Ugrás a tartalomra

.

Faragd jól kopjámat, míg ráncba szed

újévi verses 
Faragd jól kopjámat, míg ráncba szed
 
Az Irodalmi Jelen pajzán-erotikus-szerelmes és humoros újévi versösszeállítása
 
Birtalan Ferenc
Vesperás
 
Végigsimítom combod ívét,
a lüktető lepke-dombokat.
Olyan nehéz, az este támad,
les rám sok őrült gondolat.
 
Keserves így. Magyarázzam?
Csak egy kis intés kellene,
s betelne minden, hol hiány vagy,
lennél a csönd, lennél zene.
 
Kezem becézgetné a melled,
fejed nyakamnál pihenne.
A hajnal ott ébredne nálunk,
és ragyoghatnánk..., ha lenne.
 
Tenyered arcom épp csak érné,
egy csöpp a szádon ülne meg,
de lesz-e hajnalunk reménnyé,
vagy csak az este támad? Nélküled.
 
 
Lőrincz P. Gabriella
Párnák és tömegsírok
 
Megszerethetnénk egymást
És szeretném ha a cseléd
Irigykedve cserélné ki a lepedőnket
Ha kisercenne a vér a hátadon
Ha nem engednél szabadulni az ölelésből
Persze nem szeretjük egymást
Csak mosolygok és valami
Fontos kis hülyeséget súgok
Hogy jót nevessünk
És ne gondoljunk semmire
Nem kell az ágyon lepedőt cserélni
Az álmok tisztátalansága nem hagy nyomot
Nem karcolja föl a hátadon a bőrt
Jeltelenek maradunk
Mint a tömegsírok
 
 
Alba
 
Hajnal
Nem harangszó
De a mobilos ébresztőóra
Szétszakít
Még vagy kétszer öt percet ráhúzunk
Maradhatnánk reggelig
Ha már késünk
Úgyis mindegy indulni ma is nehéz
Bújjunk egymáshoz
Aztán
Téged az asszony engem a munka vár
 
 
Pethő Lorand első és utolsó szerenádja
 
kisasszony engedne egy táncot
szívünkben a kóc a kóc a kóc
ha az élet minket már így összerázott
mint gyűrött lapot kártyacsalók
 
táncolhatnánk langyos esőben
ha úgy gondolja akár a holdon
nem taposnám piciny cipőjét
csak ne nevessen e szegény bolondon
 
kisasszony én magát megszerettem
minden ablakban az ön arcát láttom
ki tiltja hogy engem ne szeressen
homlokom nyoma minden jégvirágon
 
kisasszony hát nem sajnál engem
 
 
(...)
 
lassan minden helyére kerül
már a múlt sem fojtogat
kisasszony mondja miért bólogat
ha rozshaja szemére terül
 
mint bús tengeren tört vitorla
kisasszony mondja mi volna
ha szemében én a cápa
ölelgetném uszonyommal
 
kisasszony mondja félne tőlem
ha ölelgetném a csontöbölben
csókolva a puha testét
csókolnám én a cápa
majd elmerülnénk s ott
a mélyben
betakarnám korallágyba
 
kisasszony hát félne tőlem
 
 
Oláh András
 
[hátrahagytalak]
 
hátrahagytalak hiányaimmal
mint egy anyaghibás kávéscsészét
kikötöztelek emlékeim tűzfalára
az összetört ajándékkeret mellé
jelezve hogy már nem bíznak
bennünk féltve őrzött tárgyaink sem
hátrahagytalak megfejtés nélküli
hajnalainkkal a könyvekkel
megrakott polcok dzsungelében
hátrahagytalak viaszos tapintású
combod emlékével ámító
suttogásod csók-meleg ízével
hátrahagytalak betűrendbe szedve
szerelmünk minden lényeges helyszínét
hátrahagytalak a titkok magányával
a csak nekünk szóló szavak örömével
hátrahagytalak szóköz- és vesszőhibák
sűrűjében a kibogozhatatlan álmok
betokosodott kísértetével örök
szomjúságban
 
