Menekülés a  végtelen semmibe.  2016, olaj, vászon, 70 x 90 cm

 

Tévedés

            Édesapám emlékére

 

A Velázquezt és Rembrandtot követő híres spanyol grafikusnak és festőnek, Francisco José de Goyának, aki a szürrealizmus előfutára is lehetne, egyik híres festménye az 1808. május 3.: Madrid védőinek kivégzése. (1814).

            A kép kompozíciója két csoportot állít szembe, az üldözőket és üldözötteket. A fény ugyanabba az irányba halad, ahová a puskák is céloznak. A fegyverek a centrális figura felé irányítják a tekintetet. Ezzel is erősödik a drámai feszültség.

            A központi alakot sárgával, a nap színével aláfestett fehér ingben ábrázolja. Világít. Kiválik a tömegből. A fehér szín az ártatlanság jelképe. Bizonyos népeknél a gyászé. Szemünk akaratlanul is a fényként elénk táruló fehér inges célpontra, illetve áldozatra irányul.

            Kirí a színek közül.

            Minden egyéb színes.

            Az elesettek pedig jelzésszerűen, de ott vannak. 

    

Közeledik az 1956-os forradalom évfordulója.

Erdélyben nem sokat tudtunk az eseményekről. Nem volt még televízió, sok helyütt egy rendes rádió sem. A politika annyit jelentett számunkra, hogy bekapcsoltuk recsegő telepes rádiónkat. Volt, mikor kikapcsolni sem kellett, leállt magától. Vagy ha mégis megszólalt, torz, recsegő hangzavart árasztott a tiszta, friss hegyi levegőben.

            Nem volt bevezetve otthonunkba az áram.

            Az emberek sokat dolgoztak, nem jutott idő a csevegésre, okoskodásra.

            Életben kellett maradniuk.

            Hogy nyugodtan tanulhassunk, nem is avattak volna be a felnőttekre tartozó dolgokba. Így szinte semmit sem tudtunk az 56-os magyar forradalomról, csak amit a gyerekek, ha a felnőttek nem is akarják, mégis meglátnak vagy meghallanak. Azok a recsegő, alig érthető, zavaros hangok, üvöltések megzavartak.   

 

Akaratunk ellenére nemkívánatos szemtanúk is lettünk. Azzal meg is bélyegeztük önmagunkat örökre. Vagy az akkori rendszer bélyegzett meg minket? Mindezt a mai napig sem tudtam kideríteni. Beismerem, annyit szenvedtem, hogy az egész nem is érdekel.

            Az állandó rettegés maradt. A félelem. A rémálmok.

 

Aki művészi alkotásra predesztinált, eleve érzékenyebb, sérülékenyebb.

            ,,Elrendelés: az a vallási nézet, mely szerint a cselekedetektől függetlenül minden embernek el van rendelve, hogy üdvösség vagy kárhozat lesz a jussa.”

            A helyzet, körülmény, eleve kijelöl, hivatottá tesz valakit valamely feladatra.

            A származás predesztinál.

    

Olyan festményeim is vannak, amelyek gyertyafénynél készültek, mert a petróleum is drága volt akkor. Annyira sajnálom, hogy egy fotográfus kicsalta tőlem, azzal fizettem ki valami ócska, lapos, szürke fotográfiákat, melyek még emléknek sem alkalmasak, nemhogy felhasználható fotódokumentumok lennének.

            A pénzhiány sok mindenre kényszerít.

            Később ki tudtam volna fizetni a fotókat, de már nem adták vissza a festményeimet. Ki tudja, hová kallódtak el azok a képeim, melyeknek a fényeit, mint a nagy madridi Velázquez festményeit, a gyertyavilágítás tette izgalmassá. Ő tudatosan világította meg a modellt gyertyafénnyel, és a képeit az erős, érdekes kontrasztokra alapozta. Ettől drámaivá váltak.

