Deák Csillag: Egy világot felépíteni – Kölüs Lajos: Előrefutás vagy hátralépés?

Deák Csillag

Egy világot felépíteni

Kisodródni az útra, kifarolni valahonnan, akár az életből. Ilyesmi bárkivel előfordul vagy előfordulhat. A Kisodródva című projekt művészeinek, Nemes Csaba és Ivan Plusch munkáit nézve, szó sincs az életből való kisodródásról, kifarolásról, időben vannak, igaz, az idővel játszanak. A belső és a külső idővel, ezek egybejátszásával, miként alakul és alakult át a környezet, virtuálisan, a képzelet által. Felfedni valamit, ami nincs ott a külső világban, de odaképzelhető, mert láthatatlanul is ott van. A képzelet fordít rajta egyet (Cím nélkül 8). A két művész egyszerre a kívülálló és a beavatott szeméveltekint a térre, az időre, a tárgyakra és az emberekre. Jelen vannak, jelen akarnak lenni a változásban, a küzdelemben, amely ott folyik szemük és belső szemük előtt

Magyarország a vizsgálat helye. A két művészben azonos kérdést vet fel: …milyen jövő vár arra a világra, ahol egyszercsak megszűnnek létezni a határok; ahol közös feladatokat kell megoldanunk, és ahol az emberiség új megpróbáltatása embernek maradni, amikor már nem léteznek könnyű megoldások – írja a Librarius.hu szerkesztője a kiállítás ismertetőjében.

Plusch olyan, mint egy versenyautó, mintha maga lenne Jackie Stewart, fékezhetetlen, ha behúzza a kéziféket, akkor is száguld, akkor is csak nézünk utána, utolérhetetlen. Szellem. Nála a szín csak folt, akár egy kis piros, foltot ejt a pillantás (Cím nélkül 3, 10), az emlékezet, kinagyít, felnagyít, fontossá tesz egy kiragadott pillanatot, egy együttállást, egy összetartást, egy kívülállást. A szellem most idegen, de vendég is, átmeneti, ott is van, meg nincs is, lát és nem is lát, vak és vakságából ébredő is. Semmin sem csodálkozik, de nem közönyös a pillantása, képes az eltéréseket felfedezni, mert Plusch felfedező is, ha nem a szónak abban az értelmében, ahogy Marco Polo vagy Kolumbusz volt. Plusch sodródik, a fogyasztói társadalom jegyeit látjuk, védjegyeit, különösségét, ahogy nyomot hagynak a vidéki Magyarországon, a kockaházak világában. Plusch nem sodródik ki, csak átsuhan a lakott hajlékon vagy a védő kerítésen, ütközik, de nem hal bele, mint az a motoros, amelyik villanyoszlopnak ütközik. Számára másként van tétje az ütközéseknek, mintha egy atomi világban lennénk, ahol a kötődések pillanatnyiak, átmenetiek, sohasem véglegesek, az időlegesség, az esetlegesség az úr, a meghatározó. A modell, a szerkezet a fontos számára, a rendszer, amely így mégis felmutat valami struktúrát, állandóságot. A végtelen mozgást és változást, azok kényszerét, hisz mindig alkalmazkodni kell.

Plusch mint utazó is alkalmazkodik, de mint művész suhan, elhagy, otthagy, kihagy, végzetesen és minden átmenet nélkül. Vándormadár, egy pillanatra pihen meg, aztán továbbáll. Tipologizál, grafikai alapon, az arányok és méretek viszonyát vizsgálja, visszatérő képkockákat látunk, az ösztönösség tudatosságát keresi, a tudatosságban meg az ösztönösséget. Olyan látásmódot képvisel, amely bár rögzít, de utólagosan, szerkeszt, átalakít, formáz, sűrít, elhagy, kihagy valamit, akár elforgatja, a Parlament nem alapjain áll, de mégse omlott össze (Cím nélkül 5), és ami nincs ott, odarajzolja, mert az onnan hiányzik.

Mindkét művész evidens kérdéseket vet fel, hogy azokat a jelenségeket, amelyeket megragad, körbe lehessen járni, meg lehessen ítélni, sőt, érzékelni lehessen. Az evidencia közhely is, mint az is, amit naponta látunk, amihez hozzászokunk, és el sem tudjuk képzelni másként, mint ahogy nekünk megmutatkozik (Cím nélkül 2). Nemes Csaba is ezt a megmutatkozást, evidenciát kérdőjelezi meg. Rákérdez, sőt rámutat a közhelyre, mert a dőlő templom (Fall, 2016) nem közhely, az olyan, mintha sarkaiból fordítanánk ki a világot. Mintha Isten ellen cselekednénk. De még nincs minden veszve, a pisai ferde torony is áll még, mert megőriztük, ha sok munka árán is.

