Ugrás a tartalomra

 

Trubadúrvarázs, 3. rész – Gáspár Ferenc regényrészlete

Éles nyilallást érzett a mellkasában, ugyanakkor valamiért ferrarai pajzán verssorai visszhangoztak az agyában: Mért áhítja a fütykös a puncit, a punci a fütyköst? Nesze neked, mértékletesség! A püspök megrázta magát. Öklével nagyot csapott a kocsi elejére. A lovak lassítottak, az alkotmány megállt.

 

Viola még sosem kapott ilyen gyönyörű verset. Most is, amint a ruháit rendezgette otthon, a nagyszekrényben, borzongással kevert melegség járta át fiatal lelkét. Arról nem beszélve, hogy Ádám el is énekelte neki. Ha eszébe jutott a dal, mosolyognia kellett. Egyáltalán nem fáztak tegnap, pedig tél van, erősen. Mintha zöldellő fűben ültek volna, s a fény sugárzott rájuk az égből… És miket meg nem engedett magának Ádám!

 

Ajkadon haraptam,

             rabja ízének lettem…

 

Hogy veszi a bátorságot! Mégiscsak egy pór! Ha apám ezt megtudná… Vagy ezt:

 

Mosolyom kitárja! – Életem nektárja

             ajkad szirmai közt él;

nyelved hegyén vágyom, mézédes virágom.

 

Hogy az ő élete az én ajkaim között… Violának le kell ülnie. Tizenhat éves létére úgy érzi, elgyengült. Legszívesebben szaladna ki a házból, az utcából, be a királyi udvarba, s ott borulna Ádám keblére, ugrana nyakába. De mindjárt más jut az eszébe. Apja és az a fickó, akihez hozzá akarja adni. Valami Tóbiás nevezetű. „Nevetséges egy alak, bűzlik a sok bortól, amit megiszik napközben, szőrös a pofája, és ha beszél, feltűnően rángatózik a jobb szeme. Vastag, bibircsókos orra van. És komoly birtokai Felső-Magyarországon. Ezért akar hozzáadni az apám. De én soha nem leszek az övé! Soha!” És Violának mindenféle tervek kezdenek szövődni a fejében, hogyan s miképpen kerülhetné el a szörnyű házasságot, s hogyan szökhetne meg valahová a kedves Ádámmal, aki ily gyönyörűséges dalt írt őhozzá.

 

10.

Az utak roppant fáradságosak télvíz idején. Vagy belepi mindet a hó, vagy olyan mély a sár, hogy beragadnak a cséza kerekei. A püspöknek eleinte könnyű dolga volt, mert a Mecsek táján még váratott magára a fehér lepel, a sarat megette a fagy, így szinte röpült vele a könnyű hintó észak felé. A Felvidékről kapta egyszer ajándékba valakitől a kis bőrös kocsit, de igen hamar megszerette, gyors járása miatt. És amilyen sebességgel száguldottak a lovak, úgy rohantak Janus fejében a gondolatok. „Advent idején kell a négy fő erény, kettőből biztosan gyenge vagyok, vélte. De lehet, hogy háromból… Az igazságosság? Próbálok az lenni, de hát mi az igazság voltaképpen? A királynak is megvan a maga igazsága, nekünk szintén… Bölcsesség? Bölcs se leszek, ha ilyen vézna a szervezetem…”

„Még a mértékletesség a legkönnyebb, de hát beteg ember még jó, hogy nem habzsolja az életet. Lennék törpe is én, csak ne gyötörjön a kór.”

„Bátorság? Az van meg leginkább. Hiszen még így, tüdőbajtól gyötörve is vágtatok északra, Esztergom felé, összeesküvést szőni a király ellen.” A püspök kinézett a kocsi ablakán. A Balaton mellett haladtak, a víz tükrére köd ereszkedett, nem látszottak sem a túlparti hegyek, sem a tihanyi apátság. A vízbe lógó köd úgy terült el mellette, mint aki örök kísérőjévé szegődik. Janus feljajdult.

