Ugrás a tartalomra

 

Hamlet királyfi – Varga Klára novellája

És merültem, merültem minden éjjel. A mítoszok és a krónikák nem tudtak megegyezni egymással abban, hogy az utam a tenger fenekére hét vagy hetvenhét napon át vagy hétszázhetvenhét éven át tartott. De mindegy is. Elég, ha annyit tudunk arról a bizonyos merülésről, hogy a hetes szám kapcsolható hozzá. Mert a hetes a beavatás száma, a lecsupaszodásé és az eltökéltségé.                   

varga_klara_hamlet

S. Petics Kristófnak

 

Shakespeare Hamletjét nyolcéves koromban olvastam először a nyári szünetben, a billegős hokedlin üldögélve a szőlőlugasban. Nem tudnám megmondani, hogy miért. Pedig nem szerettem az olyan történeteket, amelyeknek szomorú a végük – leginkább az nem tetszett, hogy meghal a végén a szép királyfi. Fölöslegesnek tűnt, főleg ahhoz képest, hogy, például, találkozhatna velem. Később, amikor már komoly nő lettem, még fölöslegesebbnek tűnt. Igaz, még később meg az dühített, ha valaki értelmetlen halálról beszélt előttem – hogy lehetne értelmetlen a halál, amikor az egyik legnagyobb beavatás?

Volt az egyetemen egy kontextuális nőci, egy docens, aki mindig ilyeneket mondott az előadásain, hogy recepció meg koherens meg intertextuális. Nahát, én ebből az interdiszciplináris izéből csak kettőt szenvedtem végig. A harmadik helyett Graves görög mítoszait olvastam a kollégiumi ágyikómban. Szűz, nimfa, banya. Ez a beszéd – gondoltam magamban, és megborzongtam. Mintha sok évezreddel ezelőttről emlékeztem volna valakire. Egy nőre, aki valaha voltam.

A negyedik előadást a főtéri antikváriumban vészeltem át, ahol a kultúrtörténeti könyvek között találtam egy kötetet Hamletről. Leemeltem a polcról. Ott nyílt ki, ahol egy ősrégi mítosz azt mesélte róla, hogy valamilyen halálos bűn miatt – talán amiatt, hogy a húgával hált – menekült a tenger fenekére. És hogy ennek a királyfinak, akit hol Hamletként, hol Amlodhiként emlegetett a könyv, volt egy csodamalma. A malom évezredeken át aranyat járt, kincset járt és bőséget járt, semmi egyebet. De aztán a tengerbe esett, és azontúl évszázadokon át sót járt a malom. Később egészen a tenger fenekére süllyedt, és akkor már csak követ járt, bánatot járt, szégyent és szegénységet. Legvégül pedig eltört a tengelye, és nem járt már semmit se, félig be is temette az iszap a tenger alján.

A csoporttársaim, akik az egyetemen kitűnőre vizsgáztak minden tantárgyból, nem olvasták ezt a könyvet, nem is hallottak róla. De ha hallottak volna, akkor is elintézik annyival, hogy nem tartozik a vizsgaanyaghoz, és lényegtelen. Nem tudtak semmit a tenger fenekén élő királyfiról, csak a bosszúálló Hamletet ismerték.

Akkoriban, a rendszerváltás előtti években gyakran játszották a magyar színházak Shakespeare Hamletjét. Többnyire aktuálpolitikai áthallásokkal állították színpadra a dán királyfi történetét, ezért hatalmas volt a közönségsikerük. A premierek idején különbuszokat indítottak a fővárosból és a megyeszékhelyekről a vidéki színházakba. Ezekre az előadásokra a pótszékek is, de még a lépcsőn ülésre jogosító jegyek is mind elkeltek hetekre előre. A lányok, a csoporttársaim az összes Hamlet-színészbe szerelmesek voltak, kivágtak minden cikket, amely róluk szólt a Film, Színház, Muzsikában. Az egyik lányt rajta is kaptam, hogy csókolgatja G. L. fényképét, amelyet az újságból ollózott ki, és az éjjeliszekrénye fiókjában őrizgetett, préselt virágok és tamponok között.

A bemutatók utáni éjszakákon a lányok nem hús-vér fiúkkal, hanem különféle Hamletekkel álmodtak. De hiába volt a lázas rajongás, ezek a szürke, ormótlan kis Ophéliák még a művészbejárónál sem merték megvárni a művész urakat, hogy legalább autogramot kérjenek tőlük. Vagy egy vad pillanatukban fölkínálják valamelyiknek a szüzességüket. Ahogy valójában ezerszer elképzelték az átizzadt paplanok alatt.

