„Miklós nem adott el annyi könyvet!”

„Valóságos detektívmunka, ahogyan a kivételesebb sorsú dedikált Radnóti-kötetek nyomába ered a kutató.” – Bíró-Balogh Tamás Könyvvel üzenek néked – Radnóti Miklós dedikációi című kötetéről Tarján Tamás írt.

Alapvetően a hűség határozza meg Bíró-Balogh Tamás mindennapi énjét és szakmai habitusát. A hűség – mint a kitartás, állandóság, érzelmi elköteleződés, lankadatlan érdeklődés, pihenőnapot alig ismerő, a jótékony izgatottságig aktív tevékenykedés összegződése. A – többek között – Déry-díjas kutató, aki 1975-ben született Gyomán, hűséges az útra bocsátó országrészhez, és hűséges felsőfokú alma materéhez, a szegedi univerzitáshoz, egyben Szeged városához – a Radnóti-téma némiképp véletlenszerű választásával és tudatos vállalásával is, a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumára emlékezve és emlékeztetve. Hűséges mestereihez, mindenekelőtt Karinthy Frigyesről írt diplomadolgozata témavezetőjéhez, Ilia Mihályhoz, valamint a számára rengeteg inspirációt nyújtó Lengyel Andráshoz (hozzá, úgy tűnik, irodalomszemléleti és stiláris rokonulás is fűzi). Ne maradjon ki Kosztolányi Dezsőről készült PhD-disszertációjának konzultánsa, Olasz Sándor sem. Természetesen az indulás kihatott a későbbiekre: a Karinthy- és a Kosztolányi-életmű mindenkor számíthat a körültekintő, az ún. kis tények filológiája iránt ugyancsak fogékony, koncepciózus és vitázni szerető famulusra. Köszönetnyilvánításának terjedelmes táblája is hűség-dokumentum, Radnóti Miklósnétól a Radnóti-monográfus Ferencz Győzőn át sokakig. (A hazai dedikáció-kutatás mindinkább éledező diszciplínájában rangos hely illeti meg az egykor a szegedi egyetemen oktató Kovács Sándor Ivánt, akinek ereje sajnos nem engedte, hogy e mű létrejöttét nyomon kövesse.)

Amit Bíró-Balogh egyszer a fejébe vesz, azt megvalósítja. A Radnóti-dedikációk összegyűjtése esetében még a tervről telefonon értesített, kérdezett Radnótiné várakozására is alaposan rácáfolt. Fanni néni az addig felbúvárolt kétszáz tételt sem akarta elhinni, mondván: „Az nem lehet! Miklós nem adott el annyi könyvet!” Valóban nem (s ez szomorú irodalomszociológiai adalék az 1944-ben oly korán bevégződött pályához, illetve a II. világháború előtti, alatti kor a művészetpártolás terén mutatott, például a József Attila-i sorsban hasonlóképp megnyilvánuló passzivitásáról), ám a könyvtári vizsgálódások sokasága, a könyvaukciók éber követése, a baráti segítség, céhtársak és idegenek szolidaritása, nemegyszer pedig a véletlen a kutató kezére játszott. Így az Athenaeum Kiadó Szépmíves sorozatában közzétett gyűjtemény hatszáztizennégy regisztrált, részben fotómásolattal bemutatott, adatolt és jegyzetelt tétele (s ez a szám minden valószínűség szerint még növekedhet) a Radnóti-recepció egy speciális forrásaként vonulhat be a szakirodalomba.

