Ugrás a tartalomra

Hazaköltözés – Istók Anna novellája

Istók Anna

Hazaköltözés

 

– Nem elég az öregasszony mocska, most még idehozza ezt a kurva dögöt is! – háborgott anyám, és belecsapta a súrolószivacsot a mosogatóba.

Az öregasszony a belsőépítész által megálmodott feng shui vonalak metszéspontjában ült a bőrdíványon, és kekszet rágcsált. Gépies mozdulattal kotort a zacskóba, és tömte műfogsoros szájába a babapiskótát. Szeme a képernyőre tapadt, fél ötös sorozatát nézte a tévében. Kotort, rágott, nézett. Nejlon otthonkája ölében kis kupac gyűlt a morzsából. Néha megemelkedett, és kipillantott a teraszon heverő kurta lábú, vaskos keverék Szuszira. Intett neki egyet, és visszasüppedt a majszolós tétlenségbe.

Apám vállat vont.

– Tudod, hogy nem fogja eltüntetni. Még a papa hozta neki ajándékba. Családtag a kutya is.

– És én nem vagyok családtag? Ez nem az én családom és az én házam véletlenül, amiben lassan lehetetlen lakni, mert az anyád nincs senkire tekintettel?

– Öreg már, mit akarsz, és süket.

– De én nem vagyok, és nem is akarok az lenni! Mondd meg neki, hogy a saját szobájában üvöltesse a kibaszott tévét, ne a nappaliban!

– Megmondtam. Nem tudok mit csinálni. Kijön, mert nem szeret egyedül lenni. Mégsem zárhatom be. Mégiscsak az anyám.

– Akkor megyek én. Nem bírom ezt a zajt, ezt a folyamatos piszkot, amit csinál. És a konyha, úristen, láttad, miket művel ott? Közveszélyes. Múltkor otthagyta a tűzhelyen a mézet olvadni, aztán elment sorozatot nézni. Ki kellett festetnem az egész plafont. Kész szerencse, hogy eddig még nem robbantott fel minket!

– Most mit akarsz tőlem? Mit csináljak?

Anyám nem válaszolt. Nem tudta, vagy nem akarta megmondani.

De az elhatározás már érlelődött benne.

Szótlanul csapkodott a konyhában még egy darabig, aztán levette a kötényét, felkapta az ajtó melletti asztalkáról a slusszkulcsot, és kilépett a házból. Elmentében dühösen belerúgott Szusziba, aki a küszöbről fekve figyelte a bentieket. A kutya halkan nyikkant egyet, összébb húzta magát a lábtörlőn. Anyám végigszaladt magassarkújában a medence mellett, le a lépcsőn, és már csak a kocsi zúgását hallottam.

Elment, bár akkor még nem végleg. Még bírta két hónapig apámmal, az öregasszonnyal és Szuszival, de a kutya megérkezése után felhagyott a takarítással.

Hagyta, hogy a zsíros lé beterítsen mindent a konyhában, cupákos lében ússzon a hűtő alja, a nappali és a terasz kövét belepje a mocsok. A leszart vécé volt anyám legnagyobb bosszúja, mártírarccal viselte a mocskot, sőt, igyekezett ő is minél inkább fokozni. Anyám, aki annyira kényes volt korábban a tisztaságra, hogy nem tűrt meg egy pókhálót sem a falon, most tobzódott a piszokban. Lehányta a szennyest a szarszagú padlóra, és otthagyta hetekig. Én untam meg előbb, apám akkoriban már alig volt otthon, folyton a cégben dolgozott, ha hazaért, egyből ment le a pincegarázsba, és döntötte magába a whiskyt.

Az öregasszonyról egyébként egyikőjük sem vett tudomást, felőlük akár meg is dögölhetett volna. A félsüket, félvak asszonynak igazából nem lett más a helyzete, hogy hozzánk költözött, felügyelet alatt így sem volt. Én hordtam neki haza néha a gyógyszereket, miután anyám sztrájkolni kezdett.

