A bogaras bogarász

„A szöveg átlényegül a főszereplő összetett személyiségének köszönhetően, így valóban egy rovarkutató akkurátus, minden részletre kiterjedő figyelmével fürkészhetjük a világot.” – Géczi János Kívül című könyvéről Kadlót Nikolett írt.

Géczi János legutóbbi regénye ködös-borús, szeles őszi vagy téli estékre való, amikor egyébként is otthon marad az ember, s szándékosan ráveszi magát a lassításra, pihenésre – fókuszál. Ez a lélekállapot szükséges ahhoz, hogy a Kívül komfortos olvasmány legyen. A könyv ugyanis elmélyült figyelmet követel olvasójától. Ha van idő, s megvan a kellő helyzet: izgalmas, posztmodern kísérletnek lehetünk szemlélői. Több nézőpontból is értelmezhetjük, ízlelgethetjük a szöveget, tekinthetünk rá hosszú szövegfutamokban gazdag naplóként, különleges emléktárként, de akár úgy is, mintha egy magányos, bogaras bogarász – mert főhősünk valóban rovarkutató! – elméjébe költöznénk be egy időre, pontosan három hétre, mert ennyi időt jegyeznek az egyes fejezetrészek.

A kilenc részre tagolt történet tekinthető összefüggőnek is, de az egyes fejezetek önmagukban is megállnak – saját címet viselnek, s egy-egy epizódot bontanak ki nem várt részletességgel, kihangsúlyozva egyes pillanatokat vagy jelentéktelennek tűnő apróságokat. A kötet felütése, bevezetője adja a keretet, az ezt követő fejezetek egyes jeleneteket nagyítanak ki később, s szőnek köréjük sűrű, sok esetben igencsak szürreális történettakarót. Ezeken egyébként hamar átsiklik az olvasói szem. Így történhet meg, hogy hosszú oldalakon keresztül, mozdulatról mozdulatra elemezhetjük egy bádogkanna megszólaltatásának metodikáját, elmélázhatunk a szürke összes – ötvennél sokkal több – árnyalatán, vagy a főhőssel együtt kutathatjuk egy különös, ismeretlen forrásból érkező hang eredetét.

„A hajnali szürkület ébreszt. Szürkéje enciklopédikus mó­don magába fogad minden lehetséges szürkét, együtt ta­lálható benne az összes elképzelhető szürke színárnyalata, a galambszürke, az antracitszürke, a hamuszürke, a gyapot­szürke, az agyag- és kotuszürke, a gémszürke, a hályogszürke, a marhaszürke, a farkasszürke, a puliszürke, a falkaszür­ke, a meleg szürke, a sárgaszürke, a ciánszürke, az arcszürke, a hullaszürke, gnómszürke, baseballszürke, részegszürke, citromszürke, éjszürke, és ugyancsak megtalálható benne az aranyszürke, a páraszürke, a ködszürke, a kőrisszürke, a kopott szürke, a drappszürke, a porszürke, a vasszürke, az ólomszürke, az egérszürke, az osztrigaszürke, a borsos szürke és a gyöngyszürke is. Az összegyűjthető szürkéket tartalmazó hajnal a múzeumi portást és költőt, a fejhallga­tóval hallgatott zene szkafanderébe bújó, hexameterekkel és tercinákkal bajlódó kapus szemének szürkéjét ugyan­csak megidézi, persze túl azon, hogy az áporodott bor- és szennyszagát is, amelyet úgy visel magán, hordozza szájá­ban, teste hajlataiban és ruhája redőiben, hogy kiviláglik, ennek segítségével képes a valóságot képlékeny nyelvvel, az érzékeltnek megfelelőbb módon ragadni meg, mondja is, ahogy savanyú szagába szimatolok, s áthajol a pultján, ki­lehelve magából a savanya párákat, a legszebb versek éppen a másnaposan írt versek, amikor kába a fej, az összefüggé­sekre mégis érzékeny a zavaros elme, jobbak, mint a szét­dohányzott, a hasisos avagy a marihuánás költemények, kimutathatóan jobbak, mint a vallási avagy a szerelmi, illetve az egyéb eksztázisban írottak.”

