Ugrás a tartalomra

 

Don Giovanni a mára varrva

A hagyományos operaelőadásoktól merőben eltérő, újító jellegű premierrel lepte meg közönségét a Kolozsvári Állami Magyar Opera, Wolfgang Amadeus Mozart Don Giovanni című remekművével, amelyet negyvenegy éve nem játszott a társulat. Selmeczi György rendezése révén a címszereplő alakjában nemcsak a legendás nőcsábászt, hanem önmagunkat is felismerhettük.

 Don Giovanni

Don Giovanni a mára varrva

A Kolozsvári Magyar Operába igyekszem, csúcsforgalomban természetesen, de ezúttal nem kockáztatok, elindulok egy órával előtte, ha netán dugóba keverednék, kipattanhassak a taxiból, és akár gyalogosan is elérjek az előadásra. A napom Mozartról szól, szimfóniákat, operarészleteket hallgatok meg tőle, másra nem is tudok összpontosítani, felütök egy könyvet, amelyben Casanova kalandjairól olvasok. Sok hasonlóság van a Don Juan-legenda és a kalandos olasz visszaemlékezései között, nem mellesleg Mozart librettóírójának, Lorenzo de Ponténak botrányos szerelmi élete és a címszereplő karaktere is párhuzamba állítható.

Casanova, a nőcsábász alakja egyébként Faludy Györgyöt is megihlette, alábbi versét érdemes elolvasnunk, általa közelebb kerülhetünk Mozart remekművéhez is:

 
Barátnő barátnőjéhez
            München, 1756
 
 A Hét választóban szállt meg s azonnal
jelentkezik nálad. E levelet

– mert indiszkrét s feltör minden pecsétet –
a postakocsis viszi el neked.
Casanovának hívják(Legalábbis
ezt állíta.) Meg hogy a szerelem
vezérli őt. Velencei kalandor.
Társalgása rendkívül szellemes.
tőrt nyom mellébe, ahol nincs szíve.
A hencegést nem hagyja soha abba,
de tűrd el, mert pompás a pénisze.
Voltaképpen Pénisznek kéne írnom
nagybetűvel. Petyhüdten soha még
nem látta még nő e mesteri szerszámot,
s milyen gyönyörű, milyen rózsakék!
Azt érzem, mikor altestemben fúrja,
hogy torkomig jön fel. Elolvadok,
berúgok tőle. Reggel félájultan
lógok ágyamról és boldog vagyok,
Közel járok a negyvenhez(tartsd a titkokt!),
hancúrozása kissé sok nekem:
kezdettől úgy döntöttem, hogy lánykámat

– tizenhat éves már – odaveszem
ágyamba, mint fényes kitüntetésnek
tart Lizikém: Ez duplán jó nekem:
míg Giacomo megdolgoz, néz bennünket,
majd kettejük gyöngyörét élvezem.
Mindez két hétig tartott. Szombat óta
látom: okosabb, ha végzek vele,
mert hol szobalányom, hol meg szakácsnőm
vastag hátulján szánkázik szeme.
Az ilyen talján pernahajder mindig
a kisebb ellenállást keresi
és mennyiséfre megy minőség helyett;
nem fínom dámák kellenek neki,
mint te meg én.

S aztán – hamar meglátod –,
bár remek élmény, mégsem annyira
szerelmes férfi az ágyban, mint inkább
perpetuum mobila, masina.
Hogy meg ne bántsam, füllentettem: férjem
(szegény Konrád!)gyanakszik s hogy remek

vívó. Zokogtam: mert ha őt – a taljánt –
baj érné, rögtön öngyilkos leszek.
Ez hatott. Egyébként is mindig viszket
a talpa: menni, menni, újabb nőt
keresni! Tehát odaadtam néki
címed. Használd, míg futja az erőd.
Üzleteitől tarstad magad távol
és titkaidba be ne avasd őt.
Aztán erre érdemes barátnődnek
továbbítsd, ahogy én adom tovább.
S hogy ne szidjon, míg végighenceg veled
Európán, adj végül néki át
néhány tallért, merthogy voltaireiánus
s egy rókafarkat, mivel babonás.
                        Budapest(1936)
Don Giovanni

