Jelige: Szellemképek – A BOLYAIAK SZELLEMi KISUGÁRZÁSA

Jelige: Szellemképek

A BOLYAIAK SZELLEMi KISUGÁRZÁSA

Motto: „Üzenet egykori iskolámba” (Ady)

A marosvásárhelyi Bolyai Iskola szellemére gondolok, és nem általában a Bolyaiak szakmai erőterére. Az Iskola szellemiségére, függetlenül attól, hogy mi volt időnként a neve. Hiszen a szellemiség csírái  már Schola Particola korában, 1557-ben,  kidugták a fejüket, majd a XIX. században, a Bolyaiak korában fejlődtek sudárrá, annak ellenére, hogy maga az elnevezés csak 1957-től vált hivatalossá. És menet közben miminden történt, az elnevezést is beleértve! De az ISKOLA és szellemisége megmaradt. Bár sokan és sokáig „törekedtek” megszüntetni, tönkretenni, ez még mindig nem sikerült.

Önkényesen. főleg a saját saját tapasztalataim alapján, szemelgetek.

Kezdhetem egy III. osztályos emlékemmel. Történt, hogy Técsy  tantó bácsi egy feleltetés során azokat, akik nem tudtak helyesen válaszolni a feltett kérdésre, felszólította, hogy maradjanak állva, majd végihaladva a sorokon, mindeniküknek kiosztott egy-egy tenyerest. Ez beletartozott a jutalmazás-büntetés pedagógiailag akkor még elfogadott rendszerébe.  „Üljetek le!”- mondta Técsy bácsi a tenyeresek „kimérése” után. Mindenki leült, Héjas Gabi állva maradt. „Te miért nem ülsz le?” – kérdezte a Técsy bácsi. „Tanító bácsi, én nem kaptam” – reklamált csodálkozva Gabi.

A tantárgyak mellett mindig voltak egyéb tennivalóink is. Nevezhetném „mozgalmi életnek” is, ha nem lenne a szónak  gyakran kellemetlen mellékíze is. Sokan ezért csak legyintenek rá. Pedig akkor a romantika még érintetlen volt. Lelkesen választottuk meg a csoport-  és az egységvezetőket (érdekes, ezeket akkoriban még nem „felülről” sugalmazták), „témás összejöveteleket” szerveztünk, sakkbajnokságokat, nyári táborokat, tábortűzzel és az összes kellékekkel. Hittük, hogy minden jól van, vagy jól lesz. Az igaz, hogy otthon gyakran mást hallottunk, és ez bizonytalalanságot szült képlékeny lelkivilágunkban.

A VII. tanév végén szervezték meg a mikházai nyári úttörőtábort. A tábort az egykori kolostor területén alakították ki, méteres falvastagságú termekben aludtunk 20-30-an  egy-egy helyiségben. Este, az énekléssel, történetekkell változatossá tett tábortűz után, „lakosztályainkba” vonultunk, és -  villanyoltás után  -  még távolról sem volt vége a napnak. Következett a mesemondás. A mi termünkben volt egy igazi mesemondó tehetség, egy cigányfiú, aki  -  nem adta olcsón magát -  cigányul mondta történeteit. Mi néhány már ismert szóból és az elbeszélés ritmusából következtettünk a tartalomra. Mindenikben szerepelt a „csorogádzsó”, „lové”, „gogyi”, „kamel”, „dáde”, ”csorel”, „csávo”, „dá baktalo” - csupa ismert kifejezések. Érdekes, a csoportban több cigányfiú volt, de mi ezt észre sem vettük. Egybanda voltunk.

Az ifjúsági szervezetek igen komolyan vették magukat, terveztek, alkottak, biráltak, jutalmaztak, büntettek, választottak. Ebbe még az Igazgatóság sem szólhatott bele. Ezért fordulhatott elő egy alkalommal, hogy az egyik választás kellős közepébe betoppant Kozma Béla aligazgatónk, az Iskola Vezetőségének a képviseletében. A két teremőr, akik a belépésnél a mi tagsági könyveinket is ellenörizték, nehogy beférközön az álcázott osztályellenség, éberen odasietett és formálisan kidobta. Az indoklás az volt, hogy csak meghívottak léphetnek be. Hogy a Vezetőség tagjai miért nem számítottak meghívottnak, az osztályharcos idők titka. Szerencsére az osztályfőnökünk, Kiss Zoltán tanár úr, helyben felvilágosított, hogy vannak alá-  és fölérendeltségek. Kozma Béla maradhatott.