– Vagy az anyád, vagy én! – mondta egy évvel ezelőtt apámnak, mikor kiderült, a nagyanyám nem maradhat tovább egyedül a házában, mert önveszélyes. Alig lát, nem képes önmagát ellátni, szenilis, és ami a legsúlyosabb, a háziorvos megmondta, hogy minden pillanatban összeeshet és meghalhat, olyan gyenge a szíve, mint egy kismadárnak. Akkor aztán fekhet napokig a hullabűzben, akarunk-e úgy rátalálni, hogy már ki-be járnak a bogarak a testében, és folyik szét a húsa?

Apámnak se volt sok kedve magához venni a demencia határán egyensúlyozó, fénykorában is elviselhetetlen asszonyt, de mégiscsak az anyja volt. Az, hogy naponta, kétnaponta ellátogassunk hozzá, elképzelhetetlen volt, kétszáz kilométerre lakott egy borsodi faluban.

– Vegyél fel egy ápolót – közölte anyám, de ugyanúgy tudta, hogy ez lehetetlen, nem lakott más abban a távoli faluban, csak néhány ugyanolyan rokkant, elhasznált öregember és az alvégen a cigányok.

– Idejön – közölte apám. – Van neked elég szabad időd, rá tudsz nézni néha. Mégiscsak az anyám.

– Akkor miért nem te gondozod? – vágott vissza dühösen.

Apám erre nem szólt semmit, bevágta maga mögött az ajtót, és ledübörgött a pincébe. Ivott egész éjjel, másnap véreres szemekkel autóba ült, és átköltöztette hozzánk nagyanyámat.

Elsőként anyám barátnői tűntek el a csanaki oldalra épült, kétszintes villánkból. Aztán lassan anyám is egyre kevesebb időt töltött otthon, és így a féltve gondozott virágágyásból is olyan ütemben pusztultak ki az illatos, angol tearózsák, fodros szoknyájú rododendronok, üde egynyáriak, ahogyan a kosz lepte be az olasz márványpadlót, a lazacrózsaszín bőrkanapét és a mahagóni asztalt a lakásban. Mikor a kutya megérkezett hozzánk, anyám és apám már véglegesen meggyűlölte egymást, mindennaposak voltak az ordítozások köztük, melyről egyedül nagyanyám nem vett tudomást. Gyermeki örömmel lakta be az egész háromszáz négyzetméteres házat. Hiába volt neki külön lakrésze fürdővel, kiskonyhával, jobb szerette a tágas nappalit a lebegő üvegpolcokkal, anyám rézedényektől villogó, amerikai konyháját és a pezsgőfürdővel, szaunával felszerelt nagy, családi wellness-szobát. Imádta anyám konyháját, zsíros parasztételeket kotyvasztott magának és a fiacskájának, telepakolta a hűtőt tejfölösdobozokba halmozott maradékokkal, aztán ottfelejtette hetekig, még a kutya sem ette meg.

Az állat ehelyett végigdúlta a kertet, és maradék szépségükből is kiforgatta az ágyásokat. A házba tilos volt bejönnie, de anyám tisztában volt vele, hogy amikor nincs otthon, az öregasszony beengedi Szuszit, fekete szőre megült a kanapé hajlataiban, sáros talpnyomaival tele volt a ház. De az öregasszony gondosan ügyelt rá, hogy anyám ne kapja rajta őket. Számtalanszor láttam, ahogy anyám Roverjének hangjára az egyébként félsüket, félvak nagyanyám korát meghazudtoló sebességgel pattan fel a díványból, és tessékeli ki a kutyát a házból.