Én sosem mentem el egyik színházba sem, ahol Shakespeare darabját játszották a nyolcvanas években. Meghagytam a lányoknak a Hamletjeiket, cserébe azért, hogy a másik, az a titkos, tenger alatti Hamlet, akinek akár a húga is lehettem volna, egyedül csak az enyém legyen.

 

Amlodhi vagy Amleghe azt jelenti: együgyű, néma állat. Vagyis olyan valaki, aki nem illik a környezetébe, nem beszél senkivel, bolondnak, ostobának látszik, vagy annak mutatja magát. Titkai vannak, és senki nem tudja, mit tervez és mire képes.

Nekem akkoriban – és később sem, sokáig – nem kellett alakoskodnom azért, hogy néma állatnak gondoljon a környezetem. És hogy én is érezzem, hogy időzített bomba, taposóakna vagyok számukra. De hiába voltam olyan, mint ő, ahhoz, hogy szemtől szemben találkozhassak Hamlettel, kellett egy akkora nagy bánat, egy sziklányi sötét nehezék, ami lehúz egészen a tenger fenekéig. Az kellett hozzá, hogy olyan legyek, mint az a bánatot őrlő malom, amelyiknek dühből és kapzsiságból végül még a tengelyét is kitörték végül. Olyan lettem; igaz, csak húsz évvel később.

 

Egészen jó életem volt pedig. Kerek tíz évig majdnem ott dolgoztam, ahol mindig akartam, majdnem az volt a munkám, amire mindig készültem, és majdnem olyan volt a kedvesem is, amilyen férfira vágytam. Tíz év után a majdnemségekből szépen, csöndben, sebek nélkül, mindenkinek legyen jó alapon át akartam sétálni a pontazságokba. De egy napon hirtelen elkapott az örvény. Reggel telefonált a főnököm, hogy ne a munkahelyemre, hanem a mellette lévő kocsmába menjek be dolgozni – én még csak nem is gyanakodtam, mit jelent ez. Meghívott egy feles szilvára, mielőtt közölte, hogy ki vagyok rúgva, én pedig csak nevettem rajta, hiszen országosan is elég jó névnek számítottam a szakmában. Azt hittem, már másnap lesz másik munkám, méghozzá jobb, és nagyobb fizetésért. Nem tudtam, hogy mielőtt közölték velem a döntést, néhány jóakaró aláaknázta a terepet, és olyan jelentés kering rólam a belső körökben, amely alapján soha senki nem fog alkalmazni többé a szakmámban.

 

Ha az örvény elkezd lefelé húzni, eltűnik az ismerősök nagy része. Nem azért, mert az emberek rosszak és hálátlanok és haszonlesők, hanem óhatatlanul. Én is máshová tartok, és ők is másfele mozognak.

Jön a csönd, egyre nagyobb csönd van, amikor zuhanunk, és abban olykor néhány új útitárs csapódik hozzánk, és egy darabon együtt zuhanunk tovább. És együtt zuhanni néha nagyobb magány, mint egyedül, éjjel a csillagok alatt.

Ha visz az örvény, akkor mindent visz. Nemcsak a hitelkártyákat, az autót, a nyaralót, nemcsak a VIP-kedvezményeket, nemcsak az újabb lehetőségeket, hanem az emberéleteket is. A szerelmemet, a maradék családtagjaimat, a legközelebbi barátaimat, az utolsó nagynénit, aki még ismerte a többieket, az utolsót, akit még érdekelt, mi van velem. De végül kipusztult a törzsem, és utolsó mohikán lettem. Volt olyan nap, amikor két halottamat temettem ugyanabban a temetőben. És amikor már azt gondoltam, hogy nincs mit elveszítenem, kiderült, hogy már régen elveszett a becsületem, és késő utánakapni.

Megszólíthatatlanná vált a világ. Sem mondani, sem kérni nem lehetett semmit. Hallgattam. Ekkor lettem igazi néma állat – nem olyan, aki csak annak látszik, hanem aki az.