 

A Mozart-opera címszereplője szerethető, bohém figura, akinek élete csak a nők, a szerelem, a szabad élet körül forog, minden éjszaka, minden meghódított hölgy az igazit jelenti, de mindez csak fellángolás, tiszavirág életű boldogság, míg egy újabb szépség fölül nem írja az előző bájait. A Don Giovanni különleges szerepet tölt be a zeneszerző életében, mondhatni, kultikus darabról van szó, az sem mellékes, hogy a főhős alakja több irodalmárt, gondolkodót megihletett, többek között Søren Kierkegaard dán filozófust és George Bernard Shaw Nobel-díjas ír drámaírót. A Mozart-opera alapját képező Don Juan-legenda pedig olyan közismert írókat, költőket foglalkoztatott, mint Byron, Dumas vagy Puskin.

A kolozsvári előadás koncepciója már akkor meglepi a nézőt, amikor belép a nézőtérre: a termet háromszáz férőhelyesre alakították, a zenekari árkot befödték, a tér emiatt sokkal bensőségesebb. Selmeczi rendezői koncepciója azt sugallja, hogy Don Giovanni közelebb van hozzánk időben és térben, mint gondolnánk, a címszereplő mindnyájunkban ott lakik. Mi, a nézőtéren ülő fiatalabbak és idősebbek jól ismerjük, átéltük – ha nem is ilyen extrém formában – a szerelmi útkeresés, a párkapcsolatok szövevényének gyönyörét és kínját. A dolog pikantériája, hogy első sorban ülök, innen a kulisszák mögé is belátok, és ha elég szemfüles vagyok, különbséget tudok tenni az igazi és a mímelt csók között, minden apró gesztus felnagyítódik, az is, ami kollegiális huncutkodás, és nem tartozik az előadáshoz.

A kolozsvári színpadon 41 évvel ezelőtt játszották utoljára a Don Giovannit, Andrásy Gábor és Kónya Lajos alakításában csodálhatta meg akkor a közönség.

A Selmeczi György jegyezte bemutató – amelyre november 17-én este került sor – újszerűsége a filozofikus megközelítésben, többpólusú interpretációs lehetőségében rejlik.

A sétatéri színpad Don Giovannija Sándor Csaba kimagaslóan jó alakításában a bohém, életvidám, lázadó, forróvérű oldala mellett magában rejt egy sötétebb, megkeseredett személyiségrészt is, amely az elidegenedésről, a test eltárgyiasulásáról, a szerelem és a testi örömök kiüresedéséről, az erkölcsi tartás és az érdekek ambivalenciájáról, a férfi-szerepkörről, a női princípiumról kíván szólni, vagyis a 21. század meghatározó kérdéseiről.

Selmeczi György újszerű, letisztult rendezése úgy fújja le a port Mozart operájáról, hogy közben zenei szempontból megtartja a formulákat, az előadás a hagyományos keretbe illeszkedik, ugyanazt a zeneművet látjuk a színpadon, amit a világhírű komponista megálmodott. Kortárs darabbá a többsíkú értelmezés, a rendezői szándék, a díszlet, a jelmezek formálják.

A zeneszerző nagyszabású művéhez elsősorban olyan énekművészekre van szükség, akik meg tudnak birkózni a feladattal. A mostani szereposztás egyik erénye, merészségről árulkodó rendezői koncepciója, hogy csupa fiatal művészt vonultat föl, társulati tagokat és vendégénekeset egyaránt. Sándor Csaba, Sándor Árpád, Fülöp Tímea, Egyed Apollónia, Barta Lóránt, Chiuariu Lívia, Szilágyi János és Köpeczi Sándor alakítása dicséretre méltó; mind színpadi játékban, mind énekesként olyan teljesítményt nyújtanak, amellyel nyugat-európai színpadokon sem vallana szégyent a társulat.

