Ellenállás a felejtésnek

„Garaczi életműve a posztmodern zavarkeltés mintaképe, a Wünsch híd pedig az ezen irányzathoz tartozó vallomásos költészet egyik tipikus darabja is lehetne.” – Branczeiz Anna recenziója Garaczi László új, regénynek szánt könyvéről.

A Wünsch híd – Garaczi első, Plasztik című prózakötetének szavaival élve – „kevés hajlandóságot mutat arra, hogy regénnyé álljon”. Nem érdemes a történetre koncentrálni, mert nem az a lényeg, hanem az elbeszélés módja. Nincs egyetlen narratív szál, hanem benyomások, érzések, emlékfragmentumok határozzák meg a szöveget. Hogy a Wünsch híd nem regény, az egészen világos, de az is kérdés, hogy köze van-e egyáltalán bármilyen műfajhoz, vagy tényleg ellenáll mindenfajta műfaji kategorizálásnak. Sőt, Garaczi új kötetéről talán beszélni is csak úgy lehet, ahogy maga is felépül: töredékekben.

A Wünsch híd a negyedik lemur-vallomás. A korábbi három kötetben a lemur (a Garaczi által teremtett szereplő, aki elbeszélő is) élettörténete fokról fokra bontakozik ki, visszatérő mozzanatokkal, utalásokkal. A Mintha élnél a gyerekkor emlékeit, a Pompásan buszozunk az iskolás éveket, az Arc és hátraarc a katonaságban töltött időszakot meséli el. Az előzetes várakozás azonban, hogy a Wünsch híd a lemur következő életszakaszába enged betekintést, nem igazolódik. Illeszkedik ugyan az előző vallomásokhoz, ám időrendi szempontból nem folytatja őket. Az új darab mintha kiegészítené a lemur eddig megismert életét: a gyerekkor, a kamaszkor, a katonaság évei épp úgy előkerülnek, mint a szerelmi szálak, a megállapodás, az apaság, a végzet. Az is lehet, hogy ez egyfajta zárlat, és a megszólaló élete végén emlékezik vissza a korábbiakra.

Emlékezni ugyanakkor nem könnyű – erre többféleképpen utal a kötet. A kimért felépítésen kívül (kilenc fejezetből és pontosan hét-hét alfejezetből áll) nincs igazán rendszer a műben, noha vannak visszatérő elemek – az egyik legfeltűnőbb Liza alakja. Nem világos azonban, hogy kicsoda Liza, és az sem, hogy az elbeszélő milyen viszonyban áll vele. Liza lehet az okos lány az osztályban, Liza a barátnő, Liza a feleség, Liza a barát csaja, tulajdonképpen a kötet mindegyik nője ő – nem egy Liza van, hanem Lizák vannak.

Koherenciát sejtet a kötet egészén végigvonuló rezignált, melankolikus, szorongó hangvétel is. Megjelenik a gyermeki magány („Játszhatnék a katonáimmal, megkérhetném apát...”), a katonaságtól szabadulni akaró fiatal („Éhezés, vérköpés, vakulás.”), a csalódottság, az elszakadás, a halál („…elesett pillantásában ott sötétlik a halál.”). Témájukat és érzésvilágukat tekintve vallomásos szövegekkel van dolgunk, amelyek magukon viselik az emlék- és önéletírás poétikai jegyeit.

Az emlékezésre, annak problematikusságára reflektálnak az olyan részek is, mint például: „…a meleg vízben elfelejtem az egészet, elfelejtem a felejtést.” De erre utal a következő rész is: „Mindent elfelejtünk, a felejtés köpenyében közeledünk és távolodunk, a felejtés jegyében, a felejtés maszkjában.”

Az emlékezés sajátos időszerkezete tükröződik a kötet szerkezetében is. Nem találunk benne kapaszkodót, az idősíkok, a beszédmódok egyaránt váltogatják egymást (hol egy gyerek, hol egy kamasz, hol egy felnőtt férfi hangja szólal meg). Az egyes részek egymásutániságát az asszociatív szerkesztésmód jellemzi. Egy történésről, egy hangról, egy szagról egy korábbi történés jut a narrátor eszébe, például amikor az oroszlánt látja a téren: „Nem azért szökött meg, hogy újra élet és halál ura legyen a szavannán, hanem hogy megkeresse régi barátját. // A legörbülő száj, a láthatatlan barát. Elengedem Liza kezét, az emlék beszippant. Ez volt anya legszebb meséje.”

Egyes részeknél különösen feltűnő a dallamosság, a ritmizáltság, a belső rímek megjelenése. Ezért és az előzőekben említett problémákból következően a Wünsch híd darabjai – műfaji határátlépéssel – a vallomásos lírai alkotásokhoz közelítenek. Miközben a tördelés prózai formát ad a szövegnek, minden más jellegzetességük inkább versekként való befogadásukat támogatja. A címválasztás szintén ezt a teóriát erősíti: a valóságban is létező Wünsch híd egyszer tűnik fel a nevét viselő fejezetben, de itt aligha válik világossá, mi köze a többi íráshoz, hacsak nem annyiban, hogy e részben ugyancsak szerephez jut az emlékezés. („Az állatkert, a múzeum, a T alakú Wünsch híd. Erre járt a földalatti, a síneket betemették, néhány méternyi földön ível át a gyaloghíd. Céltalan kerülő az ég felé, emléke a nincsnek.”) Ugyanakkor a cím jelentéstani szempontból összefogja a különböző írásokat. A wünsch(en), a német kíván ige, a valami jóra vágyakozás kifejezője, a híd pedig az emléktöredékekben létező élet részeit köti össze.

Garaczi életműve a posztmodern zavarkeltés mintaképe, a Wünsch híd pedig az ezen irányzathoz tartozó vallomásos költészet egyik tipikus darabja is lehetne. Mindenesetre, ha túl komolyan közelítjük meg a szövegeket, és megpróbálunk egyértelmű olvasatot társítani hozzájuk, vagy összefüggést keresni bennük, akkor éppen elvétjük a megértésüket. Garaczit nem lehet beskatulyázni. Nem szereti sem a logikai, sem a narratív, sem a műfaji rendet. A rendszertelenséget kedveli. Már a korábbi kötetei kapcsán is sokat emlegetik a határátlépés, a dekomponáltság, a töredékesség fogalmát, a filmszerű montázstechnikát, és azt, hogy ezek a szövegek ellenállnak az interpretációnak. A Wünsch híd sem lóg ki a sorból, így a Garaczi-kötetek ismerőit nem érheti csalódás, másrészt a líraisághoz közelítő műmégis üdítő újdonság lehet az eddigiekhez képest. A Garaczi-szüzeket csak akkor nem érheti csalódás, ha eltekintenek a fülszöveg sugallta regény kategóriától, és hagyják magukat sodorni a tudatfolyammal.

Branczeiz Anna

Garaczi László: Wünsch híd. Budapest, Magvető, 2015.