 
újraélesztve
 
az a nyár a Loire-völgyében talált bennünket
a lányok ledobtak magukról mindent
piruló mellük a nappal kacérkodott
felnyögött a parti föveny
amikor a legkarcsúbb álomhalász
lágyan rám ereszkedett
halk szisszenés domborította
tenyerem alá a bőr puha bársonyát
egyetlen elnyújtott pillanat
s fönt étvágytalanná vált a nap
színüket vesztették a testünknek
feszülő fűszálak is
segélykérésre sem futotta
de rajtakaptam
amint kitartón újraéleszt
 
 
Dimény H. Árpád
 
akusztikus rezonancia
 
valami furcsa hangot ad ki a Föld
kutatók a tengerek mélyén mérnék le
de én tudom hogy ez a hang valójában a tiéd
fogad csikorgatva morogsz nyögdécselsz
mint óceáni árokban a víznyomás alatti hajóroncsok
ahogy rád nehezül a sok bar
 
bár az a lány
bár az az este
bár az a késői munkaértekezlet
bár amikor hátát a hideg csempének nyomtad
s reszkető kézzel majdnem leszakítottad falatnyi bugyiját
bár amikor utána üzenetet írtál neki
bár amikor válaszolt
bár amikor megint találkoztatok és megint és megint
bár amikor felhívott magához
bár karácsonykor amikor kiszállást hazudva
meccsösszefoglalót néztetek összebújva
s a macska a lábatokhoz kucorodva dorombolt
amikor szó esett hogyan tovább s ez így nem lesz mindig jó
nem lesz mindig fehér karácsony szavakban mosdasz mert
sáros a lelked ünnepi tisztán otthon nem alhatsz
mert fekete karácsony bár itthon mégis vetve az ágyad
bár amikor egyetlen jelzést is kaptál arra
hogy mit kell tenned
bár akkor visszajöttél volna végérvényesen hozzám…
 
a hangot kutatók rögzítik
különböző zajszűrő szoftverek segítségével
a felvétel hallhatóvá tehető
akusztikus rezonancia mondják
amikor egy tárgy úgy is képes átvenni a másik rezgését
hogy nincsenek fizikai kapcsolatban egymással
 
 újévi verses
Pataki Tamás
Erdélyi udvarlónóta
 
úgy kívánlak, mint anyám zakuszkáját,
omolj el a számban vineta nyelvű nő,
s egy kis telemea, kaskaval a holdból,
hogy gyomrunk se legyen hitszegő.
 
melled jól termett oltyán paradicsom,
fogdosom, nyaldosom, a levét iszom,
bőröd feszes, mint többnapos puliszka,
arcod felfénylik, titkok bűvös ikonja.
 
berúgok tőled, mint cujkától a bács,
a hiányod szegecselt, hosszú bőrkorbács,
ej, ha medve volnék, s megölelnélek,  
karmomra fröccsenne szamócaszín véred.
 
úgy kívánlak, mint anyám szederízét,
hecsedlibimbód hadd harapjam meg,
izzadd arcomra tested fenyővizét,
s faragd jól kopjámat, míg ráncba szed.
 
           
Végh Attila
Valentájn-napi fohász
 
 
Bocsásd meg vétkeim, édes jó Istenem,
Add meg életemnek, mire vágyik lelkem,
Lennék bár másmilyen, ne ily tökéletlen.
Az élet kegyetlen.
 
Szerintem a leszbi simán elmegy, oké.
Sőt, még a biszex is igaz magyaroké.
Ilona Staller ász:  kígyóé, majomé,
Vetésforgós Chloé.
 
Azonban mindez csak teória nálam.
Lököm a rizsát, de durvát nem próbáltam.
Elképzelem, milyen lehet az USA-ban
Nővé operáltan.
 
Túlemelkednék ott minden megszokáson,
Átoperáltatnám magam a határon.
Jómagam leszbikusként tán megtalálom.
Nincsen szabadságom.
 
 
Géczi János
Alexandriai Heléna
 
Hogy Alexandriában az igen szép asszonyt,
ki kedvelte, ha Helénának szólítják,
holott a neve Melissa, mondja Plutarkhosz,
egy szíriai elefánt megszeretett,
kinek sokszor mellette elmenvén piros
almával kedveskedett s előtte
megállapodván, azzal amely nékie
vagyon, a hosszú ormányával nagy
gyengéden, nyájassággal törleszkedett,
át-átnyújtotta az illatos gyümölcsöt.
Végezetül a ruhafodrok közén olykor
alája nyúlt. Melissát faggatta értet-
lenkedve a görög auctor, nem irtózik-e
az izmos, vaskos, végén nedves és csöppös
tömlőtől? Ha lenne a tiéd is ilyen,
sóhajtott az epekedő fehérnép,
az almát tőled is elfogadnám.
 
