Ugrás a tartalomra

 

Mattszürke szoció meg költői lélek

Aki a könyvet megveszi, vélhetően azért veszi meg, mert szörnyülködni akar az alulnézetből látott emberi sorsokon, meg akar mártózni egy számára idegen, egzotikus alvilágban, ahol pénzért minden kapható, ahol előbb ütnek, mint kérdeznek, és mindenki tetováltatja a családi fényképalbumát.

De nem fognak fegyverek dörögni. Pál Dániel ugyanis olykor megrendít, elcsodálkoztat, óvatoskodón tán meg is botránkoztat, de a direkt, szociós, riportszerű leírások arany középútjáról nem lendül el a brutalitás felé, nem osztogat pofonokat.” – Pál Dániel Levente kötetéről Juhász Kristóf is megírta gondolatait.

 

Pál Dániel Levente könyvének címe: Az Úr Nyolcadik Kerülete. A cím, mondjuk, azt jelenti, hogy a vén kaporszakállú esendő bárányainak szent együgyűséggel, vétkes esendőséggel és megbocsátható vétkekkel teli mindennapjait kukkolhatjuk mi egyszeri olvasók, akik vagy úgy vagyunk esendők, mint a könyv hősei, vagy másképp. Kiemelem, amit szerzőnk könyve előszavában közöl: „Itt van elszórva pár négyzetkilométeren minden, ami a mi régi és ami a mi új Európánk. Itt lakom, erről a környékről származik a legtöbb történetem.” Vagyis szerzőnk nem odamegy, hanem ott van. Hol is?

Ismerjük e tájat. Krasznahorkai, Hajnóczy és Petri járt itt a leglátványosabb eredménnyel, de őket is megelőzte Moldova György – engedtessék meg nekem, hogy most a szigorúan vett urbán-szoció tárgykörében maradva ne részletezzem az ábrázolásmód valódi megalapozóit Mikszáthtól Krúdyn át Tersánszky Józsi Jenőig (ó, a Kakuk Marci-sorozat rejtői vagabundsága, gogolian keserű marháskodása és hašeki könnyedsége!).

Lássuk tehát, Pál Dániel mit tesz hozzá ahhoz az izgalmas világhoz, ami a francia és orosz realizmussal kezdődik, és körülbelül Krasznahorkaival végződik, de sokszor érezzük ezt a hangulatot Bartis Attila könyveiben is – amíg az elbeszélő nem csinál vagy derít ki valami disznóságot. Tehát az út nyilván nem ért véget.

Az Úr Nyolcadik Kerülete nem cseveg, mint Moldova prózája, nem hal bele önnön közegébe, mint Petrié és Hajnóczyé, valamint nem emeli metafizikai magaslatokba a megfigyelés tárgyává tett szűkös világot, mint Krasznahorkaié. A mi szerzőnk megfigyel, lejegyez, esetleg hozzáfűz, de főképp megfigyel, s teszi ezt szenvtelenül, tárgyilagosan, precízen, hidegen, mindenfajta érzelmi kilengés nélkül. Műfajilag teljesen releváns pillanatképeket látunk, portrékon keresztül sorsok villannak föl, a következtetés az olvasóra bízva, az író leírja, amit lát: tiszta játék. Értjük is.

„Azt mondta, majd akkor randizzak, ha egyedül is el merek menni… Okos anyukám volt – fejezte be a mondókáját az előbbi fiú, majd hangosan cuppantott egyet a szájával, mint ahogy egy ruhacsipesz kattan a rögzítésnél.” Az efféle hasonlatoknál érzékelünk némi elégikusságot, vagyis azt, hogy az elbeszélő-megfigyelő mégsem olyan szenvtelen, amilyen lenni szeretne. Ám amikor már személyes jó barátként, de legalább bizalmasként szegődnénk a mesélő nyomába kalandjai során, akkor a kaland hirtelen véget ér, és a precíz megfigyelő helyébe érző lelkű, kesernyés-melankolikus, tűnődő lírai én lép, ilyenformán:

„Hetek óta ott ácsorog a házunk előtt a sarkon. Minden este megkérdezi tőlem, hogy: ’Nem szeretnél?’ Behunyom a szemem, elképzelem az arcát. Ha hetek óta minden este megkérdezi tőlem, hogy szeretném-e, az már szerelem?”

Vessünk össze egy Bukowski festette piktúrát az imént idézett képpel, ahol Pál Dániel Levente a szerelem szakralitását akarja diszkréten, de élesen fölcsillanó ellentétezésként beemelni a hírhedt 8. kerület profán közegébe. A Bukowski-egyperces egy középkorú házaspár csömörét villantja föl, majd záróképében a feleségével egy ágyban alvó férfi oldalára fordul, és fölemeli a takarót. Mesélőnk hozzáfűzi: soha nem fingotta le a feleségét. Ez a profanitás teljes sötét pompájában földhöz szegező mondat olyan magasságokba emel, hogy nevetségessé válik, aki végigviszi a teljes asszociációs láncolatot. Egy láncszem engedtessék meg nekem: ha „soha nem”-mel kezdődik egy gondolat, akkor az akár egy erkölcsi parancsolat fényét is elérő, egész életünkre vonatkozó elhatározás. Súlya kőtáblányi. Egyetlen egyperces közelít ehhez a súlyossághoz Pál Dániel könyvében: az Egy macskaboszorkány. Utolsó mondata: „A szemed hazudhat, a szíved hazudhat, a geci nem hazudik.” Erről van szó, kérem.

A nyolcadik kerület több underground kulturális terméknek köszönhetően – gondoljunk a Ganxta Zolee és a Kartell együttes életművére vagy a Nyócker című rajzfilmre – Magyarországon fogalom. Gettó, alvilág, drog, kurvák, fegyverek, kulturális sokszínűség – ezek a hívószavak kapcsolódnak hozzá. Aki a könyvet megveszi, vélhetően azért veszi meg, mert szörnyülködni akar az alulnézetből látott emberi sorsokon, meg akar mártózni egy számára idegen, egzotikus alvilágban, ahol pénzért minden kapható, ahol előbb ütnek, mint kérdeznek, és mindenki tetováltatja a családi fényképalbumát.

De nem fognak fegyverek dörögni. Pál Dániel ugyanis olykor megrendít, elcsodálkoztat, óvatoskodón tán meg is botránkoztat, de a direkt, szociós, riportszerű leírások arany középútjáról nem lendül el a brutalitás felé, nem osztogat pofonokat. A másik irányba kacsingat, a melankolikus, elégikus költői hangulatfestés, önreflexió tájára. Akár egy lírai állásfoglalás: belemegyek én, csak nem úgy, ahogy gondoljátok.

Egyszóval a durva sztorikra vágyó olvasó rossz helyen keresgél. Mégis ott a visszafogott lendület a történetek egymásutániságában, a kényelmes flâneur-tempó (tökéletes! helyszín az utca, narratív tempó az utcán sétáló emberé), amiből már nehezen zökkenünk ki, ha egyszer becsatlakoztunk.

Hacsak nem az utolsó mondattal, amellyel a lírai én veszi a kalapját, és laza alanyi elidegenedéssel angolosan távozik: „(...) idegen vagyok itt, nem tartozom ide, és soha nem is fogok.”

 

Juhász Kristóf

 

Pál Dániel Levente: Az Úr nyolcadik kerülete. Athenaeum, 2017

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.