            Mennyit érhetnek azok a gyermekkori festmények, melyeket kényszerűen gyertyafénynél festettem? Nekem sokat, mert a gyermekkorom, a családom nehézségeit is hordozzák. Nem mértem fel, hogy amit én festek, sokkal nagyobb érték. A képeket ma örömmel viszontlátnám, reprodukálnám, hisz első próbálkozásaim voltak.

            Azokban a gyertyafény mellett festett képekben benne volt a rádió recsegése, hangzavara, elnémulása vagy elhallgattatása, a végtelen félelem, a Szabad Európa Rádió érthetetlen, rémületet keltő hangzavara.  A nehéz, sötét időket, az állandó szorongásokat, az imákat, a fényt, a szabadság utáni vágyat is magukban hordozták. 

    

A forradalom egyik napján azt láttam, hogy kertünkben az emeletes méhkaptárok mögött megbújva fegyveresek rejtőznek. Majd mikor Édesapám az erős kutyavonításokra kijött a házból, mint egy akciófilmben, a rejtekhelyről előjöttek, fegyvert fogtak rá. A fenti képhez hasonló, szinte azonos jelenet.

            Letartóztatták Apánkat.

            Visítottunk, ordítottunk, hisz gyermekek voltunk. Olyan nagy volt a rémületünk, hogy Etelka nővérem a kétségbeesett kiáltozás, sírás hallatára kilépett a gipszágyból, nem esett el, ki tudott menni, erős, legyőzhetetlen akarata az összeomlástól megtartotta.

  

Árnyékok. 2016, olaj, vászon, 70 x 90 cm          

Hatévesen baleset érte, valaki a hintát feldobta, Ő átfordult az állványon, és egy kőrakásra zuhant. Gyerekkorában fájdalommal teli volt az élete. Kórházak, operációk, szenvedések... Majd a világhírű dr. Száva János professzor, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem ortopédiai, traumatológiai osztályának a vezetője a gerincét sikeresen műtötte. Javult az állapota. Normális emberhez méltó életet élhetett.

            Van családja, ügyes unokái, mindeniket egyetemre járatta.

            Gazdálkodik, önellátó.

            Megtanulta a fotográfia készítését, régebb kis labort alakított ki, melyben kísérletezett. Azonkívül, hogy szépen fest, a Székely Nemzeti Múzeum izgalmas fotográfiáit őrzi, melyek a falusi élet szépségeit tárják fel. Vannak néprajzi jellegű képei is, melyek szakszerű nagyításokban szerepelhetnének reprezentatív kiállításokon.

            Őt hívják, ha valaki rosszul lesz, ha segítséget kell nyújtani időseknek, betegeknek. A márkosfalvai híres Barabás család sarja, Barabás doktor első unokatestvére irányítja, hogyan segítsen, ha valaki beteg, ha baj van, mert a faluban nincs orvos. Torja, ahol dr. Barabás Imre körorvos, a Büdös-barlangjáról is híres, amely egyszerre gyógyít, de gyilkos is lehet. Az aljában kénes mérgező gázt bocsát ki.

            A falujában a vaddisznókon, medvéken kívül még postásszekér vagy autó sem jár.

            Ha elindulunk a hegyek közé zárt falu szinte már muzeális értékű utcáján, a szép, régi faházak között medvével találkozhatunk. Előfordul, hogy nem támadnak, de riogatják az elöregedett, elnéptelenedett falu lakóit.

            A vaddisznók, elszaporodott medvék hatalmas károkat okoznak az amúgy is nehezen megművelhető ültetvényeken vagy a ház körüli kis gazdaságokban.

 

Elhurcolták Apámat.

            Naponta többször imádkoztunk.

            Hazavártuk.

            Nagy rémületben éltünk.

            Magunkra maradtunk, a rettegéseinkben, félelmeinkben, teljes kilátástalanságban.

            Csak vártunk.

    

Akkor Ella a tíz, Ibolya a nyolc évet alig töltötte be. Én tizenegy éves voltam. Bözsike nem volt otthon, Varsolcon tanított.