 
Viola Szandra
Attis, legkedvesebb női tanítványa s szeretője Szapphóról
 
Ó, Szapphó, nőnek nem voltál szép,
de férfinak igen,
sűrű, kemény hajfonatoddal
csiklandoztad az ölem,
mesélik, bőröd gyakran órákig 
mézes borban áztattad
meséled, gyakran már a mézes borfürdőtől is berúgtál.
Ó Szapphó, nekem két kézzel adtál lakomát,
mert a te tenyered mindig tele volt,
férfiak vasselyem tomporát,
nők holdselyem mellét,
érintésről érintésre, még forrón adtad át.
Mesélik Anakreón, Alkaiosz szeretője voltál,
meséled, hogy Alkaioszt strófája ritmusában kellett
a gyönyörhöz eljuttatnod,
de csak én tudom, milyen
a Szapphói strófa ütemében nyögdécselni,
csak nekem mutattad, nekem mondtad el.
És tudom azt is, hogy Hippónax csak nézni szerette,
s hogy már egyetlen halvány, alig érintéstől is…,
ahogy izzó napkorong íve, lucskos vizekhez ér.
Ó, Szapphó, ahogy azt is csak én tudom,
hogy nem Phaón miatt haltál,
hanem öngyilkosságod poézis,
tested pedig végső kéjtől feszült meg
nemes ívben, őrjöngve, mégis kecsesen
itt, már minden gyönyört ismertél,
s már csak ez maradt hátra;
egy sor elszántság,
egy sor fölülmúlhatatlan
és a zuhanás: a vers halálugrása.
 
 
Varga Melinda
kora tél hamis szivárvánnyal
 
„Különös táj a lelked: nagy csapat
álarcos vendég jár táncolva benne;
lantot vernek, de köntösük alatt
a bolond szív mintha szomorú lenne.”
 
                                           Paul Verlaine (Fordította: Szabó Lőrinc)
 
 
köd csukta le az ősz
szemét aznap este
s nem volt semmi különös
abban sem hogy
versenyt kocogott
a szél a villamossal
bort kortyoltunk Liával
cserépcsuporból
párás lélegzetünk fölött
mint pufók angyal
strázsát állt az öröm
fáradtan terültünk el
a paplanon
arcodat rajzolta ki az utcáról
betüremkedő fénycsík
illetlenül hunyorgott
combjainkra
vállamra ült és sunyin
körbenyalta a nyakam
aztán hirtelen
december-hűvösek
lettek ajkaim
lehulltak rendre
a színes levelek
az alkalmi
szívszoba faláról
behavazta hiányod végleg
a bimbózó estét
 
 
Nagy Zsuka
 
kapucni, éjfél
 
kapucni, éjfél, szárnya  is van,
nem kapcsol villanyt, le sem vetkezik.
 
szaggatja rólam a holdat,
lábaim között tejút, nedve, sűrű lé-
-thé.
 
fal mindent, amit talál,
és igazítja magát szoros vackorjába.
 
ad mindent, rogyásig,
(misszionáriust, franciát).
 
gyümölcskosárban fetrengenek
csontok és a hús és az a finom kicsi háj.
 
barack, cseresznye, meggy, szilva,
alma, banán és miegymás, minden évszak
benne van ebben az éjben.
 
kapucni, éjfél, csatolt szárnya
a színes ruhákon.
 
villanyt kapcsol, a fürdőbe lép,
levetkezet rég, visszabúj, sűrű lé-
-thé, ragad tőle minden.
 
kifliforma testeken izzad, és ragad még
sok csillagcsepp és pár kicsi bolygó.
 
bolyhos szálak a plédből, a szeméremről,
kint nincs közvilágítás, csak az esthajnal,
duzzad, feldúl és harcol velem megint.
 
