Jelige: Fatum – Annak, akit illet

Jelige: Fatum

Annak, akit illet

#1 kazetta,A oldal

-          Hangpróba. Egy, kettő, három.

Ezt a diktafont egy szeméthalom szélén találtam, elképesztő mit ki nem dobnak manapság, lehet már nem is tudták, mire való. Pedig gyönyörű munka, fémházas, valamikor az újságírók használtak ilyet. Ott volt a kibelezett VHS kazetták, meg az ócska heverők, meg a régi tévék között egy fa tövében, a hozzá való válltáskában üres kazettákkal, a kazetták ki sem voltak bontva a fóliából. Talán soha nem is használták. Felmondom rájuk, ami eszembe jut, hogy ne maradjanak üresen. Tudom, hülyeség, de ha senki nem használja, akkor nem tudják betölteni a rendeltetésüket.

A kazettákat laminált majd egy parafadugó-szeletekből összedrótozott dobozba rakom, amit gyertyacsonkokból olvasztott viasszal fogok vízhatlanítani és lezárni. Szabadidőm az van... He-he. Úgysem történik már semmi. Lehet, hogy nem éri meg. De egy ilyen kis gép, vagy egy kazetta annak, aki használja, csak ügyes kis játékszernek tűnik, de grammra, milliméterre és másodpercre pontosan – sőt még annál is pontosabban – előre mindent ki kellett számolni, hogy működjön. Nekem elhiheted – valaha mérnök voltam.

Ha kész leszek elásom majd valahol, hogy megmaradjon valami az utókornak, már ha egyáltalán lesz. He-he.

Szóval – Annak, akit illet:

Ide költöztem azután, hogy a világ ilyen csúf és ellenséges lett. Kinéztem magamnak ezt a kis házikót, ezt a használaton kívüli váltóőrházat. Régen itt tértek le a tehervonatok az erőmű felé, ami persze már régóta nem üzemel. Ha kinézek az ablakon, látom a kéményeit... Talán szentimentális is vagyok – valamikor régen ott dolgoztam.

A lényeg, hogy itt rejtve vagyok, de a vasút talpfáin száraz lábbal kigyalogolhatok, ha el kell mennem. Vagy követhetem az egykori távfűtés csöveit, amik szintén az erőműtől indulnak, a szervízjárda, amit melléjük építettek elég jól bírja, bár nagyobb esőzések után elönti a víz...

Nem tudom, hogyan lehetne elmesélni a semmit. Először is az idő. Meg kell értened, hogy most már az idő nem történik, hanem csak úgy valahogy van. Az ember vagy rohan vagy várakozik: most várom, hogy elálljon az eső...

Igen az eső... Meg lehet szokni a hideget, meg lehet szokni az éhezést, de nem lehet megszokni az esőt. A tető már eléggé lerobbant, próbáltam itt-ott foldozgatni, de mindig beázik. Nyáron ezért is jobb. Nyaranta régebben volt, hogy hosszabb utakra indultam, hetekre. Nyáron könnyű utazni: vannak gyümölcsfák, lehet a nyílt vizekben fürödni és ruhát mosni, és lehet a szabad ég alatt aludni.

 De valamikor, talán két három éve arra jöttem vissza egy ilyen útról, hogy feltörték a kéglit. Elvittek mindent, leginkább persze a kis kályhát sajnáltam. Azóta csináltam innen-onnan összehordott téglákból meg egy vaslapból valami tűzhelyfélét, csak hát nem illeszkedik jól, eléggé füstöl, de már megszoktam.

Néha... néha nagyon elszomorodom... olyankor csak fekszem, néha napokig. Mert nem tudom, hogy mit csináljak, miért csináljak bármit is? Minden nap ugyanaz, és ha történik valami, az mindig várható volt. Szóval, odateszem a vödröt meg a piát a zöldségesládákra fektettett matrac mellé és iszom. A pia szörnyű pocsék. Van egy kis cefrefőzőm: egy tejeshordóból és egy régi kis bojlerből kiszerelt rézcső spirálból, meg egy infúziós csőből csináltam.

