Egy hősiesség nélküli hős – Avagy az anti-Gatsby

Egy tanárember csendes drámája a 20. század első feléből, a szellem magányában menedéket lelő férfi küzdelme önmagával és a „normális” életet számon kérő környezetével – így összegezhetnénk John Williams Stoner című regényét. És persze ennél sokkal többről is szól a mű: az „embernek maradni minden körülményben” parancsát belülről megélő, az odakint pattogó parancsszavakra fittyet hányó gondolkodó emberről.

Kései – de nem elkésett – világsikerként emlegetik ezt a különös sorsú regényt, amely 1965-ben jelent meg hazájában, az Egyesült Államokban, csendes közönytől övezve, majd ötven év múlva Európában a fordításoknak köszönhetően egyszerre kapták fel rá fejüket kritikusok és olvasók. Talán nem véletlenül ezen a kontinensen lett sikere: John Williams műve istenigazából nem amerikai regény. A kijelentés már nem sértheti az 1994-ben elhunyt szerzőt, de művét olvasva egyébként sem valószínű, hogy lelkére venné a dicséretnek szánt szavakat. Pedig a szerző első és eddig egyetlen magyarul megjelent művén átüt a fél generációval korábbi klasszikus elődök, Hemingway, Steinbeck, Saul Bellow mondatainak, történetszövésének hatása, csakhogy John Williams leszűkíti a nagy és tágas vidékeket az egyén mozgásterére, a heroikus küzdelmet a könyvekkel piszmogó ember öngyötrésére. Az ő színtere a szoba, a veranda, a szemináriumi helyiség, képzeletbeli kamerája az oszlopokon vonuló árnyék, vagy két egyetemi szoba között kopogó léptek útját követi.

Hőse, William Stoner – ha úgy tetszik – „antihős”: a legkevésbé sem testesíti meg az amerikai férfieszményt, vagy annak bármely komponensét. Nem véletlenül említik némely amerikai kritikában a művet anti-Gatsbyként, hiszen a Stonerben semmi nincs, ami a bűvös szóhoz, a sikerhez vinne közelebb. Példaképet sem állít annak eléréséhez, és talán ezért csukták be értetlenül a könyvet egykor az amerikai olvasók.

William Stoner földműves szülők gyerekeként születik még a 19. században, tanyasi életük úgy telik, mint a többi gazdálkodó parasztemberé – rögök és robot közepette. „Apja  (…) hátát meggörnyesztette az örökös munka, reménytelenül nézte azt a szikkadt földdarabot, amely egyik évről a másikra eltartotta a családot. Anyja türelemmel viselte életét, mintha egyetlen hosszú pillanat volna, amelyet ki kell bírnia.” Innen kerül a középiskola végeztével az ifjú William a Columbiában újonnan induló agrárkarra, mivel a föld évről-évre terméketlenebb, és apja azt reméli, hogy az egyetemen tanított új módszerekből fia hazahoz majd ezt-azt. Stoner rokonoknál kap az új városban kosztot-kvártélyt munkájáért cserébe, mellette végzi az egyetem kurzusait, melyek közül – nem véletlenül – az irodalommal boldogul a legkevésbé.

Végzetszerű hát, hogy épp az egyik irodalom-előadás fordítja meg sorsát, Shakespeare Hetvenharmadik szonettje. William a verssorokat hallva szinte lebénul a kérdésektől, amelyeket tanáruk szegez neki, és hallgatásába egy világ csöndje sűrűsödik: valami olyasminek a szele érintette meg, amiről korábban sosem hallott, mert nem hallhatott. Az elmúlás, amelyet korábban legfeljebb az állatok és a növények sorsán át szemlélt, most néhány verssorban öltött számára testet, elevenebben, mint bármily valós élmény. A professzora szuggesztív személyiségén átszűrt szövegek innentől megbabonázzák a fiút, aki nem tér vissza többé a tanyára, csupán egy-egy látogatás erejéig.

Ez a Stoner sorsán keresztül ábrázolt generációs törés, amely annyi családot érintett a 20. század első felében, egy életen át elkíséri majd a férfit. Konfliktusai kezelésének ügyetlenségében – ez valójában a passzivitás, amelyből egyetlen egyszer tör ki – nem tudjuk nem viszontlátni a környezetében folyton idegenül mozgó ember kívülállását. Amit csak fokoz a férfi született magányossága: mindössze két barátra tesz szert az évek során, ám ez a kettő (az egyiknek csak emléke) élete végéig elkíséri. Esetlenség, zárkózottság, elmélyültség elegye a John Williams teremtette figura, aki az egyetemen találja meg nemcsak munkahelyét, de otthonát is. És még sokkal többet is annál. Az 1914 nyarán diplomázó fiúnak oltalom, menedék lesz a hely nemcsak a világ forrongása, de magánélete kudarca elől is. A félelmetes felismerést, mi is számukra az egyetem, két barátjának egyike dörgöli az orruk alá egy közös iszogatásuk alkalmával: „…Szeretetotthon a betegek, az elaggottak, az elégedetlenek és a minden egyéb módon alkalmatlanok számára. … Tehát a gondviselés vagy a társadalom vagy a sors, nevezzük bárminek, megteremtette nekünk ezt a viskót, hogy bejöhessünk a viharból. A mi kedvünkért van az egyetem, a világ kisemmizettjei kedvéért; nem a diákokért, nem a tudás önzetlen kereséséért, sem semmi másért, amiről hallotok.”