Nemes Csaba nem áll kívül, belül áll, belső érzékét működteti, figyelmeztet, felhív, nem válik jóssá, tévedés lenne azt hinni, hogy dőlő temploma jóslás, és holnap bekövetkezik a jóslata. Van valami félelmetes abban, ahogy ábrázolja vízióját. Tiltakozás lenne, szembenállását fejezné ki így a mai vallással, a mai egyházzal, egyházpolitikával szemben? Színpadot látunk, ahol süllyesztőbe kerül egy építmény, egy világ (Deeper and Deeper, 2016). Nem eldőlt, hanem mi tennénk meg nem történtté, miközben tudjuk, ez nem fog  menni, mégis áthúzzuk két vörös vonallal, ami nemcsak rombol, hanem fel is hívja a figyelmet.

Megrendült az emberbe vetett hitünk, életünk bár egyedi, talán mégsem válunk igazán szabad emberré. Nemes Csaba képei nyomán nem rohanunk a bunkerokba, hogy itt a világ vége (Passion, 2016). A paradoxon az, hogy egy világvége közeleg, hatalmas ököl tolakodik a kép előterébe, a nyugati kultúra keresi önmaga helyét, a túlélést, saját jövőjét, és amit gyakran elfelejt, vagy elfelejteni szeretne (Forgotten empire, 2016) az amúgy is eltűnőben van. A halállal nézünk szembe Nemes Csaba képein, ahogy ő is, Heidegger a halálhoz való viszony kapcsán használja az előrefutás, az ittlét temporális meghatározottságát, mivel a halálnak bevégző-beteljesítő-megszüntető hatása van.

A mechanikus beállítódásunk ellen szólal fel mindkét művész, a konvenciókat kérdőjelezik meg. Határt sértenek, határsértők, miközben olyan világot élünk, ahol határok születnek, szögesdróttal. Nemes Csabát az ittlét egzisztenciája izgatja (In the Footsteps of Henry Moore 01, 02, 03., 2016), a lét milyensége. Milyen lábnyomokat követhetünk egy foghíjtelken, ami egy aszfaltagora, ahol a fiatalok nem találják helyüket, elfekszenek. A világban való létünk gondokkal terhes, megoldásuk keresésében törődés fejeződik ki.  A belakható világ hiányára figyelmeztet a két művész, hogy nincs olyan világ, amelyben szívesen találnánk otthonra. Vagy, ha mégis, nekünk kell azt felfedeznünk, felépítenünk.

Kölüs Lajos

Előrefutás vagy hátralépés?

Lehet, hogy sokan látták a Halálos iramban (The Fast and the Furious) című filmsorozatot, az öldöklő, minden határokat megszüntető versenyt és küzdelmet. Mint a mesékben, ebben a sorozatban is minden megtörténik, amit egy akciófilmben csak el tudunk képzelni, az is, amit nem tudunk elképzelni. Visszatáncolni a halál torkából különös érzés. Szappanopera, meg nem is. Ami élvezhető, az egyszerű, kiszámítható, mert paródiát látunk, sőt, iróniát. Feszülnek az izmok, törnek az autók. Valahol a butaság, valahol a hülyeség parafrázisa áll össze előttünk.

Nemes Csaba és Ivan Plusch is különös iramra vált, szemmel követni is nehéz az eseményeket, a látványokat. Szellem a ház, az épület, a háztömb, szellem fut át a ház, a tanya előtt, sőt, átfut a falakon, tetőre mászik. Nemes Csaba képei plein airesek, magasztosak, monarchiabeli hangulatot ábrázolnak, időtlenek, tartósak, miközben épp pusztulásuk jegyeit vesszük észre. Ivan Plusch rajzai nem vázlatok, hanem grafikák, részletezett benyomások, látleletek, tájképek (Cím nélkül 7, 8, 9). Egy átutazó emlékei, miként Franz Schubert írta egyik művében: Idegenként jöttem, / Idegenként is távozom (Winterreise D 911 – Téli utazás). Amit lát, amit láthat, annak jelentősége és jelentése van. Vagy másként, amit észrevesz – mert Plusch érzékenysége az, ami a nem látottból is létrehozza a láthatót, azaz a láthatatlant –, elénk tárja, kifeszíti, mintha a tárgyak emberek lennének, másképpen ember és tárgy, ember és táj kapcsolatát, viszonyát vizsgálja, értelmezi. Valami történt, valami megtörtént, mert akarta, felkészülten és spontán, érzékenyen. Asszociációs csapongásokat látunk (Cím nélkül 11), mit is váltott ki a művészből a látott falusi ház, maga a vidék, amely nem Budapest, ezt tudjuk. Plusch művei így lépnek párbeszédbe Nemes Csaba sorozatával, azaz a budapesti látképekkel.