Szóval a pia... Keveréket készítek mindenféle rohasztható növényből – főleg krumplihéjból... festéket lehetne vele lemosni, és mostanra talán a véremmel is, de hát ahogy a gimnáziumban tanultam – az alkohol oldószer: szépen lassan feloldja a testemet, főleg az agyamat. Ami jó, mert fokozatosan elbutulok és egyre nehezebben fogom fel a valóságot... Már úgy értem, hogy elold a múlttól és a jövőtől – ha részeg vagyok, nagyon távolinak érzem a rossz emlékeket, ahogy szétesett a világ, amit ismertem. Ilyenkor örülök, hogy úgy alakult, hogy egyedül maradtam. Úgy értem, ha lenne gyerekem, vagy valami – ugyan milyen élet várna rájuk egy ilyen világban? Vagy ha még élnének a szüleim... jobb is nekik, hogy meghaltak. Ez a mostani világ nekik nagyon kemény lenne, túl kemény...

Néhány nap után nagyon megéhezem, vagy elfogy a tüzelőm, olyankor felkelek. Szedek gallyakat az erdőn, esetleg gombát, meg itt-ott kitettem hurkokat és néha akad egy fácán vagy egy nyúl, de legtöbbször csak kóbor macska, néha egy menyét, de a menyéteket nem szeretem – akármeddig sütöd vagy főzöd őket, a húsúk pézsmaszagú marad...

A pézsmaillatról meg eszembe jutnak a nők... Ha számon tartanám az éveket meg a napokat, talán több száraz idő állna mögöttem, mint ami még vállalható volna. A városokban lehet kapni nőt. A legkönyebben piáért. De igazából ki-ki alapon megy, hogy mit tudsz ajánlani, vagy hogy mennyire vagy rámenős...

Ja igen, vannak városok. Nem igazán szeretem őket, nappal még elmennek, de éjszakára nagyon nehéz védett helyet találni – vagy a föld alá húzódsz, vagy a magasba, de igazából bárhol kirabolhatnak, elszedhetik a cipőd... Viszatérve a piára… Sehogy sem tudom megoldani a fűtést: hiába tüzelek, a tető, az ablakok meg az ajtó már elöregedtek – ki-be jár a huzat, ha iszom, azzal tavasztól-őszig távol tudom tartani a hideget éjszaka, pia nélkül télen két-három óránként felriadnék éjszaka arra, hogy fázom...

#1 kazetta, B oldal

Az akku nem sokat bír, most töltöttem újra – három bicikli dinamót kötöttem sorba, amiket egy közös tengelyre illesztettem, az egész kurblival működik. Egy kézi kávédaráló meg egy ácsfúró alkatrészeiből raktam össze, amit a szemét közt találtam. Az ilyen szöszmötölős dolgokra már nem áll rá a kezem, de a legnagyobb baj, hogy már nem látok jól. Közben elállt az eső, de egész nap borús az ég, és az ablaküvegek is mocskosak, már ahol megvannak. Kellett a fókuszált fény, úgyhogy egy aludobozból mécsest csináltam: kavicsokkal lesúlyoztam az alját és egy olvasztott margarinba mártott rongycsíkot gyújtottam meg benne – szépen, lassan, egyenletesen ég, csak eléggé büdös és kormol. Úgy saccolnám – a margarin szavatossága nyolc éve járt le. Van egy izzó nélküli elemlámpám, gondoltam rá, hogy felhasználom a reflektorát, de ha a mécses mögé rakok egy nagy tükörszilánkot, akkor így is tökéletes.

Elállt az eső. Egyre hidegebbek a reggelek.

Reggelente köhögök, minden télen egyre erősebben.

Ma reggel fagyott.