„Magány. Hiába vagyok püspök, hiába olvasok latinul, görögül, ha a magány az osztályrészem.” A püspök – mint tudjuk – hajlamos volt az önsajnálatra.

„Poszka, soványka vagyok, bőröm a csontra aszott. Paplanomat lehajítom s fölhuzom újra sietve.” S máris eszébe jutottak az álombeli versek, amiket a kódexben talált, az álombeli könyvtárban. A gondolatra köhögéstől megkínzott arca felderült, s már előre tervezgette, hogyan öntené nagybátyja elébe, ha mindez igaz lenne, s látta maga előtt, hogyan csapná össze tenyerét az álmélkodástól az érsek. Behunyta a szemét, s mikor kinyitotta, az ablakon a Balaton helyett mintha a misén látott barna lány mosolygott volna be. Ám a kép gyorsan eltűnt. Éles nyilallást érzett a mellkasában, ugyanakkor valamiért ferrarai pajzán verssorai visszhangoztak az agyában: Mért áhítja a fütykös a puncit, a punci a fütyköst? Nesze neked, mértékletesség! A püspök megrázta magát. Öklével nagyot csapott a kocsi elejére. A lovak lassítottak, az alkotmány megállt.

– Parancsol, püspök úr?

– Ha látsz vendégházat, állj meg. Megszomjaztam, s ehetném is.

– Van nekem kulacsom – így a kocsis.

– Házi kosztra vágyom – felelte. – Kirázod itt a maradék lelket belőlem, ezeken a rongyos utakon. Úgy szeretnék étkezni, hogy ne hulljon a nyakamba az étel, ne öntözze bor a reverendám.

– Ahogy a püspök úr parancsolja.

S továbbindultak. A püspök úrnak megkondult a gyomra, és erőszakkal próbálta elterelni a gondolatait. Most Firenze jutott eszébe: milyen jó lenne sétálgatni a Santa Croce kerengőjén, vagy csak átmenni a Ponte Vecchión az Arno túlpartjára. „Egyszer jártam arra, vagy kétszer? Igen, kétszer! A nap fénye akkor megcsillant a folyó hullámain, nem úgy, mint most a Balaton ködös víztükre felett.

És az összeesküvés? Arról szintén gondolkodni kellene! Bár mindenki mellénk áll majd… Újlaki elsőnek.”

Nagyot zökken a batár. A lovak megállnak.

– Itt egy fogadó – mondja a kocsis.

„Fogadó, fogadó… Fogadó vagyok-e még az újra? A szépre, a jóra? Feladatom nekem összeesküvést szőni? Csak mert a király nem arra háborúzik, amerre én jónak látom? Nemcsak én látom így, hanem az urak mind. És miért látják így az urak? Talán az ország érdekét nézik? Nem, nem! Bizony mondom néktek, mind a saját pénzeszsákját nézi! De hát pecunia non olet! Ez most hogy jön ide? Hogy a rendkívüli adó… Korog a gyomrom… Mit is mondott az érsek? Firenzéből érkezett egy mester, kifesteni a munkaszobáját! A nevét is mondta, hasonlít a farkaséra. Hogy is? Valami Lippi! De hogy már meghalt az idős mester, s itt maradt helyette a fia, meg néhány segédje…”

– Te meg mit akarsz, öreganyám?

A püspök elébe, ahogy a fogadóba tartott, hirtelen öregasszony toppant. Akár a mesékben. Ősz haja nyíratlan, loboncban lóg, s a hideg ellenére mezítláb topog, akár a ludak a jégen.

– Meggyógyítalak, édes fiam, ha fizetsz nekem egy meszely bort odabent, a jó melegben!

A hangja akár a repedt fazék. Janus nem tudja, nevessen vagy felháborodjon. Az ilyen vajákosokat István király megégettette, Szent László kiszúratta a szemük…

– Miből gyógyítanál, te…

– Mária a nevem, akár a Szűzanyának, neked meg a mellyed gyenge, igaz-e? – s rávicsorítja fogatlan száját.

