„A sokoldalú személyességben rejlik a Nyers titka, ezzel fogja meg az olvasót, s lesz erőteljes, figyelemreméltó bemutatkozás, amely képes bizonyítani a szerző technikai tudását.” – Balogh Ádám verseskötetét Kadlót Nikolett mutatja be.

45 vers fért Balogh Ádám első kötetébe – tekinthetünk rájuk úgy is, mint éppen negyvenöt állomásra egy ember életében a fiúból a férfivá érésig. A műút sorozatában megjelent Nyers izgalmas olvasmány, sok nézőpontból megközelíthető, nevezhetnénk a korszakváltások könyvének is: rendszerváltás, kamaszodás, férfivá érés, önállósodás, szülővé válás, gyász követi egymást a lapokon. A témák láncolatot alkotnak, miközben a Nyers egy apa-fiú kapcsolatáról mesél megkapóan, szimpatikusan, tulajdonképpen lírai memoárként, egy albumba rendezve a legendás, szerethető édesapához kapcsolódó emlékeket.

A könyv akár regényként is olvasható, alapvetően egy prózaíró műve, verssorokba rendezve, költői bravúrokkal fűszerezve. Több szöveg könnyedén lehetne novella, szerkesztésük, dramaturgiájuk árulkodik erről, továbbá az is, hogy alig tudunk egy-egy találó költői képet idézni. Talán erre a nyersességre, keménységre utal a cím is, amelynek köszönhetően az egyes darabok személyes őszinteséggel szólnak, nem tolakodó módon, hanem mint egy beszédes rokon, akiből ömlik a szó, a sok érdekes anekdota, családi történet. Az emlékmorzsákat biztosan valamennyi olvasó megérti, mert egy olyan korszakkal találkozunk, amelybe sokan éppen belenőttünk. Ezerféle formában megismerkedhettünk a generációnkat vagy szüleink korosztályát leginkább jellemző történetekkel, a rendszerváltás kultikus tárgyaival (behozott kocsi, televízió, fridzsider) – a jólét efféle jelképeivel.

„A tornaórán két rendőr szakította félbe

a tanári füttyszót, és én biztos bátrabban

másztam volna le a kötélről, ha rajtam van

a kisdobos-uniformisom, mert az egyenruhás

bizonyára jobban elhinné a hasonszőrűnek,

ha az egy alsós is, hogy igazából nem is vett részt

a balhéban, csak éppen megint ott volt,

ahol nem kellett volna, mert azt ugye nem gondolják,

hogy aki nem csak az iskolai ünnepségeken kisdobos,

az beéri olyan méltatlan bátorságpróbákkal,

mint nyugati kocsik orráról lopkodni a márkajelet,

vagy éppen a Szabad Európa Rádió plakátját

ragasztani ki a környék összes kapujára,

igaz, apám nyomára nem egy lakossági bejelentés

vezette a zsarukat, hanem a lábnyomai a hóban.”

(Mintamókus)

Az egy hosszú mondatba fűzött gondolatok metodikája többször visszatér a kötetben, s egyes epizódok többször is felbukkannak, ilyen például a kisfiúként tévedésből megivott szörp helyetti málnasör Kelet-Berlinben (Vaníliaégbolt, Sörhabos égbolt). De a hrabali gesztusok és áthallások nem csak itt mutatkoznak meg: a Mintamókus című vers például egyetlen megnyilatkozás. A Halandóknak pedig Hrabal ismert kisregényét (Táncórák idősebbeknek és haladóknak) idézi meg, ahogyan apa és fia a kórházi váróban ülve együtt élvezik a cseh klasszikust hangoskönyvként.

Hrabalhoz kötődnek még a sörversek is. A nemes ital fontos része egy férfi életének, felnőtté válása fontos állomása, így több szöveg foglalkozik ezekkel a gyerekkori vagy kamaszélményekkel – „látni akartam, milyen a világ egy söröspohár széléről.” (Sörhabos égbolt, 15. oldal).

„Akkor csak az járt az eszemben,

az nem járja, hogy nincs ínyemre a férfiélet,

mert ha arra kerül a sor, apámmal megisszuk

az első sörünk, akkor azt lássa rajtam,

olyan férfi vagyok, mint ő,

akinek ízlik, de soha nem viszi túlzásba.”