            Édesanyám hiába próbált ügyvédektől tanácsot kérni, Apám védelmét senki nem vállalta.

            Nem jöttek hírek.

            Minden jövedelmi forrásunk megszűnt.

            Nem volt mit ennünk.

            Mindenki félt tőlünk.

            Hogy életben maradhassunk – emlékszem –, Z. Kisék titokban küldtek nekünk kenyeret.

            Vártunk.

            Van-e lehetőség a túlélésre?

            Hogyan lehet így iskolába járni?

 

Szinte örökkévalóságnak tűnő, nehéz idő elteltével egy éjszaka kopogtak az ablakon. Valami túlvilági hangon kérte Édesapám, hogy engedjük be.

            Megjegyezte:,,Bocsánatot kértek a meghurcoltatásért.”

            ,,Ön egy egyenes, gerinces, talpig becsületes, tiszta gondolkodású és tiszta erkölcsű ember.”

            Még gratuláltak is.

            Majd elengedték.

            ,,Minden csak tévedés volt.”

    

Hidegrázást kapott. Majd mint aki felemelt vállal próbál védekezni a kényszerzubbony ellen, vagy éppen szabadulni annak rabságából... Csak nyögött, és egy száraz fűszálat tartott a kezében. ,,Ha ennyitek maradt e Földön, azt is becsüljétek meg”–  mondta.

            A családi orvosunk Nádudvary doktor úr volt.

            Sokat segített.

    

A város főterén mindennap kötelező sétát kellett tennie. Az emberek látták, hogy itthon van, vígan él, boldog, semmi baja, jó egészségnek örvend...

Valójában nem így volt...

            De végre már itthon lehet a szeretett családjával.

            Gyermekeit kivétel nélkül nagyon szerette.

            Ilyen kemény vizsgálati fogság után vissza tud-e illeszkedni amunkába?

            Lesz-e holnap?

            Megfejthetetlen és elképzelhetetlen.

            Nekünk nem mondtak el semmit, mert óvtak, féltettek mindentől, hogy semmi ne vonhassa el a figyelmünket a tanulástól. 

            ,,Jobb, ha nem tudjátok, jobb, ha fogalmatok sincs az egészről. Jobb, ha inkább tanultok, és semmit nem tudtok abból, ami zajlik, amiről nem tehettek. Nem vagytok felelősek” – mondogatta.

 

Mintha megszűntem volna létezni.

            Nem sokat tudtam arról, hogy mi miért van. Nem értettem, mi van körülöttem, csak annyit éreztem, hogy az ismeretlentől való félelemtől, a bizalomhiánytól, a szorongástól nem tudok szabadulni.

            Az életemből egy darab leszakadt.

            Aludni sem tudtam.

            Fáradtnak, elesettnek, gyengének és kiábrándultnak éreztem magam.

            Ötvenhattal az egész jelenemre, jövőmre, az egész életemre egy megkülönböztető jelet égettek. Ez a kis történet vagy kaland megbélyegzett, kisugárzott múltamra, jövőmre, az egész életemre. Családunk sorsára is nagy hatással volt.

 

Apámnak mindvégig sikerült becsületesnek maradnia. Megfigyelték.

            Szerencsére elszigetelt, már szinte tanyasi környezetben éltünk.

            Fent a hegyen nem voltak emberi kapcsolatok. Nem voltak vendégeskedések, cseverészések. Jelentgetésekre nem jutott idő.  Édesanyámmal együtt sokat kellett dolgozniuk az életben maradásunkért és legfőbb céljukért, a taníttatásunkért.

            Örültünk, hogy élünk.

 

Hogy ez a rémálom az emlékezetemből végképp kitörlődjék, a tanulásba, a munkába, a vonalak, a formák, a színek, a gondolkodás rendkívüli és magasztos érzést sugalló, kincses birodalmába menekültem.

 

 

 

Kafkai hangulat. 1974, manipulált, digitalizált fotográfia