A sorszámozott, listázott dedikáció-törzsanyagot a szerző több kisebb tanulmánnyal öleli körül. Kitér Radnóti eléggé puritánnak mondható dedikációs szokásaira, szép kézírásának a grafológia tudománya szerint pozitív szellemi, lelki vonásokról árulkodó voltára, a dedikált művek (saját kötetek, antológiák stb.) átadásának, (nemegyszer jócskán utóidejű) elküldésének, ajándékozásának Radnótinál megfigyelhető szokásaira és véletlenjeire. Mindezt egy Radnóti-monográfiára elegendő tudás birtokában. A dedikációk címzettjeinek, kilétének meghatározása, úgymond, jobbára nem tartozott a nehéz tennivalók közé – mégsem volt gyerekjáték akár csak a róluk szóló lexikális fejezet összeállítása. Ebben a névsorban nem kevés a ma már legfeljebb marginálisan számon tartott irodalmi (vagy éppenséggel nem irodalmi) szereplő. A kortársak olykor megbicsakló emlékezetére, a szakírók egyszer-egyszer félresikló megállapításaira, a különféle adattárakra csupán kritikával lehetett építeni. Érdekes, hogy Bíró-Balogh épp azok egyikével-másikával bánik mostohán dióhéj-életrajzuk megírásakor, akiknek Radnóti sok dedikációja kedveskedett. Ha „Radnóti legközelebbi barátja” valóban Ortutay Gyula volt – és szegedi egyetemi társától kilenc dedikációval büszkélkedhetett –, kevés róla mindössze két kurta sorocska. Sajnos tévedés azt hinni, hogy Ortutay – majdnem négy évtizeddel halála után, és kevéssel terjedelmes naplójának kiadása után – közismert lenne akár iskolateremtő néprajztudósként, akár igencsak bírálható közéleti személyiségként. Ám ha netán az is, az arányok amellett szólnának, hogy noha például Pinterits Tibor nyomdaigazgatótól (egy dedikáció) nem kell sajnálnunk tizennégy sort (máshonnan nem egykönnyen értesülnénk, ki volt ő), de a neves(ebb)ek néhánya szintén megérdemelte volna a kissé bővebb biográfiát.

A könyv beharangozása s máris örvendetesen gazdag visszhangja avatott „dedikáció-sztárokat” a beírások-kézjegyek mezőnyében. Ilyen például a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma XV. kiadványán látható rájegyzés, amelyen még egy aláírás ott áll: „Szerb Antalnak / őszinte tisztelettel és nemi félelemmel… / Radnóti Miklós / és / Buday György / 1935. május 24.”. Bíró-Balogh ennek (nemi félelem?!) és még további nyitott kérdéseknek, dedikáció-történeti rébuszoknak a megfejtését az olvasótól, a kollégáktól, a jövőtől reméli, kéri. A hasonló ínyencségek persze szükségképp ritkák, mégis örömmel észleljük: a sokszor ismétlődő dedikációs formulák egyvégtében sem untatnak, sőt olvasásukkor-szemlélésükkor felvesznek egy belső akusztikus-vizuális ritmust, amelynek sajátságos képisége és zenéje körkörösen dobogtatja az ajánlással-kézjeggyel ékes köteteket, írásműveket, ugyanakkor megeleveníti a tegnapelőtti, tegnapi múlt legkülönfélébb szereplőit, s legfőképpen – egyedi hangzásban – a Radnóti-életutat.