Az osztály, természetesen, nemcsak órára járt és  gyűlésezett. Nem is bírtuk volna ki tétlenül. Mindig voltak ötleteink. A sportra, bár igen vonzó téma,  most nem térek ki. Legfennebb megemlítem, hogy a félosztály valamiben legalább megyei, vagy országos bajnok volt. Ápoltuk viszont azt, amit kultúrának hittünk. Irodalmi Önképző körünket maga a helikonos Molter Károly vezette. Ott voltunk minden iskolai ünnepségen.  

Az iskolai IMSz Vezetőséget egyszerűen  Iskolabizottságnak neveztük, és örökös titkára, míg le nem érettségizett, Szabó Miki, a későbbi történész  volt. Persze, voltak  előtte is (a legenda Varró János, Marosi Barna, Kászoni Ödi) és utána is (tőlünk, Bereczky Árpi) kiemelkedő diákvezérek, de Ő vol A TITKÁR. Úgy nem tudott senki jelentést írni, mint Ő. Folyt belőle. Kb. így kezdődtek: “Most, amikor a világ népei a békéért küzdenek, és országunk dolgozóinak milliói…”. A jelentésírás egyszemélyes kollektív munka volt, az egész Iskolabizottság kibicelt, és délután 3. órától este 9-ig kész is volt. És sűrűn gyűléseztünk. Mindig volt napirendi pont. Egyszer, mert kidobtuk Lozsádit, aki illetlen megjegyzést tett a franciatanárnőnkre, máskor, mert kidobtuk Bráj Misit, aki a vakáció idején legációba járt  és prédikált, vagy ismét máskor, mert egyszerűen már eltelt egy hónap az utolsó gyűlésünk  óta. Az Iskolabizottsági gyűléseken rendszerint részt vett az igazgatóság, vagy az iskolai pártalapszervezet képviselője is. Magyarosi Mártont akkoriban helyezték át iskolánkba, egyből igazgatónak. Az elején még tudta, hol a helye egy ilyen nagymúltú iskolában, az egyik vezetősségi gyűlésünkre is mondhatni bemutatozási céllal jött el, és igen szerényen viselkedett. Máskor Váradi bácsi, a kapus, jelent meg az alapszervezet képviselőjeként. Nagyon jól megvoltunk Vele, talpig rendes, becsületes ember volt, nem bonyolította a dolgokat, nem kertelt, rögtön rátért a mondanivalójára.

  Külön megpróbáltatászszámba mentek az iskolai választások. Már délután megkezdtük és mire a szavazatszámláló bizottság jelentéséig elértünk, már jóval éjfél után jártunk, de nem törödtünk, mert meggyőződésünk volt, hogy igen fontos munkát végzünk. A pech akkor ütött be, amikor a szavazatszámlálás végén kiderült, hogy a jelöltek közül többen (többen, mint amennyire szükség volt az új bizottságba) nem érték el a fele plusz egy voksot, vagy ne adj isten, azonosszámú szavazatot kaptak. Ez utóbbi állapotot nevezték “balotázs”-nak, és ekkor újra kellett kezdeni a jelölésektől hátrafele az egész procedúrát. És hogy még teljesebb legyen a  zűrzavar, az előző jelöltek közül senkit nem volt szabad újra javasolni (holott nyilván ők voltak a legjobbak, különben miért jelölték volna őket elsőnek).