Don Giovanni

A hiteles karakterformálás, a kompakt, összedolgozott játék, a dinamikus színpadi mozgás különösen figyelemre méltó annak fényében, hogy művészien énekelni és magas lépcsőn tűsarkúban egyensúlyozni nem kis feladat. A színpadkép nem túlzsúfolt, inkább funkcionális, mondhatni, minimalista – célja, hogy az előadás kulcsmotívumaira, a karakterekre összpontosítson a néző. A kastély helyett tulajdonképpen egy 21. századi emeletes bérházat látunk magunk előtt, a jelmezek pedig inkább csak finom ornamentikával utalnak a 17. századi Sevillára. A férfi szereplők, Don Giovanni (Sándor Csaba) és Masetto (Szilágyi János) öltözéke emlékeztet legjobban a korabeli divatra.

A nyitójelenetből érdemes kiemelni Leporello (Sándor Árpád), a szolga – aki a Kormányzó kertjében őrködik, miközben gazdája Donna Anna hálójába tör, s próbálja elcsábítani – Notte e giorno faticar (Éjjel-nappal fáradok) című áriáját. Nemcsak énekművészi szempontból kimagasló, a színészi alakítás is kimozdítja a közönséget a komfortzónájából. Leporello alakjában a barátot, és nem a szolgálót láthatjuk, aki cinkos a csábításokban, listát vezet az „áldozatokról”, a karakterek közötti konfliktusok inkább baráti civódások, mintsem gazda és szolga viszonyából fakadó hatalmi harcok. Sándor Árpád sziporkázó alakítása Leporellót szerethető, jámbor, néha kissé együgyű figurává varázsolja, akinek esetlenségén, kétségbesésén még nevetünk is.

 Don Giovanni

Szintén a nyitójelentben találkozunk a kiemelkedően tehetséges Fülöp Tímeával – akit néhány szerepben már láthatott a közönség –, ő alakítja Donna Annát, akit a gaz szoknyavadász mindenáron el akar csábítani, s nem riad vissza attól sem, hogy apját, a Kormányzót (Köpeczi Sándor) egy párbaj során leszúrja.  Don Ottavio (Bartha Lóránt), Donna Anna jegyese megesküszik, hogy kézre keríti a gazfickót.

A második kép mozgalmas utcai jelenetre épül. Giovanni és szolgája, majd a cserben hagyott Donna Elvira  lép a színre. A Donna Elvirát alakító Egyed Apollónia  érzékeny és kecses játéka már az Ah, chi mi dice mai (Ó, ki mondhatná el nekem) c. áriában megmutatkozik, az énekművésznő magasra teszi a lécet ezzel a belépővel, s a tőle korábban már megszokott kimunkált színpadi és énekesi teljesítményt az előadás folyamán végig tudja hozni.

Don Giovanni

A becsapott és szerelmes Donna Elvira az érzékeny és őszinte nőt testesíti meg, akin érzelmei és érzékei uralkodnak, temperamentumának, minden cselekedetének mozgatórugója az, hogy szeressék. A szerelem, a vágyakozás, a temperamentum, a szenzualitás, de még a fájdalom is megszépíti az ilyen típusú nőt. Hihetetlen erők lakoznak benne, amilyen őszinte és szelíd, olyan haragos fúriává tud változni, ha önérzete sérül; bosszújától retteghetnek a don giovannik, főként, ha terjedelmes listát mutatnak föl neki a hódításokról, ahogy ezt az előadásban Leporello teszi.