(Pikoló)

A szívet melengető történetek elsődleges olvasata könnyednek tűnik, miközben egy megrázó gyászfolyamat egyes mérföldköveiként állnak szilárdan kronologikus rendben. Egy csokorba kerültek a nosztalgikus versek, amelyek az édesapával töltött gyermekkori emlékeket idézik fel, apa és fiú cinkos összekacsintásaival, amelyek a hasonlóságokra, rokon vonásokra mutatnak rá (Gyermekkor elvitelre, Retúr, Magyar hangjuk). Másutt pedig a betegségeket pontosan megjelenítő, annak egyes epizódjait a beteggel együtt végigjáró visszaemlékező írásokat találunk. A hosszabb verseket több rövid, néhány soros váltja fel – mint kihagyott szívdobbanások vagy egy zaklatott légzés ritmusa, úgy mintázzák a személyes fájdalmat, dühöt, a pótolhatatlan veszteséget.

„Milyen jó is volna észrevétlenül

beúszni apám percei alá, váratlanabb

lenni a rianásnál, hátha a sirálynál

ügyetlenebbül manőverezik a halál.”

(Lékbúvár, 51. oldal)

 

„a jövőre gondolva hazacsempészhettem volna

a rétről a zsebemben, hogy megmelegítve

bármikor előhívhassam szellemét,

és újra együtt álldogálhassunk abban

a tehénlepényben, és ha gyermek

apám felnőtt fiától kérdezné,

te ki vagy, azt válaszolnám,

aki a legvégéig őrzi a melegét.”

(Trágyafoltos égbolt)

András László írja a fülszöveg hölgyekhez címzett ajánlásában, hogy: „olyasmit tudhatnak meg a férfiakról, amit máskülönben nem nagyon, mert ilyesmikről sem az apák, sem a fiúk nem nagyon szoktak beszélni.” Ebben a sokoldalú személyességben rejlik a Nyers titka, ezzel fogja meg az olvasót, s lesz erőteljes, figyelemreméltó bemutatkozás, amely képes bizonyítani a szerző technikai tudását. Ez a kötet joggal ébreszt várakozást az olvasóban. Mi lesz az apaversek után? Milyen lesz a folytatás, ha nem nyers?

„Aludj nyugodtan, én ébren vagyok, simogatta meg

a homlokomat, majd visszafeküdt a kihúzható kanapéra,

melyet azért hoztak be a szobámba nagybátyámmal,

hogy egész éjjel velem lehessen, mert féltem a sötétben.

 

Az olvasólámpa fényében láttam, milyen szenvedéllyel

olvas, és sokszor nem is volt szükség nyugtató érintésre,

már az olvasás neszeinek monoton ritmusa álomba ringatott.

 

Amikor hirtelen kihagyott a lapozás, az ágyamról fürkésztem,

emelkedik-e a mellkasa. Éppen keltem volna ki az ágyamból,

hogy megnézzem, mi történt vele, amikor hirtelen felhortyant,

és olyan gyorsan kezdett lapozni, mintha tényleg elolvasta

volna azokat az oldalakat, melyeket végigaludt.

 

Becsuktam a szemem, mintha nem észleltem volna

semmit abból, hogy az őrszem ébersége kihagyott

a tűz mellett. Ezután úgy teltek az éjszakák, hogy alvást

színleltem. Próbáltam ébren várni, hogy végre elhallgasson

a lapozás, és nézhessem apámat, milyen békésen alszik.

 

Egyszer sikerült odaosonnom hozzá. Kivettem a kezéből

a könyvet. Egyikünk sem lélegzett abban a fél percben,

és amikor éreztem, hogy sikerrel jártam, kifújtam a levegőt,

mire felhortyant. Megsimítottam a homlokát, ahogyan

ő szokta az enyémet. Befeküdtem mellé, és én lapoztam

tovább, mintha el sem aludt volna.”

(Őrségváltás)

Kadlót Nikolett

Balogh Ádám: Nyers. Műút könyvek, Szépmesterségek Alapítvány, Miskolc, 2016.