: ide jutott Darvasi László novelláinak látlelete szerint a fővárosi, nagyvárosi lét, de a kisvárosi, falusi, tanyasi még lesújtóbban jelenik meg. A lelki szegények oly szegények, hogy a boldogság ugyanúgy nem szerepel a szótárukban, mint a boldogtalanság. A pénztelen szegényeknél kifosztóik, a pénzes gazdagok, a termékbemutatók bóvlijainak kiskirályai, a minden hájjal megkent uzsorások sem boldogabbak. Mindenki annak vájja ki a szemét, akinek bírja. Isten., Haza. és Csal. egymásnak farkasa. S mégis – talán ez a legnagyobb írói fegyvertény – mélységesen humánus könyv ez a gyűjtemény, benne az elcsempült, fogyatéktól vagy részegségtől nyálas, halálra sminkelt, szétvert arc is: emberarc. Emberé, akinek lehetne Isten.e, Hazá.ja, Csal… Csak most nincs. Csak itt nincs. A címbeli hármas egymásnak nincs, s ezen mi vesztünk rajta.

A még nem említett novellákat képviselje A takarítónőm, akit Elenának hívtak. Ez az írás a Haza.-fejezet része, de – nem egyedüliként – jobb helye lenne egy virtuális ,Emb.’-, ,Egy.’-fejezetben, mivel az emberi, egyéni, specifikus, sőt extravagáns dráma dominál benne. A fentebb említettek közül a Márta járt már Ázsiában nagyszerű írói megoldások egymásutánja, végigvitele. Az elhaltak fölöslegessé vált lomjait, értéktelen hagyatékát tűzben megsemmisítő hivatásos égetőmester arról híres, hogy különlegesen nagy üstbe gyűjtött ócskaságok alá szítja a lángot: „Ekkora üstje senkinek sincs a járásban”. A „tüzes tudomány” szakismereteinek módszeres közlése – mi mivel ég együtt a legjobban? mi ég problémásan? mi ég a legnehezebben: ruha, gumi, papír? – lelke mélyéig megérinti az olvasót.

A kötet egésze felizzítja a kérdést: mekkora üst kell tüzet gyújtani a pokol alá?

Tarján Tamás

Darvasi László: Isten. Haza. Csal. Magvető Kiadó, 2015.