Sándor Csaba hús-vér, keményszívű, lázadó kalandor-macsót visz a színre. Impulzív, élénk játék ez, fiatal korát meghazudtoló, bravúros énekművészet. A szerep remek megformálásához valószínűleg az is hozzájárult, hogy Masettót, illetve Leporellót korábban már énekelte. Don Giovanni figurájának problematikája egyáltalán nem idegen tőlünk, a testi szerelem, a szabad élet gyönyörei, az útkeresés, az igazi megtalálása, az érzelmi kiüresedés mindnyájunkat foglalkoztató kérdések.  Ha szabadjára engedjük a képzeletünket, Don Giovanni akár nő is lehetne, a férfifaló, bohém nő figurája, akit egyetlen szerelem sem tud tartósan lekötni.

Don Giovanni 

Don Giovanni mai irodalmi alakmása Kukorelly Endre Ezer és 3 című könyvének férfihőse-narrátora lehetne. A figura a férfi-szerepkört és a női princípiumot, valamint a folyamatosan közöttük feszülő ellentéteket próbálja körüljárni. A férfi mindig más prédára leső vadászként, a hozzá illő nőt kereső ösztönlényként mutatkozik meg, aki sikertelen próbálkozásai folytán érzelmileg kiüresedik, elmagányosodik, és végül egy züllött, erkölcsileg lecsúszott ember jelenik meg előttünk. Úgy is felfoghatjuk, mint egy fiatal férfi jellemfejlődését, egyfajta lázadást, útkeresést, amely végül nem ér révbe. Egyetlen nő szerelme sem tudja megérinteni, legyen az parasztlány, grófkisasszony, férjezett vagy hajadon, idősebb vagy egészen fiatal, hidegen hagyja az összes. A „rosszfiú”, a Don Juan típusú férfi szerelméért harcolni kihívás, a hölgyeknek ezért lehet annyira vonzó, sikereinek titka ebben állhat.

A harmadik képben lép be a két szerelmes parasztfiatal, Zerlina és Masetto, éppen lagzijukat ülik, körülöttük mulatozó barátok. Zerlinát Chiuariu Lívia, vőlegényét, Masettót Szilágyi János alakítja mesterien. A szabad ég alatti jelenet kimagasló áriája a Ho capito! Signor, sí (Érettem! Igen, uram). De Zerlina duettje Don Giovannival, a Lá ci darem la mano (Ott nyújtunk egymásnak kezet) szintén említésre méltó zenei teljesítmény. Giovanninak végül nem sikerül elcsábítania Zerlinát, de céljához már nagyon közel jár, tervét Donna Elvira hiúsítja meg, aki később Donna Anna és jegyese szemét is fölnyitja, hogy ki volt a Kormányzó gyilkosa.

Don Giovanni 

Giovanni pezsgőáriája, a Finch’han del vino (Míg csak a bortól) az előadás egyik legszebb zenei momentuma. Az ’éljünk a pillanatnak, szeressük a bort, a nőket, a szabad életet’ érzéssel könnyen azonosulhat bárki, ugyanakkor némi ellenérzést is kiválthat, hogy a naiv Zerlinát a vőlegénye szeme láttára próbálja elcsábítani. Hősünk nem riad vissza semmitől, a csapdákból hazugsággal, apró cselekkel szabadul ki. Megható jelenet Zerlina esdeklése a bocsánatért, a Batti, batti o bel Masetto (Üss meg, verj meg, szép Masettóm) ária dallamai sokáig a fülünkben csengnek. Zerlinát azonban naivsága nem menti föl vétke alól, hiszen a jobb élet reményében, amellyel Giovanni kecsegteti, faképnél hagyná szerető vőlegényét.

A báli jelenet a visszatérő Zerlina ostromlásával folytatódik, Giovanni minden cselt bevet, még az erőszakoskodást is, hogy megszerezze az újabb skalpot, és miután a bálba a leleplezés reményében érkező Anna, Elvira és Ottavió felfedik a gaztettet, megpróbálja szolgájára terelni a gyanút, akinek akár életét is venné, csakhogy bőrét mentse.

