Ugrás a tartalomra

 

Éjszakai angyal – Huszár Ádám prózája

Haza kell találnom. Miközben barátkoztam a ténnyel, egyszer csak úgy villant be mellettem egy női alak, mint mikor az ember kinyitja a szemeit a kocsiban alvás után, s valami megmagyarázhatatlan melegség önti el lelkét. Talán a napsugaraktól, melyekben lemoshatjuk zsíros arcunkat, vagy csak mert ott, abban a pillanatban minden rendben van. Egy angyal elsuhant mellettünk.


Hirtelen pillanat volt, mikor a kialvatlanság, az egyedüllét, a rosszullét és még jó néhány fájdalmas tényező összefogott, majd közös erővel elkergette az átmeneti boldogságom.

Haza kell indulnom, fogant meg bennem a gondolat, amivel csak egyetlen probléma volt: hogy a „haza” nagyon messze volt.

A magány úgy bújt mellém, mint régi, ámbár akadékoskodó ismerős.

Aludni akarok, addig sem kell gondolkodnom, majd reggel a paracetamol helyreráz.

Ahogy kiléptem a bárból, sötétség ölelt körül. Lámpák villogtak fényesen, de nekem minden homályos volt. Körülöttem autók gyors suhanásai, mentő szirénájának hangos, félelmetes vijjogása, hideg-szeles idő, egy kóbor kutya, ahogy megbámult, üres üvegek a járdán, amikkel a szél játszott… Talán egy feldöntött, szél gurította kuka volt az, ami végleg fellökött.

Begomboltam a kabátom, elindultam a motel felé. Pár méter után tudatosult bennem: fogalmam sincs, hol vagyok és merre kell mennem. Agyam jelezte: bocs, haver, mára ennyi volt, közel egy hete játszod, hogy fent kell maradnom minden éjjel, ma ne kérj tőlem semmit. Majd holnap. Na, jó éjt!

Szerencsére öreg barátomra, a szívemre mindig számíthatok, s nagyon remélem, ez így is marad. Habár a kölcsönös tisztelet sokszor hiányzik: míg ő játssza ritmusait Ginger Baker-i pontossággal, én kihasználom a stabil alapot, és Keith Richards módjára ki-kiesek az ütemből néha, a szólóim pedig sokszor túlnyújtom. Aztán megbánóan hátranézek, látom Baker arcán, hogy rezzenéstelen és komoly. Figyelj oda a játékra, jó?! Ne baszakodj, Keith!

 

K.-t elnyomta az álom. Több órája úton voltak, s legalább ennyi idő állt még előttük. K. egyedül érezte magát, annak ellenére, hogy bankrabló társai vele utaztak a kocsiban. K.-nak sok volt ez. Érezte társai savanyú hónaljszagát, a folyamatos, el nem múló éhséget, a kényelmetlen ülést, a betonút keménységét. K. úgy aludt el, hogy közben a nap sütötte az arcát. Tavaszi napsugarak, melyek a szabadban még csak próbálják felmelegíteni a koravén szíveket, viszont a kocsi ablakán áttörve szinte égetően perzseltekami K.-nak azt jutatta eszébe, amikor egy lány vizes, síkos, ám puha bőrehozzásimult a folyóparton. Fiatalok voltak, szívük túlontúl könnyű és tiszta. Nem tudta még, mi vár rá. Nem volt szorító érzés a mellkasában, sem vénülő félelmek, csak az, hogy most jó, és ennél csak jobb lehet. K. nézte a lányt, majd zavarában megkérdezte: „Most mi lesz?” Ez pedig nem az a „most mi lesz?”, melyre felnőtt életünkben a következő gondolatmenetet lehetne ráerőltetni: „Most? Meghalok, vagy újra felépíthetem magam, remélve azt, hogy talán mindennek van értelme, s halálunk előtt bizonyosságot nyer életünk, és úgy fújhatjuk ki az utolsó szuszt nikotinos tüdőnkből, hogy volt értelme, igen, most már nyugodt vagyok. Hazataláltam…”

Nem-nem, ez a „most mi lesz?” ártatlanabb volt, mint amikor egy csecsemő elmosolyodik az anyja ölében. Talán ők látják, ha egy anyának szárnyai vannak.

A válasz gyönyörű volt: „Csók?” – kérdezte, inkább kérte elcsukló hangon a lány.

És csók lett. Egyszerre indultak el egymás felé, csak a szájuk ért össze, és finoman játszottak ajkaik. Nem ölelték át egymást, az már túl sok lett volna. K. nem is értette, hogy lehet egy ilyen meghitt pillanatban még mozogni is. Kezüket arra használták, hogy a száraz nyári fűben megtámasszák testüket.

Így ért véget a csók, így aludtak el a nyári délutánon a vadregényes folyóparton, egy bokor árnyékában, a madárcsicsergésben és a gáton átzúduló víz zúgásában.

Amikor a buszban K. kinyitotta szemét, valami megmagyarázhatatlan finomság öntötte el lelkét. Ott, az úton, a keveredő bűzök közt, nyugodt lett. Hirtelen könnyűnek érzett mindent. A hosszú, értelmetlen éjszaka, a kihűlve tálalt tojásrántotta az útszéli motelban, a koszos ágy, a szarszagú retyó most nagyon távolinak tűnt. Vérágas öreg szemeit jólesett nyitva tartani – néhol kékes-zöldes foltokat látott, mintha angyalok repkednének körülötte. A lányra gondolt. Mi lehet vele?