Janus hirtelen mintha a púpost látná settenkedni a Balaton felől, s gyorsan rábólint:

– Nem bánom, kerülj beljebb!

– Nem Mária ez, hanem a ribanc Zsuzska! A környék jótevője hajdan! – rikkantja a kocsis a hátuk mögött.

Ám Janus hajthatatlan: – Amit mondtam, megmondtam! Bejön velünk ő is! A kocsis megrántja a vállát. Csak nem fog ily nagyúrral vitázni. De nem engedi előre az öreg vajákost. Sőt még rá is ripakodik, amint betérnek: – Oda ülj le, a szuszékba, oszt meg ne halljam a hangod, amíg eszünk, vagy kétfelé hasítalak! Fogadós! Innunk adj, meg enni! Megszomjaztunk, megéheztünk az úton!

 

11.

Én meg csak megyek a folyosón, aztán egyszerre elsuhan mellettem Katalin asszony! Annak a büdös nádornak a gyönyörű felesége! Csak úgy ringatja a darázsderekát, riszálja gömbölyű farát, hogy gyönyörűség nézni! Mindjárt meredezni kezdett a dorongom! Hát még, mikor meglátom, hogy elhullajt valamit, pajzánul visszapillant rám, s kis kezét ajka elé kapva kuncog rajtam. Mit nevet e némber? Ahogy közelebb megyek, látom ám, hogy a keszkenőjét ejtette le. Ezt szokták elhajítani szerelmi zálogul, amióta megérkezett Konstancia hercegnő Aragóniából! Királynő már, persze, nem hercegnő, de mégis azóta van ez a nagy keszkenőhajigálás, láttam, az a kretén Vidal is felkapott egyet a minap. Hát nyúlok én is utána gyorsan, s rejtem a ruhám korca alá. S gondolatban már írnám a verset hozzá, mint a minap Violához – ki ártatlan ifjú leány, s tetszik is nekem, de persze a nádor felesége egészen más! Szóval írnám a verset, de egyszerre csak érzem, megrángatja valaki a ruhám ujját. Nézem, hát ez a nyomorék Vidal az, ez a lyukasztott nyelvű.

– Mit dugdosol a kebeledbe, Ádám?  – kérdi.

– Mi közöd hozzá?

– Mutasd csak! – rikkantja, s mire észlelnék, négy markos ajtónállóval lefogat, s csak úgy nyúlkál a mocskos kezével az ingem alá! Én meg gondolok egyet, s mikor megleli Katalin asszony keszkenőjét, s húzná elő diadalittas mosolygással, hát hiába fogják a poroszlók a karom, a lábam még szabad, azzal meg úgy rúgom meg a két lába között, hogy elakad a lélegzete. Hétrét görnyed a gazember, a keszkenőt meg elejti.

– Ezt megkeserülöd, Ádám! – nyöszörgi, mikor levegőt kap végre. – Vigyétek – intene a darabontoknak, de én már ott sem vagyok! Felhasználom a strázsák megrökönyödését, jobbra lépek, balra táncolok, összebólintom őket, kitépem a karom a szorításból, s már ott sem vagyok, úgy szaladok-menekülök előlük, hogy lábam se éri a földet!

 

12.

Egy csöpp véribű származott nyavalák,

Mongyák őrzőangyalának.

 

A némber egyik lábáról a másikra áll, a püspök előtt ingadozik. Janus már evett is, ivott is, a kocsisa nemkülönben. Majdnem elfelejtkezett a javasasszonyról, de az étkezés végével ez a Balázs gyerek intett a fejével: a pórnéppel mit tegyünk? Ott rostokol a szuszékban, mint valami ázott galamb. Bár mostanra bizton felmelegedett kissé… ilyeneket mondott Balázs, a püspök pedig odaintette magához a vénasszonyt, bár a szaga förtelmes volt, főleg, hogy kiengedett a melegben. Az meg rákezdte ezt a furcsa ráolvasást, ami ellen Janus hol berzenkedett magában, mert pogánynak gondolta, hol megnyugodott, a szentek neveit hallván.