Az első felvonás végére Don Giovanni már korántsem bohém, nők szoknyája után szaladgáló figura, akit szívünk mélyén kedvelünk, hanem inkább az erkölcsi züllés felé közelítő, visszataszító, érzelmileg kiüresedett, álságos karakter, akinek a barátság sem szent.

Don Giovanni

A második felvonásban a kiábrándult Leporello azzal fenyegeti Giovannit, hogy felmond, nem bírja már tovább ezt az életformát. Végül kiegyeznek, ruhát cserélnek, és újabb csábítások reményében veti be erejét Giovanni. A vakon szerelmes Donna Elvira mindent megbocsátana neki, és nem veszi észre, hogy tulajdonképpen a szolgával van dolga, szerelmes szavai illetéktelen füleknek szólnak.

Később megérkezik a Giovannira dühös, féltékeny Masetto és csapata, de a gaz csábító kimenti magát, feloszlatja a tömeget, elkobozza a féltékeny férj fegyvereit, és jól megveri. A pórul járt vőlegényt csalfa mennyasszonya, Zerlina vigasztalja.  A Vedrai carino (Meglátod, édesem) ária nőies, lenyűgöző, az odaadás, a szerelem parabolája.

 Don Giovanni

A felvonás legimpozánsabb zenei és színpadi képe a sötét udvaron magára hagyott Donna Elvira, aki elől szökni próbál a gazdája ruháját viselő Leporello. Az előadás vége felé találkozunk a Kormányzó életre kelt szobrával, ami jelmeztechnikailag is kimagasló. Giovanni annyira kiüresedett érzelmileg, hogy már a felirattól sem képes megretteni, pedig az világosan figyelmezteti: „gyilkosomra bosszú vár”. A címszereplő meghívja a beszélő szobrot vacsorázni. A felvonás másik kimagasló komponense Donna Anna Non mi dir (Ne mondd nekem) című áriája, amelyben leküzdi apja halála feletti fájdalmát, és hű szerelméről győzi meg jegyesét.

Don Giovanni 

Közben Giovanni lakosztályában kezdetét veszi a tivornya, ő és Leporello várják a szobrot vacsorára. A szoknyavadász a még mindig szerelmes Donna Elvira győzködésére sem bánja meg bűneit, esze ágában sincs hűségesnek lenni. Ridegen, pökhendien felel a szobor intő szavaira, aki végül magával ragadja, és a pokol tüzére küldi.

A zárójelenetben Donna Anna és Ottavio esküvőjüket tervezgetik, Zerlina és Masetto is boldog párként folytatják életüket, Leporello új gazda után néz, a meggyötört Donna Elvira pedig kolostorba vonul.

Selmeczi György hosszú ideje foglalkozik behatóan a zeneművel, először 1981-ben, a Miskolci Operaházban rendezte meg hagyományosabb formában az operát, második rendezését a Budapesti Operaházban, 1999-ben láthatta a közönség, ebben az előadásban a szobor volt a központi motívum. A mostani színpadi produkció a két korábbi ötvözete, illetve továbbgondolása, letisztultságában, a filozófiai sík hangsúlyos jelenlétében sok értelmezési lehetőség rejlik.

Az előadás létrehozásában a rendező alkotótársai voltak:Lőrincz Gyula díszlettervező, Ledenják Andrea jelmeztervező, Kulcsár Szabolcs karigazgató, Barabás Sándor és Ferenczi Endre hangversenymesterek, Incze G. Katalin, Nagy Ibolya, Nagy Gergő korrepetitorok, Kostyák Sz. Júlia súgó és Venczel Péter rendezőasszisztens.

 

Szöveg:Varga Melinda

Fotók: Kolozsvári Magyar Opera, Szabadi Péter

 

 

 

 

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.