Aznap, mikor anyám elhagyta apámat, a Szulejmán befejező része ment a tévében. Az öregasszony a végkifejlet izgalmában nem hallotta meg anyám érkező autójának kipufogóját, se a kertkapu lassú, távvezérelt nyikordulását. Június volt, kora nyári kánikula, a kutya a wellness-fürdőszoba bidéjében hűsölt a hideg porcelánon, néha lenyalta az összegyűlt vízcseppet a krómozott acél csaptelepről. Anyám gyanútlanul lépett be, és a hónapok óta gyűlő méreg gyilkos felhővé dagadt benne, ahogy meglátta Szuszit. Fejhangon sipítva vetette magát az állatra, húzta, rángatta, rúgta, a szőrébe marva vonszolta ki a házból. Szerencsétlen kutya félelmében belekapott anyám kezébe, és a pillanatnyi zűrzavart kihasználva, vinnyogva kisüvített a kert végébe

Az, hogy apám meg sem próbálta lebeszélni a költözésről, végül is fájt anyámnak. Mikor aláírta helyette a lakáshitel-szerződést a banknál, már nem annyira. Mikor megtudta, hogy apám már a látszatát sem akarja fenntartani a névházasságnak, és szert tett egy barátnőre, bosszankodott, mert ő még nem talált új társat magának. Pedig megpróbált mindent, még egy netes társkeresőre is beregisztrált. Számtalan vacsorameghíváson, koncerten, kávézáson túl volt már, de a vénasszony még mindig bírta szuflával, és ő egyre magányosabb lett a belvárosi lakásában. Az, hogy apám épp olyan magányos a háromszáz négyzetméteres házban az anyjával, Szuszival és a néha felbukkanó, majd egyre reménytelenebbül elmaradozó barátnőjével, csak én láttam, mikor hétvégére hazamentem.

Ilyenkor összeszedtem az üres üvegeket a garázsban, kitakarítottam a fürdőszobát, felporszívóztam a kutyaszőrt a nappaliban, és rendeltem a közeli Napsugárból három napra való meleg ételt apámnak és az öregasszonynak. Nagyanyám étvágyával nem volt baj, soha nem maradt semmi ezekből a kajákból, de sejtettem, hogy inkább Szuszival osztja meg őket, mint apámmal, akinek arca egyre szikkadtabb lett, és mély árkok húzódtak a homlokán.

Anyám két évig élt külön, mikor megérkezett a várva várt telefonhívás. Addigra már rettenetesen megbánta pillanatnyi szeszélyét, a magány úgy ragadt rá, mint kullancs az ember bőrébe. Hiányzott a régi háza. A kényelmes, tágas nappali, az Öreghegyre futó kert a rózsalugassal, amit hosszú évek alatt nevelgetett magának. A távirányítós kényelem és a luxusapróságok, amiket az új életében nélkülöznie kellett. Társasága is alig akadt. A baráti házaspárok elmaradoztak, nem akartak állást foglalni a különélők egyik tagja mellett sem. Anyám barátnői meg dolgoztak. Ő még mindig nem volt rákényszerülve arra, hogy dolgozzon, a közös cégből jutott neki elég. A kör egyre szűkült körülötte, mikor apám végre felhívta, hogy az öregasszony kórházba került, és valószínűleg már nem sok van neki hátra. Anyám nem ment be hozzá. Annyit mondott apámnak, hogy ha gondolja, hazamegy, segít rendet rakni, és megszervezi a temetést. A vénasszony még egy hónapig élt, aztán egy alig hallható sóhajtással átcsusszant az árnyékvilágba, ahová már évek óta tartozott.

Anyám még aznap kocsiba ült, és hazament.

A kulcsa még jó volt a zárba, és a biztonsági kódot sem változtattuk meg.

Minden olyan volt, mint régen.

A nap harsányan sütött, mintha anyám visszatértét köszöntené ilyen örömmel. Szeles, tiszta idő volt, messzire el lehetett látni, a besnyői templomtorony fehéren szúrt bele a ragyogó kék égbe. A rendezett utca, a jól fésült kertek, díszes kovácsoltvas kerítések és pompás házak láttán anyámba belehasított a felismerés, hogy mennyire hiányzott neki az otthona. A garázsfeljáró kockakövei közé apró gyomok telepedtek, de az előkert pázsitja gyomtalan és frissen nyírt volt, a sziklakertben is virult a rózsaszín kőtörőfű és szappanvirág. Apám rendben tartja, gondolta hálásan, és nem vette észre a ház mögötti rózsalugas rozsdás leveleit és a nektarin összefodrosodott leveleit. A bejárati ajtó mellett még megvolt a kőváza és benne a bársonyos virágú, sötétvörös angol muskátli is, amit úgy szeretett.