Stoner ellenáll a harcba hívó trombiták szavának, amelyre mámorosan mozdul annyi diák és tanár, ösztönösen megérzi a halál szagát ott, ahol a többieket a hősiesség tömjénfüstje kábítja. Ellentétben például azzal, ahogy Saul Bellow címszereplője, Herzog professzor próbálja megszállottan értelmezni a rosszat a világban, Stoner csendes szemlélődő, aki a könyvtárszobába vagy az otthonában kialakított kuckóba húzódik vissza a külvilág elől. Az igazi feszültség azonban akkor áll elő, amikor ezekben a kis „egérlyukaiban” kezdik ki nyugalmát, akár mint egyetemi tanárét, akár mint családapáét. A férfi előbb-utóbb kénytelen szembenézni kihívóival: legyen az kollégája és felettese, aki nem a tudás alapján tol előre egy kiválasztott diákot, vagy Stoner saját felesége, aki önmaga keresésének viharos fordulataiban a férjét teszi meg ellenségnek.

John Williams jószerivel eseménytelen regényében e mikrotörténésekkel, pontosabban azok leírásával teremt ahhoz hasonlatos feszültséget, ahogy Hemingway öreg halászának kísérjük figyelemmel minden mozdulatát. A dráma egy-egy mozdulatban, tekintetben, elharapott szóban bújik meg, vagy ahogy az idő múlása vonja más-más fénybe az egyetem árkádos előcsarnokának részleteit. „A felkúszó, pókos fekete indák csak még jobban kiemelték a márványoszlopok fénylő fehérségét; mindjárt odaér az árnyék, gondolta, a talpak elsötétülnek, és a sötétség felaraszol rajtuk lassan, majd egyre gyorsabban, míg végül… Észrevette, hogy valaki áll mögötte.” Az élet kései ajándékaként beköszöntő szerelmet (igaz, ma már megmosolyogjuk, hogy a negyvenes évei közepén járó férfi élete lejtőjére ért) Stoner számára épp úgy belengi első pillanattól az elmúlás szele, ahogy minden mozdulatát azóta a diákkori pillanat óta, amikor torkára forrasztotta a szót a Shakespeare-szonett. Stoner vagy nem cselekszik – például elviselhetetlen házasságában –, vagy túl későn cselekszik, például könyve megírásával, ami már csupán önmaga számára átnyújtott búcsúajándék. John Williams mégis jó íróhoz méltóan hiteti el olvasójával, hogy hőse higgadtsága mögött, amely idős korára fáradtságba fordul, tudás rejlik: annak a tudása, amely a törtetőkből, a harciaskodókból, a hősszerelmesekből, a babérokra vágyókból hiányzik. Ezért is vonzó annyira az egyébként megközelíthetetlen figura: óhatatlanul is a titkát fürkésszük, és az író belátásunkra bízza, hiszünk-e a sugallatnak vagy sem.

Ha valami felróható a regény hibájaként, legfeljebb az, hogy Stoner megfáradásával a cselekmény is lanyhul, kifárad, nem hagy kétséget afelől, merre tart. Az író mintha követné hőse időérzékelését: a történet elején néhány bekezdésbe sűrített expozíció, a házasság csendes poklának hosszasan bemutatott mindennapjai, az egyetemi konfliktus zaklatott eseménysora Stoner szívének ritmusát dobolja. Csakhogy a szív lassulásával az olvasónak pusztán a szánalom marad, s épp ezt az egyhangúságot kerülte el mindaddig a regény.

Ami mégis kézben tartatja a könyvet, és nem engedi el egy pillanatra sem a figyelmet, az a mondatok változatlan szépsége, lírai ereje. Kevés ilyen tiszta, világos, felemelően szép nyelven megírt regénnyel találkozni mostanában, amelyet nem élvezhetnénk magyarul a József Attila-díjas műfordító, Gy. Horváth László munkája nélkül. Szóljon a szöveg akár a boldogság utolsó pillanatairól, mint itt: „Lázasan, megkérgesedett vidámsággal ért oda Katherine lakásához. Félresöpörte kérdéseit a dékánnál lezajlott újabb találkozóról; erőnek erejével megnevettette, és mérhetetlen szomorúsággal nézte vidámságuk utolját, amely olyan volt, mintha az élet a halál tetemén ropná a táncot.” Vagy a diák felbukkanásáról, aki megkeseríti majd Stoner napjait: „Kinyílt az ajtó és Charles Walker lépett be; miközben becsukta az ajtót, a kacska karja alá szorított könyvek kicsúsztak, és nagyot puffantak a padlón. Sután lehajolt, rossz lábát hátratolta, és lassan felszedegette a könyveit meg a papírjait. Azután felegyenesedett és átcsoszogott a termen; lába, ahogy húzta maga után, idegborzolóan karistolta a csupasz betont, és ez a sikárolás kongó visszhangot vert a szobában.”

Kár lett volna, ha ez a regény a süllyesztőben marad. „…Hajthatatlanul szomorú, bölcs és elegáns” – mondja Nick Hornby ajánlója a borítón, s ezek a jelzők nagyon pontosan érzékeltetik a regény hangulatát. Ám hajthatatlan szomorúsága mellett valami egészen felemelő hatással is van olvasójára, és talán épp ezt hívjuk katarzisnak.

Laik Eszter

John Williams: Stoner. Park Kiadó, 2016. Gy. Horváth László fordítása