Be kellesz menni a városba két-három beszerzőútra, hogy készen legyek, mire jönnek a tartós fagyok. Napkeltekor kell indulni, hogy visszaérjek sötétedés előtt, – minél több dolgot tudok beszerzeni, annál lassúbb leszek. Várni kellene még, amíg nappal is ki nem tart a fagy, vagy amíg összébb nem húzódnak a megmaradt pocsolyák, az jobb lenne – a cipő miatt... Képtelenség olyan cipőt találni, ami nem ázik be, nem tudom, mikor teleltem ki utoljára olyan cipőben, ami nem ázott be, de ez a mostani, ez bírja, volt kincstári áru. Ha a városban ragadok éjszakára, akkor elszedhetik tőlem. Vizes lábfejjel gyalogolni nappal még hagyján, de éjjel... ha megállsz, másnapra biztos felfázol... Ha belázasodol, egyedül, antibiotikumok nélkül... Ősztől tavaszig ugyanezért nem tisztálkodom, nem kockáztathatok meg egy megfázást. Ősz elején emiatt pár hétig kiütéses lesz a bőröm az érzékenyebb helyeken és rohadtul viszket is, úgyhogy azokat a napokat általában végigiszom, hogy minél kevesebbet kelljen mozogni. De aztán elviselhetőbb lesz.

Holnap vagy holnapután elindulok.

Ma reggel a hurkokban volt két nyúl. Nem tudom mit kezdjek velük, egy macskának jobban örültem volna. A vadhús túl rágós, az én fogaim meg már kicsorbultak, ha megenném őket, begyulladna és napokig fájna az ínyem a sok rágástól. Ha nyúzás helyett leforázom a szőrüket és forró köveken egy földbe ásott gödörben sütöm meg őket, akkor puhák lesznek. De az legalább egy fél nap.

Ma a fagy kitartott egész délelőtt. A köhögésem nem akar elmúlni, csak ha iszom rá. Az akku csak két-hátom percig bírja, utána tölteni kell, úgy látom kezd felpuffadni. Szereznem kell egy másikat. Holnap hajnalban elindulok.

Szereztem elemeket. Más szabvány, úgyhogy az elemlámpába raktam őket és abból vezetem át az áramot rézkábelen. Bár ez csak két elem  –  négy kellene. Kerestem rossz elemeket és alufóliába csomagoltam őket, így zárni tud az áramkör.

Az út elég eredményes volt, talán kibírom a telet. Részegen sokszor arról álmodom, hogy a következő nyáron elindulok majd – elmegyek dél felé, oda, ahol sosincs tél, egy nádkunyhóban fogok lakni a tengerparton, vagy valami ilyesmi.

Nem tudom milyen régiek lehetnek az elemek. Amikor az egyforma végükkel közelítettem őket elég jól taszították egymást szóval még van bennük töltés, valamennyire. Még pár dolgot azért még elmondok:

Egy hosszú zebrán haladtam át, siettem is, de elég a hátizsákom meg mindkét szatyrom tele volt kilapított aludodozokkal meg üres sörös meg boros üvegekkel. Még a zebra elején tartottam, amikor a lámpa pirosra váltott és az autósok elkezdtek dudálni, én meg elküldtem őket a jó kurva anyjukba, és ahogy befordultam a túloldalon, az egyik szatyor nekicsapódott a lámpavasnak és ettől eloldódott a madzag, amivel a táska fülét pótoltam: az aludobozok csörömpölve kihullottak a járdára, én meg   próbáltam minél gyorsabban összeszedni őket.

Akkor egy faszi lehajolt az egyik dobozért, azt hittem, meg akarja bugázni és már nyúltam a késemért, de rájöttem, hogy csak a Józsi az...

Aztán rájöttem, hogy nem lehet, mert a Józsi mostanra lehet vagy hatvan – Józsi fia volt.

Segített összeszedni a dobozokat, közel hajolt hozzám és láttam hogy fintorog – bántotta a szagom. Utána elkísért a visszaváltóig. Elmesélte, hogy miután az erőművet bezárták, Józsi külfödön dolgozott egy ideig, de már itthon van. Azt mondta sokszor emleget, hogy a válásom óta eltűntem és régóta nem hallani felőlem semmit. Megkértem, hogy mondja el Józsinak: Jól vagyok – kiköltöztem vidékre egy kis házikóba, mert sokalltam az albérletet. Az ablakból látni az erőmű kéményeit.

A visszaváltónál sor volt, úgyhogy elbúcsúztunk. Bevásároltam, és maradt pénzem két üveg koccintósra. Már nagyon kellett – a cefrétől orbitális hasmenésem van, néha az éjszaka közepén jön rám... mostanában véreset szarok.

#2 kazetta, A oldal

Szeretném még elmondani...