Bevezetőjében Bíró-Balogh általánosságban szól a dedikáció műfajáról, a dedikációk rendszerezhetőségéről, a belőlük nyerhető információkról. Mivel jelen kiadvány nem késztette másra, dedikáció-tipológiáját eléggé szűkre fogta: „Megformáltságuk alapján megkülönböztethetünk gesztusértékű, illetve leíró-sűrítő típust. Az elsőre az egyszerűség és bizonyos sablonok használata jellemző. A második mindig egyénít, és nincs belőle két egyforma”. Minimáltézisként ez helytálló, sőt elképzelhető, hogy minden további változat elhelyezhető a gesztus- és a leíró dedikációban. A dedikáció-kutatás viszont, tágabb tudományszakként, kiterjeszkedik egyéb dedikációfajtákra is. Köztük a más-más időpontokban többször dedikált egyazon kötetekre, vagy előbb X, majd Y személynek dedikált műre stb. (A Radnóti-dedikációk között is akadnak „unikumok”.) S kiterjeszkedik (de hiszen Bíró-Balogh is találkozik ide sorolható esettel: 275. tétel: Drága Tininek) az életmű-gyarapító bejegyzésekre: amikor a dedikáció önálló műalkotás, noha szövege esetleg még a kritikai kiadásokba sem kerül be (vagy csupán késve, változott formában). Nagy költők példáját említhetnénk (Weöres Sándorét, másokét), mégis a szűkebb körben becsült, sokoldalú Takács Tibor gyakorlatát idézzük meg (azért is, mert Szegednek mindhalálig, 2014-ig hűséges szülötte volt; és mert radikálisan következetes). A magas életkort megért Takács minden dedikált könyvébe egyedi, alkalmi epigrammatikus verset írt. Mindenkinek mást. Ajándékozó és ajándékozott kapcsolatához illőt, magát a kötetet jellemzőt. Bizonyára a személyes emlékezés melege szól belőlem, amikor atyai barátom, a hozzám hasonlóan T. T. monogramú poéta egyik dedikációját citálom itt (nem egy esztendőben, de majdnem ugyanazon az „Oroszlános” nyári napon születtünk, s a közös ünnepet szívesen ültük meg együtt, whiskys pohárral a kézben). Isten molnára (2003) című kötete portré-négysorosokat és számvetés-, valamint emlékezésverseket tartalmaz. Ebben – a hosszabb dedikálás prózai, baráti szavai mellett – a következő röpke önvallomását, önportré-négysorosát őrzöm: „A rakományom nem lehet teher, / viszem naponta színültig telt zsákom, / és leteszem, ha már pihenni kell, / s kioldozom, ha lesz feloldozásom”. Hasonló, de eltérő kézírásos bejegyzések százai, talán ezrei társulnak Takács kinyomtatott terméséhez. A személyestől elemelkedő tanulság mindebből: a dedikáció általában olyan szekunder-tercier kisműfaj, amely primer szépirodalmi szöveget ugyancsak rejthet magában.

Valóságos detektívmunka, ahogyan a kivételesebb sorsú dedikált Radnóti-kötetek nyomába ered a kutató. Mennyi érdekes vagy talányos eset! Általában nem nehéz kideríteni a címzett személyét? Mégis előfordul, hogy valakinek, aki dedikált Radnóti-művet birtokolt, megkerül pontos címe (utca, házszám, emelet, ajtó – még az is, hová néztek a lakás ablakai), a dedikált példány megöröklődött valakire – de hogy eredetileg ki kapta a kötetet, egyelőre titok. A Radnóti dedikálta könyvet tulajdonolók közül néhányan segítségére lehettek Bíró-Baloghnak. Élők és eltávozottak… – a dedikációk egymásra olvasása kialakít egy olyan viszonyrendet, amelyet ebben az összefüggésben, asszociációs átpillantásban soha nem gondolnánk végig – csakis a dedikációk sugalmazására.

Az Athenaeum, a Szépmíves újdonsága – szakmai erényei mellett – könyvtárgyként szép is, míves is. Szellős tipográfiájának betűfokozatai kifejezik az adatok hierarchikus viszonyát, illusztrációs anyaga jó minőségű, bár főképp sokszor látott fényképeket reprodukál. Szeplőt, elírást alig lelünk. Ugyanazon könyvborítók fényképének egymáshoz közeli elhelyezése a helykitöltés kényszeréből eredő szépséghiba. A 17. oldalon a Dr. Zolnai Bélának szóló dedikáció, alatta a Sík Sándort ábrázoló fotó közlése (aláírások nélkül) elsőre azt a látszatot kelti, hogy Zolnaival nézünk szembe. Az oldalpár másik fele oszlatja el az esetleges tévedést.

A Könyvvel üzenek néked a Radnóti-kutatás becses új adaléka, Bíró-Balogh Tamás irodalomtörténészi kvalitásainak újabb bizonysága, s a talán segédtudománynak tekinthető dedikáció-kutatás híradása önnön, mind fontosabb felségterületéről.

Tarján Tamás

Bíró-Balogh Tamás: Könyvvel üzenek néked. Radnóti Miklós dedikációi. Athenaeum Kiadó, 2016.