Nemes Csaba megdőlt tornyú, süllyedő temploma (Fall, 2016) vízió, a pusztulás végkifejletét látjuk. Az emberi lépés érintetlen, a gravitáció működik, a lépés ereje talpon tartja a figurát, még nincs közvetlen kölcsönhatás a két jelenség között, nem tudni, hogy meddig nincs. A dőlt templom így marad, mint a pisai ferde torony, amelyet ma is ellentartanak, ne dőljön tovább. Nemes Csaba a jövőbe tekint, elképzeli, mi történik, mi történhet. Képzeletében egy nem ismert világ tárul fel vagy tárja fel önmagát. Katasztrófa? Földrengés, bombázás? Egy világ múlik el? És csak a templomok? Azok a helyek és épületek, amelyeket Martin Heidegger különös helynek nevezett.

A templom egy világot nyit fel és nyilvánít ki – egyszerűen azáltal, hogy az, ami. Heidegger így írja le: …A templomban Isten a templom által van jelen. Az Isten jelenléte a szentséget kiterjeszti a körzet egészére. […] Csak a templom rendezheti és gyűjtheti egységbe ama pályákat és vonatkozásokat, melyekben születés és halál, átok és áldás, győzelem és megaláztatás, kitartás és hanyatlás az emberi lény számára a sors formáját ölti fel. 

(mmi.elte.hu/.../mmi.elte.hu/.../ahlberg_heidegger_van_goghja_enigma17_1998.doc) A templom szikla is, Péter sziklára építette a templomát. A szikla támaszt és nyugalmat kölcsönöz, s éppen ezáltal lesz szikla. Nemes Csaba a templom szikla-jellegét kérdőjelezi meg.

Ivan Plusch is előrefut, időben és térben, fut a halál elől és a halál után. Az ittlétért fut, hogy otthon lehessen ebben a világban, az ittlétben lehessen otthon (Cím nélkül 1). A két művész az elrejtettség és az el nem rejtettség tárgyi világát járja körbe, fűzi össze a fonalakat. Másik paradoxon, hogy a rögzítés (képi formálás) egyben mozgásba hozást is jelent. Nyitott szemléletű művészetfelfogásokat látunk a bemutatott művekben. Felmutatnak egy világot, egy világfelfogást.

A Forgotten Empire, 2016 nemcsak a tárgyi világban létezik, hanem érzéseinkben és gondolatainkban is ott van. Ott van a családi hagyományokban, az irodalomban. Nemes Csaba képe megőriz és felmutat valamit a múltból és a jelenből. Deeper and Deeper, 2016 című képén ott a piros iksz, a tagadás jeleként. Nem engedi, hogy a néző az illúzió világában merüljön el, elidegeníti a látványtól, a megszokottól. Kibillenti a nézőt addigi pozíciójából. Elbizonytalanítja, hogy új szemmel nézzen a régire, saját múltjára (Passion, 2015).

Heine útirajza: Németország, egy téli rege (megjelent 1844-ben) – a korlátolt és egyre inkább anakronizmussá váló porosz abszolutizmus, valamint az általa teremtett intézmények és viszonyok válnak a műben megsemmisítően nevetségessé. Nemes Csaba is megsemmisít, kódol, félelme talán nem alaptalan. A távolság közelség is, a közelben ott lappang a távol. Vágyak és hitek bukkannak fel a művekben. Otthon lenni valahol, ha tudjuk, előbb-utóbb elveszítjük otthonunkat. Piros jelet rajzolnak a névtáblára, az utcanévtáblára, új nevek jönnek köztudatba. Új házak, új épületek. Nem lehet mindent felújítani, talán nem is érdemes. S a sisak! mindenekfölött! – / A kor királyi vicce! / Felséges ötlet – s a pointe / ott van fölül: a - spicce! (Heine: Németország, Téli rege, harmadik fejezet).

Hajszál híján kisodródtunk! Őrangyalunk van, a művészet, és nem unatkozik, mert létezik, ha olykor sávot vált is.

Nemes Csaba, Ivan Plusch – Kisodródva című kiállítása

2016.05.13. – 2016.07.08.

UVG Galéria

Budapest, V. Falk Miksa utca 5.