Súlyos apróságok

Nyirán Ferenc Apróságok kicsiny tárháza című kötetében nem apróságokról ír: súlyos érzelmekről, megrázó élményekről, halálról, veszteségről, öngyilkosságról. A versek formájukban, nyelvhasználatukban igazodnak ezekhez a témákhoz, érzésekhez: a soráthajlások gördülékennyé teszik az olvasást, így az egyes darabok érzésvilága még inkább magával ránt. Az erős művek közé azonban gyengébbek is kerültek, amelyek rontják az összbenyomást.

A verseket olvasva körvonalazódik – még ha bizonytalanul is – a köteten végigvonuló narratíva: a központban a magányos én áll, aki sok mindent és sok mindenkit elveszített, akinek nincs szerencséje a szerelemben („s ha lágy női kezet akarsz / érezni a tarkódon bármily / nevetséges is de / fodrászhoz mész” – kettőből egy, 29.), akinek mintha véget ért volna az élete. A szövegek nagy részét uralja a rezignált, melankolikus hangnem, a halál élménye, a feldolgozhatatlanság, a helyrehozhatatlanság. Az én végül önmaga elvesztésével is szembesül („ha levetnéd / magad oda a mélybe és / a színpadon lelnéd halálodat” – mi lenne…, 18., „de vége lesz e téli reggelen / csak nézzed ahogy rám teríti némán / fekete fóliáját istenem” – búcsú, 70.).

Nyirán versei az erőteljes személyesség ellenére sem önfeltárók, nem jutnak el a személyiség mélyrétegeihez, megmaradnak a felszínen – bármilyen paradox módon hangzik is –, távolságot tartanak az éntől. Miközben nagyon is személyes, ráadásul traumatikus élményeket, érzéseket mutat meg a kötet, csak ritkán fordul elő benne az egyes szám első személy, s akkor is a másik arca, emléke kerül a centrumba, nem elsősorban az én. A Nyár, nosztalgia például olyan, mintha egy zeneszám címe mutatná meg egyben a szubjektum lelkiállapotát is: „aztán feldübörög A tizenkilencedik idegösszeroppanás, s a megpendített napsugár hátára kapja”. Gyakoribb ugyanakkor, hogy az én magáról harmadik személyben ír, önmagát vagy a másikat szólítja meg. Másrészt viszont éppen ez a felszínen maradás, a távolságtartás az, amely feszültséget teremt: az én nem tud, nem képes eljutni sem önmagáig, sem a feldolgozásig („Nem akar jönni a reggel, csak álmos / lebegés rettent, hol nincsen vigasz.”, Rapid Eye Movement, 26.). Az utolsó versekben így mégiscsak halvány vágy marad az önmegismerés („Két kézzel tépni le rólad az inged / S védtelen állni, mint e vers is” – Ma megint, 69.).

A megszólalás pozíciója, a nyelvi regiszterek, a vershelyzet zavarba ejtően sokat változnak: olykor azt sem lehet eldönteni, ugyanaz beszél-e, aki az előzőleg olvasott versben. Hol egy kamasz, hol egy fiatal férfi, hol egy élete végén járó, onnan visszatekintő öregember, máskor a közösségben történtekre érzékeny én (Kis verses társadalomelmélet, 14.) vagy egy filozofikus költő (Vasárnap, hétfő, 15.), esetleg egy csalódott szerelmes (Georgia, 16.) vallomásait olvashatjuk.

Nyirán verseinek érzés- és gondolatvilága részben a József Attila-i hagyományt, a vallomásosságot, a pszichologizáló hangnemet idézi, némely sorok Pilinszky borongós, melankolikus, filozofikusabb verseit juttathatják eszünkbe, a szabados, laza stílus pedig Petri György líráját („nem érezni az időt hanem / benne élni akár az állatok” – Vasárnap, hétfő, 15.; „elmegy a temetőbe, / fejfákat, sírköveket bámul, leül / egy padra és saját, évekkel pazarló, / nagyképű életére gondol” – In memoriam K., 11.; „én itthagyok, megyek. Bűzös akolmeleg / kényelme nem kell. Azért ne aggódjatok: / ámulva néznek majd rám a hóemberek” – Ámulva néznek majd, 14.) A most mondd meg nekem… című versben Nyirán Petrit szólítja meg mestereként is, a versekben azonban ez a félig József Attila-i vagy Pilinszky-féle vallomásos, melankolikus, félig Petri-féle hang nem következetes, egyes versek stílusukban, formájukban szembetűnően eltérnek a többitől.

Miközben mindegyik darabot erőteljes szóhasználat jellemzi, az obszcénabb részek mégis kilógnak a sorból: „éjszaka megcsalattatásom évada / s kúrni kezdtem mind dühösebben”, „egy akárki suttogtam / akit még csak / meg sem basztam”, „a vécében egy kiscsaj épp szopik”. Ebben az esetben ezek inkább a kötet hangulatának ellenében hatnak, semmint erősítenék, gyengébb daraboknak tűnnek, mint a többi vers. A basszus! és a Ma megint címűeket olvasva pedig nem egészen érthető az agrammatikus szerkesztés az előző versek stílusa és érzésvilága után, amely így szintén inkább tompítja ennek a két versnek a gondolatiságát.

Nyirán kötetének alkotásai egytől egyig súlyos érzéseket visznek színre, az egyes szövegek azonban önmagukban vagy egy másfajta egységben erősebbek lennének. A nem mindig érthető és követhető, nem mindig következetes nyelvi, stílusbeli, formai, tematikai keveredés az, amely végül a könyv egészéről alkotott képet is csorbítja. Még akkor is, ha mindez hozzátartozhat a kirajzolódó, bizonytalan lírai én alakjához.

Branczeiz Anna

Nyirán Ferenc: Apróságok kicsiny tárháza. Műút-könyvek 024. Miskolc, Szépmesterségek Alapítvány, Miskolc, 2016.