Jelige: „földedre hullva” – Mackó úr utazásai

Jelige: „földedre hullva”

Mackó úr utazásai

Több volt, mint parasztház. Kúriánál kevesebb. Gyerekkoromban jártam benne először, később többször is, évtizedeken át, majdnem folyamatosan. Utoljára a mögöttünk hagyott télen.

Nem hasonlít már parasztházhoz, kúriához végképpen nem.

Csinos villa lett belőle. „Falusi villa”! Tetőtér beépítéssel. Napelemekkel. Nem hivalkodik, de túlnőtte a kertelején ágaskodó gémeskutat, az udvaron magasodó fenyőket.

Mikor épült a régi ház? Mikor verték az első falakat?                     

A szabadságharc előtt, vagy alatta!  

Igaz lenne? Inkább csak legenda?  

Első látogatásomkor az asztal fölött díszelgő porcellán petróleumlámpa képét és hangulatát vittem magammal. A házvégéhez ragasztott, rendetlenségében is pedáns kádárműhely volt emlékalbumomban a következő lap.

Ha csak tehettem a szüretről, a dióverésről nem maradtam el.

Szóval, jártam oda. A távoli rokon jogán. Gyakran maradtam éjszakára is. Szalmazsákos ágyban aludtunk, kötelezően korán keltünk. A zsalugáterek kitámasztásával kezdődött, behúzásukkal zárult a nap.

Még hátra volt az igazi eseménynek számító, elmaradhatatlan esti szertartás. A mestergerendáról, a szúette régi ovális ebédlőasztalt fölé lógott le a lejjebb és feljebb húzható porcellán petróleumlámpa. Ezt a nagymama gyújtotta meg, majd a megfelelő magasságba állította, hogy jól lássunk.

Télen már korábban, a sötétedés kezdetekor, kisebb lámpákat hoztak be a szobába, nyáron a díszes függő lámpából lobbant fel csak a fény.

A nagymama mindenkit az asztalhoz szólított, elővett egy vastag könyvet. Mindig ugyanazt: Sebők Zsigmond Mackó úr utazásai-t.

Felolvasott nekünk. Kifejezően, hatásosan. Követtük Mackó urat a Bakonyba, az Alföldre és a tengerre is.

Egyszer az egyik unoka az asztalon lévő tálból kivett néhány pogácsát, óvodás táskájába csomagolta, felállt az asztaltól, köszönt és kiment a szobából.

Utána indultam.

A nagymama intett, hagyjam elmenni.

–  Mackó úrhoz indul látogatóba. Nem először. Bár nem fél a sötétben, de az első sarok után visszafordul.

Úgy emlékszem, abban a házban mindig öregek laktak, de a gyerekek, az unokák valahogyan mindig visszatértek. Vakációzni rendszeresen, olykor néhány iskolaévnyi időre is. Jöttek a nagyapához, a nagymamához.

Az esti felolvasások soha nem maradtak el. Lehet, más könyvek is sorra kerültek, de amikor ott jártam mindig Mackó úr társaságában aludtam el.

Néha a nagyapát is elővette a mesélő kedv. Különösen akkor, ha vendég is ült az asztalnál. Ő régebbi, igaz történeteket elevenített fel.

Voltak kedvenc anekdotái.

Amikor fiatalkorában egy különösen jól sikerült vásározás után hazatért a távoli mócvidékről, magával hozott egy tüskéshajú, fekete szemű fiúcskát. Inasnak szánta, családtag lett belőle, hatodik testvér.

Constantinnak is lett helye az asztalnál, ő is figyelmesen hallgatta a mesét. Idővel Szilárd és nagyon jó kádármester lett belőle.

Gyakran szóba került az a régi szeptemberi este is, amikor a felolvasást repülőgépzúgás és három bomba robbanása zavarta meg. A szilánkok nyomot hagytak az épület falán, a légnyomás a háztetőt bontotta meg, a zsalugáterek nem tudták megvédeni az ablakokat. Nagy volt az ijedtség, a nagymama le is tette a könyvet, nem tudtuk meg, hogyan zárult Mackó úr aznapi kalandos története.  

xxx

Az újjá varázsolt régi asztalt üljük körül most. Nincs felolvasás. Beszélgetünk.

A tengerentúlról hazatért fiatalok – nekem még bőven azok – mindent megtartottak, de mindent átalakítottak, átépítettek a házban. Inkább csak kedvtelésből gazdálkodnak és nevelik az unokákat, akiknek szülei most éppen egy távoli országban próbálnak pénzt keresni, hogy aztán ők is hazajöhessenek s körülüljék az asztalt az esti beszélgetésekkor.

A díszes porcellán lámpa, régi helyén a mestergerendáról log az asztal fölé, de már nem petróleum ég benne. Energiatakarékos égő világít.

– A nagymama sokáig nem engedte, hogy villanykörtével cseréljük fel a petróleumot. Tiltakozott: „nem látok villanyfénynél”. Később, amikor már nehezebben ment neki a felolvasás ő maga kérte, tegyünk egy erős égőt a lámpába. Az égő nem segített, és a könyv mellé helyezett álló lámpa sem. Más volt a baj, a nagymamamának erősen megromlott a látása. A szemüveg sem volt megoldást. Haláláig kínlódott a súlyosbodó szürke hályoggal, de az esti „felolvasást” nem hagyta el. Az unokákat minden este az asztalköré gyűjtötte, könyvvel a kezében mesélt Mackó úr utazásairól. Lapozni elfelejtett. Kívülről tudta a történeteket.

Igazi falusi téli este volt, csak a búbos kemence hiányzott. Biogázzal fűtötték a lakást. Minden, ami az asztalra került a kertben termett. Jól esett a pálinka, még a „guggolósnak” nevezett bór is ihatónak tűnt. Diót, mogyorót ropogtattunk. Az almát nem mostuk meg, csak a tenyerünkkel törültük át. A kamrából előkerült néhány télire eltett szőlőfürt is.

– Az, hogy a mi családunk, ennyire ragaszkodik a helyhez, a régi házhoz, a porcellán lámpához, és mindig visszatér ide, azt elsősorban a nagymamának, illetve Mackó úrnak köszönhetjük. Elkísértük őt a Bakonyba, az Alföldre, a tengerre, és még azon túlra is.

Elmentünk innen. Nem féltünk a sötétben, az idegen világban sem.

De – ha nem is az első sarok után – mindig, valamennyien visszajöttünk.

Mackó úrral, csak itt, ebben a szobában érezzük igazán jól magunkat.