 

Tudtam már korábbról, hogy ha visz az örvény, akkor hagyni kell, hadd vigyen le a legaljára, mert addig úgysem enged el. Nem kapálództam hát, inkább furcsa kéjjel nyugtáztam, hogy egyszerre csak a háztartási gépek is egymás után kezdték felmondani a szolgálatot. A hajszárító kezdte, aztán kipurcant a botmixer. A hűtőszekrény, a mosógép, a villanytűzhely és a számítógép ugyanazon a napon ment tönkre egy viharban. A rádió, a tévé és a gázkazán egy héttel később vonta ki magát a forgalomból. Végül a villanykörték posszantak ki egymás után. Fűtés, meleg víz, világítás és munkaeszközök nélkül maradtam.

Késő ősz volt. Jöttek a hidegek. Nappal is láttam a leheletemet a szobában, és az éjszakába nyúló dermedt virrasztásaim végén úgy feküdtem le a sötétben az elárvult franciaágyba, ahogy a jeges tengervízbe ereszkednek a hajótöröttek, ha a nagy vitorlás zátonyra futott a sötétben. És merültem, merültem minden éjjel. A mítoszok és a krónikák nem tudtak megegyezni egymással abban, hogy az utam a tenger fenekére hét vagy hetvenhét napon át vagy hétszázhetvenhét éven át tartott. De mindegy is. Elég, ha annyit tudunk arról a bizonyos merülésről, hogy a hetes szám kapcsolható hozzá. Mert a hetes a beavatás száma, a lecsupaszodásé és az eltökéltségé.

Nincsenek konkrét emlékeim a víz alatti útról. Egyszer csak megálltam ott, a tenger legalján, mindannak a legalján, ami az életem volt addig. És ott állt a királyfi is, velem szemben. Tudtam, hogy ő az. Pedig megőszült, szakállat növesztett. Fura, hosszú munkaköpenyt viselt, kigombolva, alatta márkásnak látszó, kék csíkos inget és farmert. Szerettem volna megölelni, puszit adni, és elmondani neki, hogy milyen régóta ismerem, mennyi mindent olvastam róla, és hogy mindig is találkozni akartam vele. És hogy azt hiszem, hogy egy régi életben én lehettem a húga, akivel… De nem lehetett, annyira tartózkodó volt és szakszerű, mint egy múzeumigazgató. Egy hivatalnok. Köszönés helyett azt mondta, hogy a malmot most nem lehet látogatni, le van zárva, mert korhűen akarják felújítani.

 

– De melyik korhoz hűen? És mit fog járni ezentúl a malom? – kérdeztem volna, de inkább elharaptam, mert Hamlet királyfi olyan ’most én beszélek’ stílusban adta elő magát. Aztán váltott némiképp, és közvetlenebb hangnemben elmagyarázta, neki itt az a dolga, hogy ha valaki ide lejön, azt adja neki, amire a legnagyobb szüksége van. Látszott, hogy élvezi a munkáját, és csak ezért él. Azt mondta, várjak egy pillanatot, rögtön jön. Ágakat hozott, letette a földre, tüzet gyújtott, és amikor vörösen izzottak, összefogta az egészet, mint egy égő vörös rózsacsokrot, és azt mondta:

– Itt van, ezt vigye föl. Arra menjen – és balra mutatott, ahol egy kürtőn át, mint egy liften, azonnal vissza lehetett jutni a fönti világba. Mondtam, hogy hálásan köszönöm, de visszapattantak a szavaim. Amikor fölértem, a víz összezárult a kürtő fölött, vagyis alattam.

Másnap leesett az első hó. Még volt annyi pénzem, hogy kenyeret és tejet vegyek aznapra. Elindultam a kutyával a boltba. Utánam kiabált a szomszéd, hogy nem kell-e egy kályha, mert nem tudják hova tenni. De, kellett. A szomszéd adott fát is. Estére begyújtottam.

A tűz körbetáncolta az egybenyitott dolgozót és hálószobát, és mindent elkért, amire szerinte már nem volt szükségem. Táncolt a tűz, és szép lassan, hónapok alatt, évek alatt lett újra minden: bojler, hajszárító, turmixgép, LED-izzók, indukciós főzőlap, laptop, mosógép… szerelem…

Egyik este néztük a tévét a kedvesemmel, egy tudományos csatornán bemutatták a legújabb régészeti szenzációt. Grönland partjainál egy furcsa, ormótlannak látszó, de mégis míves szerkezetet vetett a partra a víz. A dán régész, akit a riportban megszólaltattak, azt nyilatkozta, a tudósok közül többen is úgy vélik, Hamlet malmát találhatták meg. Azon nevetgéltünk, mi lesz, ha kiderül, hogy aranyat jár…

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.