A Kívül címével ellentétben belülre teszi a fókuszpontot. A szöveg átlényegül a főszereplő összetett személyiségének köszönhetően, így valóban egy rovarkutató akkurátus, minden részletre kiterjedő figyelmével fürkészhetjük a világot. Pontosabban a Micromalthidaek, azaz a szűzbogarak lázas kutatójának pár napját, vele együtt sétálva az utcán, meglesve őt munka közben vagy intim pillanataiban.

„Keresem a házat, amely előtt az utca a felismerhető vízszintesből az észrevehető lejtőbe fordul át, ahol naponta egyszer az alkonyat is megbotlik, nemcsak a csoszogó, járókerettel araszoló koldus, és ha még itt nem is, de ott már érzékelhető a hűlni képtelen, a talaj felett rezgő meleg levegő, amelyen átvágva sosem lehet egymagában a járókelő, mert könyökök és cipősar­kak, izzadt tenyerek és nedves hónaljak állják az útját, nem beszélve a szörcsögés, krákogás, harákolás és kiabált szó irdatlan halmáról, amely rázúdul, magával sodorja, és akaratát elrabolva kezdi magával vinni, mintha fo­lyóár ragadná el, vagy metsző szélvész, amelynek ereje szüntelen, lanyhulatlanul mutatkozik meg.”

Ez a szövegbeli belső utazás az olvasó asszociatív és szövegkódoló képességét jócskán próbára teszi, a képgazdag, oldalakon át áramló – Hrabal kisregényeit idéző –, jelentéssűrítő összetett mondatok mind fokozatosan nyernek értelmet, s főképp utólag. Még párbeszédre is csak az utolsó fejezetben kerül sor, de akkor aztán még az ajtó is megszólal.

A történetépítkezés fontos módszere, hogy egyes képek vagy mondatok akár többször is megismétlődnek a regényben, s mint újra a szemünk elé kerülő kirakósdarabkák, segítenek a végére teljessé, összefüggővé tenni a képet. Ez a kép azonban nyugtalan, tulajdonképpen valóság és álom határmezsgyéjén lavíroz, miközben a legváltozatosabb érzelmi hullámvasutat járjuk be: undor, erotika, közöny, szenvedély vagy kíváncsiság villanásszerűen váltják egymást.

„Miféle esztelenség eltervezni a jelen normális lezajlásához azt a múltat, amelyben akként élem az elmúlt időt, hogy nem érzékelem, miként fog alkalomadtán tovahaladni, miként lesz módja múlttá alakulni, miközben kigyullad, s mégsem ég porig a szomszédom lakóháza, nem hamvad el benne sem ő, a lakóépület vén lakója, sem az eb, amelynek porával kívánta elvegyíteni porát az öngyilkosságát és elégését megtervező s kivitelezéséhez épphogy kezdő öreg uraság, mivel a múlt, kétségtelen, előjátssza, hogy az egyetlen társát elveszejtő vénember megtébolyodik s kenderkötélre függeszti magát, a hőségtől szétvetődő ablaküvegen kiömlő füstre pedig tűzoltók hada indul meg, s oltja el sikeresen a lángolást, amely emiatt nem tudja a múltat megsemmisíteni, és hagyja, hogy bevégződjön, és ezzel együtt menten jelenné váljon, amelyben áthaladok, áttörök a bámészkodó, pongyolába és pizsamába öltözött polgárokból egybeálló tömegen, lejövök a lépcsősoron, figyelem, hogy figyelnek-e, amikor a kulcsomat zsebemből előhalászva tökörészem a szálláshelyem kapujában, majd zaklatott állapotomra hivatkozva bort, bort, bort kívánok, számos vizespohárral, nagyon sokat, bőséggel inni.”

Tényleg egy elme játéka ez, s csak az olvasón múlik, belemegy-e, vagy kívülmarad. Ha vállalkozik a kalandra: jutalmul frappáns, kedélyes csattanót találhat a könyv végén.

Kadlót Nikolett

Géczi János: Kívül. Kalligram Kiadó, Pozsony, 2015.