 
Végh Attila
 
A fehér állomány
 
 
Hát itt vagytok, kiket igazán szerettem,
és vetkőzni kezdtek, belső szürkületben.
Akik elhulltak már a széjjeldúlt tájon,
most őket is hívnám, hogy nekem se fájjon,
ha majd elhagyjátok pusztuló agyamat,
vigasz-Erinnüszök, kikből egy se marad,
mikor a kiélt, vén költő halni vágyik,
mikor bot kell már, hogy eljusson az ágyig,
a paplandomborzatból gyúrnám ki őket,
emlékbarázdákból kicsírázó nőket,
győzzön a múláson a múlás tudata,
s hogy ebben a trükkben találjak majd haza,
még mielőtt eljön, ami után semmi.
Még mielőtt annyi, legyen elég ennyi:
 
Ildi jön a képbe, erre várt mióta,
kékcsíkos pólóját földobja a Holdra,
Katának megtetszik, átolvad a falon,
leszboszi istennők, égnek a pamlagon,
Kinga bugyiban jött, combjai hűvösek,
fél a Szűz ascendens: ki tudja, mi jöhet,
végül ő is beszáll, elviszi a csónak,
egymás csiklóján hármasban ringatóznak,
Andrea és Zsófi csak erre várt régen,
csókolózva kezdik, hogy véget ne érjen
túl hamar az ünnep, a belső orgia,
Luca pillantását most elkapja Zita,
és szívja bimbóit, hogy vonaglik tőle,
Edina féltékeny, téli táj a bőre;
tűzvirág a havon: Nóra korbácsolja,
Laura nyelvétől elolvad a rózsa,
Emese feneke még semmit sem élt át,
elnyugtatja most a félig ájult Rékát,
Mónika gerincén hegedülnek ketten,
de Mása és Léna árnyéka ellebben,
mert fehér fény lövell Jutka puncijából,
Zsuzsa szürcsöli fel vágyitalát, s táncol,
izzad az ünnep a fehérállományban,
üvöltve basznak a nők, kiket imádtam,
 
de a kéjszobában egy gondolat robban.
Kérdés bánt engemet: mért jó e habokban?
Miért kellett mostan elgondolnom őket,
szerelmeimet, kik kiszívták velőmet?
Milyen ősparancsra eresztem itt össze,
akikkel kúrtam volt, akik közé kötve
legelészem most az elsárgult füveket?
Elemészti lelkem, mivel faszom etet.
 
újévi verses 
Eszteró István
A szilveszteri hajós
 
Szindbád, a hangulat örök hajósa
ezeregy éjszaka szilveszterén
felsóhajt holdvilág színezte úton,
hogy kedvét az időhöz illesztené,
 
száznál is több volt éveinek száma,
de szíve hamvas húsznál kevesebb,
ifjú vér, öreg bor ficánkol erében,
Vezúvok hevénél is hevesebb,
 
már várja a vonat, holdfényes peron
a homoksivatag kellős közepén,
forró nyarakból őszbe, ezüst télbe
fordul a táj túl ablak üvegén:
 
rejtelmes szép lugas, ahol Setétke
omolt ölébe fuldokló szókkal,
betakarta két orcáját, keblét
a holdvilág elől millió csókkal,
 
s a cukrászda, hol összeért a térde
Fruzsináéval az asztal alatt,
hová holtában is visszajár lélek
reinkarnálódva percek alatt,
 
vagy kanyargó csigalépcsőn Fanny
szent orgonákat megzendítő csókja,
templomtornyon majdnem egész percig
a tizenkettőnél megállt az óra,
 
s a zökkenő vonat időtlenségbe
ragadja őt, míg egybegyúrva egyszer
még rámosolyog minden mosoly éke,
ó, lét határán szökdelő szilveszter,
 
hol hólepelbe bújt kis állomáson
trombitatölcsér nyeli a havat,
és megszólal az ábrándok zenéje
hófehér fátyolos kalap alatt.
 