Utolsó két évünkben az Iskolabizottságot illetően a Bereczky-korszak következett. Ekkor már nagy fiúk voltunk. A titkár Bereczky Árpi, és ott voltunk még néhányan mások, akik az iskola akkori IMSz-életét fémjeleztük. Szerintem méltó szinten. Árpi kemény kezű, határozott, egyenes gerincű volt, de nem véresszájú. Árpiéknál gyakran gyűltünk össze egy kis baráti beszélgetésre. Az ilyen, iskolánkívüli találkozások, hol itt, hol ott (Kuti Bandiáknál, Sükösd Jenőéknél, Weszely Tibiéknél), megszokottak voltak. Érdekes (vagy természetes?), a beszélgetésbe mindig bekapcsolódtak a szülők is .Bereczky Árpiéknál is  az édesapja, akkoriban a Székely Színház diszletező asztalosa és ugyanakkor párttitkára, ha éppen otthon volt és ideje megengedte, szívesen ült le közénk. Közvetlen, nagyolvasottságú, széleslátókörű embert ismertünk meg benne, aki minden felvetődött témában biztosan igazodott el, ha kellett szakszerűen kiigazította bizonytalankodásainkat. Meglepő  témákat is előhozott. A kisebbségi kérdést, többek között. Először azt hittem, hogy rosszul hallok, hogy egy párttitkártól, mégha egy közeli osztálytársunk édesapja volt is, egy ilyen tabukérdéről hallok beszélni, amely hivatalosan nálunk “modellszerűen” megoldott. Elmesélte a két világháború közötti keserű tapasztalatait (“Nu lătra ungureşte!”), és azt is, hogy mostanában mindössze annyi történt, hogy ezeket a kérdéseket szönnyeg alá seperték. Ő intézte el néhányunk részére, hogy bemehettünk a Székely Színház egyik szilveszteri műsorára. Feledhetetlen volt. Az egykori szinészgárda legnagyobbjait (Szabó Ernőt, Szabó Ottót, Kis Lacit, Faluvégi Lajost, Borovszky Oszkárt, Szabó Ducit, Kőszegi Margitot, Hamvay Lucyt)  tapsolhattuk végig. Éjfélkor Szabó Ernő egy pohár pezsgővel kijött a függöny elé, mindenkinek Boldog Újévet kívánt, majd a műsor folyt tovább, hajnalig. Ilyen sem láttam többet.

Csoda-e, hogy egy ilyen összeforrott osztály, közösség csak jó munkát végezhetett? Minden téren. Sokak szerint, Mi voltunk a NAGY OSZTÁLY. A Schola mi vagyunk -  írtuk 50 évvel később. És minden tettünkkel közelebb kerültünk az ÉRETTSÉGHEZ.

A vizsgák mellett a fő gondunk a tablókérdés volt, amelyet a kicsengetési kártya megszerkesztése követett. Az utóbbival nem volt baj, de a tabló felépítése komoly vitákhoz vezetett. Több szempontból, amelyek közül az első (a mai olvasó el sem hinné) az volt, hogy „nyakkendővel, vagy nyakkendő nélkül?”  Mindkét tábornak megvoltak a maga érvei és ellenérvei. Sőt, volt precedens is.  Végül győzött a konzervatív józan ész: nyakkendővel, zakóban. A tablóképeket Kary Laci édesapja, a város  -  szerintem  -  legjobb fényképésze kivitelezte.  Felül (ezt sem hinné ma el mindenki) az iskola neve: Rangheţ József Fiúliceum. Igen, se nem református, se nem kollégium, se nem Bolyai.  Rangheţ (és) József. A fényképeket nagy gonddal helyeztük el. Középen Magyarosi Márton igazgató (nagy kép), alatta Kozma Béla aligazgató (valamivel kisebb kép), két oldalt szimmetrikusan a két osztályfőnök: Kiss Zoltán és Kiss Elemér (érthetően, még kisebb képek), majd a felső zónában, lepkeszárnyszerűen a tanárok még ennél is kisebb képei, alattuk pedig a mi, a végzősők, legkisebb fotói. Jól átgondolt felépítés volt. Arra külön ügyeltünk, hogy a  jobb felső szélen a tanárok képsorozata így végződjön:  Papp (Sándor) és Áment (János). Ez szimbólikus is volt.

Az érettségi bankettet az Orbán-kertben tartottuk. Az idősebbek még emlékeznek rá. Ma már csak emlék. Akkoriban viszont hangulatos vendéglő volt, kerthelyiséggel.