Belépett a házba.

A szag már az előszobában orrba verte. Három hatalmas nejlonzacskó volt a falnak támasztva, benne üres üvegek, szúrós szaguk még mindig gyorsan ható kábulatot árasztott. Anyám undorodva belekukkantott az egyikbe: whisky és konyak, és rengeteg borosüveg, neves pincészetek etikettjével.

– De jó dolga volt ennek is, vajon mennyit piálhatott itt a haverjaival? – gondolta bosszúsan, és újra felfortyant benne a méreg. Ugyanaz a méreg, ami miatt két éven keresztül sosem szánakozott az ittmaradottakon. Félrelökte a zacskót, és benyitott a nappaliba. A hazatérés miatt érzett kezdeti örömnek már csak pisla emléke volt benne.

Szétnézett a szobában, és lassan, nagyon lassan leült a lazacszín bőrkanapéra, melynek valaha jól ápolt huzatát most ételfoltok és bizonytalan eredetű karcolások, karmolások csúfították. Egy helyen felszakadt az anyag, és kilátszott a bútor szivacsos bele.

Az éles napfény precíz pontossággal világította meg a belsőépítészek által megálmodott ház minden apró elemét, a beépített lebegő üvegpolcokra löszösödött porréteget, az ezoterikus vonalakat követő hajópadlón tócsákba gyűlt koszfoltokat, a szanaszét dobált magazinok, könyvek, gyógyszeres fiolák, tányérok, poharak között megbúvó dísztárgyakat, a leszakadt organzát és mögötte a zsíros tenyérfoltokkal belepett ablakokat. A vénasszony mocska mindent belepett még most is.

Anyám felállt, és iszonyodva kipillantott a teraszajtón. Remegett a méregtől, savas íz áramlott felfelé a nyelőcsövén, mint mindig, ha ideges volt. A hátsó kertben is hasonló látvány fogadta, a kutya az elmúlt két év alatt kopár sivataggá dúlta a konyhakertjét és a gonddal ápolt virágágyásait. Csupasz gödrök és megkövesedett szarkupacok borították a gazzal benőtt kertrészt, néhány szarkaláb próbált csak utat törni magának a dzsungelen át. A dög most is kint szaladgált, nem látszott rajta, hogy túlzottan megviselte volna gazdája elvesztése. Anyámnak eddig a pillanatig eszébe sem jutott, hogy létezik, pedig voltaképp mégiscsak miatta költözött el.

Anyám döntött. Bement a régi hálószobájába, és átöltözött az itt hagyott, régi ruháiba. Takarítani kezdett. Ahogy az üres üvegeket pakolta a zacskóba, eszébe sem jutott, hogy apám ezt mind egyedül itta meg. Mikor megállt a BMW a ház előtt, éppen a szőnyeget csavarta fel, és cipelte ki a ház elé, hogy tisztítóba vigye. A kapunál találkoztak össze, mindketten meglepetten meredtek egymásra.

Anyám előtt egy sovány, cserzett bőrű férfi állt, lilásvörös pórusaiból áradt az alkohol illata. Apám reszkető kézzel bányászott ki a zsebéből egy doboz cigarettát. Ráfújta a füstöt anyámra.

– Mit keresel itt? – kérdezte nyersen.

– Hazajöttem.

Apám tűnődve meredt anyámra. Aztán lassan megcsóválta a fejét.

Csattanósat köpött mellé a járdára.

Szájában az égő cigarettával visszaült az autóba, és elhajtott.

Anyám elképedve bámult utána, arra riadt, hogy a nyitott kertkapun át a kutya kioldalgott az utcára, és őrült vágtával eltűnik az utca végében.

Anyám most végre tökéletesen egyedül volt.

Hazaérkezett.

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.