 

Őrző angyala mongya szent fiának,

Szent fiad, távoztasson el nyavalákat,

Hogy meg ne akadhasson se húsába,

Se csontyába,

Semmiféle tetemibe mög ne akadhasson!

 

A püspök körül porfelhő kavarog. „Jó, hogy itt vagyok, az Isten háta mögött, s nem lát, nem hall senki! Elítélhetnének bűbájosságért! Hogy babonaságokat hallgatok.”

 

Boldogasszon!

Szent igédet,

Szent parancsolataidat

Parancsold a nyavaláknak,

Hogy meg ne akadhasson se húsába,

Se csontyába,

Semmiféle tetemibe mög ne akadhasson!

 

S mintha máris könnyebbséget érezne a mellében! „Butaság! Ez is a Pannonföld butasága! S nem hívom magam is magamat Pannoniusnak? Ne csodálkozz Janus! Kétarcú vagy, akár a római istenség, bár te magad nem vagy Isten! Gyarló ember vagy, lázadni készülő, beteg, gyarló ember!”

A némber pedig mind gyorsabban ingott, szinte táncolt előtte, s a beszéde is pörgősebbé vált:

 

Tölgy szülte fát,

Fa szülte virágját,

Virágja szülte Szent Annát,

Szent Anna szülte Szűz Máriát.

Szűz Mária szülte szent Fiát,

Szent Fiad! Távoztasson el nyavalákat,

Hogy meg ne akadhasson se húsába,

Se csontyába,

Semmiféle tetemibe mög ne akadhasson!

Démon!

Mégis mondom: Démon!

Kötve legyen boszorkány száz szamár szőréve’,

Hatvan leán hajáva’,

Boldogasszon igéive’,

Úgy ne árthasson, mint Krisztus Urunk, ámen.

 

Csönd lett. A démon szónál Janus visítást hallott a háta mögül, de most csak a vénasszony lihegését. Úgy érezte, meg van rendülve. Mikor végre szóhoz jutott, ezt kérdezte:

– Miért mondtad, hogy ne árthasson Krisztus Urunk?

A némber visszakérdezett: – Szokott ártani az Úr egy Fia?

– Nem. Nem szokott.

– Na látod! – kiáltott fel diadalmasan amaz, ősz gubanca csak úgy táncolt a légben. – Hát ezért kell így befejezni, hogy úgy ne árthasson, mert Ő csak jót tesz mindig, sosem árt!

– Aha – bólintott a püspök nem túl értelmesen. – Nesze, itt egy arany – húzott elő egy érmét a bugyellárisából.

– Nem kell az aranyad, püspök!

– Honnan tudod, hogy én püspök vagyok?

– Mária mindent tud! – vigyorgott az öreglány.

– Zsuzska nemkülönben! – morgott a kocsis. – Tűnj el, amíg jól van dolgod, az aranyat meg köszönd meg a püspök úrnak!

– Mondtam már: nem kell az aranyad! Szükséged lesz rá hamarosan! Nekem csak egy dénárt dobj, hogy lábbelit készíttessek magamnak, ha már a meszely bort elfelejtetted! Meg még egy dénárt, vagy, nem bánom, hármat, tojást veszek rajta meg kenyeret az unokámnak! De rajtad pénz nélkül is segítenék, mert szegény vagy, nyomorult és mezítelen!

– Hogy én? Én lennék mezítelen?

Mária-Zsuzska bólintott. De nem magyarázta meg, mire gondolt, meg sem várta a dénárokat, kiszaladt a fogadóból. Mintha a föld nyelte volna el. Mintha ott sem lett volna. Csak az aranypénz mutatta, hogy itt járt valaki az előbb… valaki, aki nem vette el a király arcképét. A púpos alak viszont eltűnt, s Esztergomig nem is mutatkozott többet.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.