 
Szindbád szilveszteri fogadalma
 
Ki csak álmot ittam, jövőre kurtára
fogom az élveket, elvonókúrára,
 
mormog szilveszteri nyírt bajszába Szindbád,
holnap visszafelé utazásom színt vált,
 
nem lopok csókot, szöktetek száz vágyat
akkor se, ha ezért kihűlnek az ágyak,
 
szimatolja szélben ezrével más kopó,
miféle halmokat rejt a malaclopó,
 
libegő selymek szívverésével
szerelem szívemig, derékig sem ér el,
 
mit nekem a finom, jó francia festék,
amellyel mázolja dáma száza testét,
 
mikor szót válthattam titokban ővéle,
egyik se volt azért Sacré-Coeur nővére,
 
fodrok közé, ahol mézédes bú vár,
fúrhatja fejét immáron más búvár,
 
csontoknak ingerlőn reszketeg velője
sem szítja étvágyam ezután nyelőre,
 
s tán Vendelin pincér se átkozza emlékem,
mert  kocsmából egyszer nejével megléptem,
 
keverve mámoros hazugsággal igazt
csak jégvirág közt súgok hölgyeknek vigaszt,
 
leszek zúzmarás gróf  briliánsgyűrűvel,
ki muszkabundát öltve ködbe merül el,
 
nem vár Amália, csak az orosz gránic,
de óvjad hírét, ha szobájában rányitsz…
 
 
Fölszállott a pára
Írta Ady Endre után Turczi István
 
Fölszállott a pára parlament csúcsára,
választópolgárok szomorúságára.
 
Jaj, te szegény pára, lent nem maradhattál?
Házad köré hazát így nem faraghattál.
 
Nem véd már ködfátyol, se trójai faló;
van a Dunatájon sok szégyellni való.
 
Nedves már, nedves az ősz kutyaorra.
Büszke, bősz honatyák tüsszentenek sorra.
 
A másikba törlik zsebkendőjük helyett;
fölszállott a pára a parlament felett.
 
Az számít csak, mennyi, s kinek melyik alom,
mert itt relatív minden páratartalom.
 
A ’para’ szóból jön, csak egy szláv jövevény,
nem ős-migráns, nem is finnugor csökevény!
 
Vízcseppekből álló, légnemű, bús felhő –
egyszer majd eloszlik, ha a magyar felnő.
 
Fölszállott a pára parlament csúcsára,
sok magyar szívének szabadulására.
 
 
Oláh András
Walesi átok
 
Edward király angol király
nyilvánosházba jár:
„Kell nekem egy ügyes, begyes –
röppenj reám babám!”
 
Nem kell sokat biztatgatni
a szorgos madámot:
tapsol egyet, s máris jönnek,
sorjáznak a lányok.
 
Bemutatót tart most nekik,
fogja a szerszámot:
kézbe veszi, kényezteti,
s emeli szájához.
 
Masszírozza, szívja, szopja,
ápolja serényen.
Körbefonja rúzsos ajka,
nyelve is tevékeny.
 
Edward már kész – ennyi elég:
sóhaja kiröppen.
Perc sem telt még s ernyedt emlék
– partnere meghökken.
 
„Ez biz’ gikszer: hamar spriccel! –
kuncognak a lányok.
Már a zene sem nyomja el,
úgy röhög pár álnok.
 
„Edward király roppant silány” –
legyint egy lenézőn.
Nem tűri ezt Edward neki –
rásújt visszakézből.
 
Tekintete gyilkos szike:
haraggal néz körbe.
Gyűlölet izzik fel benne,
szemével is ölne.
 
„Meglátom én!” – s parancsot ád,
király rettenetest:
„Máglyára, ki nevetni mert,
minden velszi tetvest!”
 
De vakmerőn s hívatlanul
előáll a madám.
álmélkodik a sok prosti
a nő minden szaván:
 
„Edward király ne légy szamár,
ne gerjedj haragra:
mindazt, ami történt most itt,
fordítsd a javadra!
 
Te tartod mától a csúcsot,
világbajnok lettél.
Ki hamarabb elmegy nálad,
oly versenyt hirdessél!
 
Bízhatsz bennem, én elérem,
egyik sem köröz le.
Hevülését – mint jeges lék –
elfojtom örökre.”
 
Eltöprengett Edward ezen,
s intett a szolgáknak,
máglyagyújtást állítsák le,
s doboljanak hármat:
 
„Hirdettessék, aki vitéz,
mutasson fel bátran
olyan farkat, ami gyorsabb,
és nem marad száraz.”
 
Szolgái szétszáguldanak
ország szerin s tova.
De őkelmétki legyőzné,
egy sincs oly ostoba.
 
A sok melák farkát inkább
egyedül becézi.
Asszisztálni a madámot
egyikük se kéri.
 