 

Haza kell találnom. Miközben barátkoztam a ténnyel, egyszer csak úgy villant be mellettem egy női alak, mint mikor az ember kinyitja a szemeit a kocsiban alvás után, s valami megmagyarázhatatlan melegség önti el lelkét. Talán a napsugaraktól, melyekben lemoshatjuk zsíros arcunkat, vagy csak mert ott, abban a pillanatban minden rendben van. Egy angyal elsuhant mellettünk.

– Nem tudod véletlenül, merre találom a G. Motelt? – kérdeztem egy csuklás és egy böfögés közt.

– Szerencséd van, én is arra tartok, elkísérlek – mondta mosolyogva.

– Eltévedtem.

– Megesik.

Részeg voltam. Részeg és fáradt.

Van úgy az életben, amikor nem kell bizonygatnod, nem kell színészkedned, úgy jó minden, ahogy van – és te ezt érzed. Érzed, hogy olyan emberrel van dolgod, aki elfogad – nem keres senki mást, ő téged keresett. Ez is egy ilyen pillanat.

Útközben elmeséltem, miért vagyok itt, ő is elmondta, hogy a barátnője születésnapi partiján volt, de rettentően unta.

Negyvenéves lehetett, vékony karkötőkarórájátjobb kezén hordta. Akármennyit ittam, a részletekre mindig tudtamk figyelni. Magas sarkú cipőt és élére vasalt, finom nadrágot viselt, mely megfeszült fenekén.

Lassan eljutottunk a szállás elé. Megálltunk. Zavarba jöttem. Nem jutott eszembe semmi, így egy elég idétlen kérdést tettem fel neki:

– Most mi lesz?

– Hát… talán… csók? – kérdezett vissza elcsukló hangon.

Megcsókoltam, erősen, ahogy csak tudtam. Felállt a farkam, a csípőjének nyomtam, közben a hátsóját markoltam. Feszes volt és puha.

Hirtelen elkapott egy érzés. Elég volt. Itt adtam fel a harcot a világgal, az alkohollal, mindennel, ami nem lekerekített, hanem szögletes. Délután az olcsó bár vécéjében kabátomat a kilincsre akasztottam, egyik lábammal az ajtót támasztottam, közben pedig olyan feliratokkal szemeztem, mint: „faszt szopnék hívj”. Elég volt.

Arcom a nyaka és a válla közé temettem. Otthonillata volt. Lehunytam a szemem, ő segített, oldalra billentette a fejét, hogy jobban elrejtsen, majd a hajamat kezdte simogatni.

– Cshhh. Semmi baj. Nincs semmi baj, itt vagyok – ismételgette halkan. – Gyere, menjünk be. Az életben meg kell tanulnunk, hogy emberből vagyunk. Tudnunk kell hibázni, elfogadni önmagunkat. Ha ezt nem tesszük meg, sohasem tudunk másnak is szeretetet adni.

Elnézést kértem, mielőtt kimentem a mosdóba hányni.

Nem tudom, mennyi idő telhetett el, míg észrevette, hogy én onnan már nem fogok kijönni. A vécén ülhettem, lelógó fejjel, amikor bejött és meglátott.

Reggel arra ébredtem, hogy mocskosul fáj a nyakam. Ugyanabban a pózban trónoltam, ő mellém kuporodva, fejét az ölembe hajtva aludt.

 

Készített két kávét. Ültem a konyhaasztalnál, néztem gondoskodó mozdulatait. Egy ilyen éjszaka után is nő tudott maradni. Mit számít, hogy pár órája még a klotyón aludtunk. Melltartója vonalai átlátszottak fehér ingén, magas sarkúja kimérten kopogott. Vigyázott rám.

Megszokásból konyakot tettem a feketémbe. Leült velem szembe.

– Tudod… – kezdte –, jó ember vagy.

– Nem ismersz.

– De, de. Hidd el. Az vagy.

– Jólesik, köszi, de szívesen megkérdezném tőled ezt egy év múlva is, mikor már kapcsolatban vagyunk, és én elfelejtettem, hogy vasárnap anyád születésnapjára kellene mennünk. Én elalszom, rendetlenség van, te pedig jössz haza, és megsértődve kiabálni kezdesz, hogy…

– Cshhhh – tette kedvesen mutatóujját a számhoz. Majd egy csókot lehelt a számra. – Mennem kell.

Az ajtóban még visszanézett.

– Ígérd meg, szeretni fogod magad, vagy legalábbis megpróbálod.

– Megteszek mindent – ígértem.

Belenyugvóan lesütötte a szemét, majd kilépett az ajtón.

Csend.

Egyedül maradtam megint. Csak üldögéltem, cigarettáztam, közben pedig gondolkodtam. Félóra-óra telhetett el így, aztán kezembe vettem a telefont, és tárcsáztam. Egy álmos női hang szólt bele:

– Mi vaaan?

– Szia, bébi. Hogy aludtál?

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.