Edward király, angol király,
bezár minden bazárt.
Emlékoszlop hirdeti, hogy
nyert ott egy trófeát:
 
Szobor készült – kókadt fallosz –
benőtték a dudvák.
Edward csúcsát megdönteni
azóta sem tudják.
 
 
az elveszett kézirat *
 
„… Érezé akkor szemérmetes Erzsók,
hogy Csepü Palkó,
a tiszteletes két pej csikajának jóképű abrakolója
hátulról föllebbenté szoknyája szegélyit,
és míves buzogányát előre meresztvén
zihálva töri az irtást.
Erzsók szemérme ellen ekkora vétséget
tavasz óta senki sem követett el,
hacsak szélestenyerű Fejenagy nem,
a helység borízű hangú kalapácsa,
bár maga Erzsók is úgy vélte utóbb,
hogy Fejenagy lomposa akaratban és kitartásban is
alatta maradt eme szerszámnak, amely
mohón tolakodva iparkoda egyre tovább.
„Ah, ne most…” – pihegte szemérmetes Erzsók,
de a borral teli kancsót vigyázatosan elereszté,
jobbjával védekezésül a hordó
penészes dongáiba kapaszkoda,
baljával peniglen megragadá
a faltörő kost, mely már csiklandta keményen.
Riadtan megszorítá, félve,
hogy a felhevült testnek ennyi elég lesz,
de Csepü Palkót, a tiszteletes két pej csikajának
termetes abrakolóját nem olyan fából faragták,
aki megtorpan az ajtóban, ahová egyszer már békopogott.
Két tenyerével összeterelgeti Erzsók szerte elomló keblei halmát,
megmarkolá őket keményen,
hegyes bajszával penig nyakát csiklandta vala,
s az alábbi szerelmes szókkal
kényszeríté megadásra a szemérmetes asszonyt:
„Ej, hagyjad má’ no…”
Meghatódott Erzsók eme lélekből fakadó őszinte beszéden,
még erősebben megragadá Csepü Palkó büszkén meredő lőcsét,
mely addigra már többször végigsimítá szemérme bozontját,
s örömmel látá, hogy amaz hamar megtalálta vala az ösvényt
barlangjának vágytól lüktető kapujához.
Szeme pilláin az öröm könnyének gyöngye ragyogott hamarost,
élvezetének kirobbanó sikolyát pedig
a hangászkar tagjai hárman sem tudták vala
túlharsogni fönt az ivóban.
Kés pengéje se metszé el a liliomnak szálát oly sebesen,
mint ahogy támada csend a fent mulatók közt.
A kancsal hegedűs szája tátva maradt,
miként éhes gólyafi tátja a csőrét.
A félszemű cimbalmos keze a levegőbe dermedt,
miképpen téli estéken az ablakra a pára.
Nagyot csuklott a lágyszívű kántor is,
és minden tekintet a pincelejáróra meredt,
ahol Erzsókot eltűnni látták vala pár percnek előtte.
Mozdulni azonban senki sem mere mindaddig,
míg a pincelejáró ajtaja fel nem tárult vala,
s mögötte elő nem bukkana Erzsók pírral teli szemérmetes arca.
„Mi történt odalenn? Úgy megijedénk…” – tudakolá
őszinte rémülettel a lágyszívű kántor.
„Jaj, ne is kérdje! – sopánkodott Erzsók angyali arccal. –
Akkora egér volt odalent és akkora farka,
hogy ha Csepü Palkó nincsen,
bizony odavesztem volna tán a rémülettül egészen.”
A lágyszívű kántor megnyugoda az őszinte beszéden,
s a többiek is poharuk felé fordultak, bár akadott közöttük
olyanféle is, aki pusmogva, somolygva voná kétségbe
az egérről szóló történet hitelét, és nem átallott vala
másféle faroknak kéjt fokozó riadalmáról fecserészni.
„Ilyen a pletykabeszéd – sóhajtott tehetetlen aggodalommal
Bagarja uram felé fordulva a lágyszívű kántor. – A legszűzebb
ártatlanságnak tiszta vizét is bémocskolja iszappal…”
 
 
* Petőfi: A helység kalapácsa című vígeposzának eddig elveszettnek hitt részlete
 
 Összeállításunkat Zichy Mihály grafikáival illusztráltuk
 

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.