Ugrás a tartalomra

 

Elment a pofozógép

Ő volt mindannyiunk Vitéz Lászlója, aki jól fejbe csapkodja palacsintasütőjével a bokszos képű ördögöt, Ludas Matyi, aki háromszor veri le a dölyfös Döbrögi-féléken a sérelmeit. És abban a langyosan békés, kádári lavórban tényleg valami részegítően felszabadító volt látni, ahogy a rosszfiúk rendre otthagyják a fogukat a küzdelemben.

Állunk a sorban a Lenin körúti Vörös Csillag filmszínház hatalmas, átriumos udvarán, és egy pillanatra sem nyughatok az izgalomtól, hogy legalább másnapra legyen még jegy, és ne csak egy darab. Ez még nem a félig üres termekkel üzemelő plázamozik korszaka, még elővételben kapkodjuk a jegyeket, még bíbor függönyt húznak szét a vászon előtt a lenyűgöző szépségű, belül operaházi hangulatot árasztó Vörös Csillagban, amelynek erkélyei, karzatai is dugig megtelnek egy-egy népszerűbb előadáson. A város legnagyobb mozija. A sor olykor a körútig gomolyog, sok a gyerek–nagyszülő páros, ahogy én is gyakran állok ott a nagymamámmal, aki a család hivatalos ügyintézőjeként vállalta magára a sorban állásokat.

A türelmesen várakozó nagyszülői generációt egyébként is hozzászoktatta az élet a sorban álláshoz, kevesen voltak ilyen boldogok akkoriban, hogy immár mozijegyre, és nem másra várakozva kell álldogálniuk. Én már kevésbé voltam türelmes, rettegtem a csalódástól, hogy hoppon maradunk a pénztárnál, netán két hetet is várni kell, ami végtelenségnek tűnt. És ha új Bud Spencer-film érkezett, arra nagyjából az egész ország megmozdult. A nagymamám egyébként nemcsak segítő angyalként áldozta fel magát mint sorban álló, hanem maga is rajongott a „bunyós” filmekért, ahogy ő nevezte. Vele mindenkinél szórakoztatóbb volt végigülni a másfél órás mókát. Hatalmasakat hahotázott, és mivel a történetek fináléja mindig az elmaradhatatlan, végső nagy csihi-puhi volt, még a vetítés után kifelé menet is a könnyeit törölgette. Ilyenkor rendszerint megkérdeztem tőle: sírsz, mama?; nem, felelte, csak könnyesre nevettem magam. Mégis volt benne valami nyugtalanító, mintha igazi sírás is vegyült volna bele, csak nem akarta elárulni az okát. Talán a gyerekkorát siratta.

Olvasom, hogy a színész hazáján, Olaszországon kívül sehol nem voltak annyira népszerűek a nagydarab pofozógép, Bud Spencer filmjei, mint Magyarországon. Hogy mi a titka ennek a máig nem lanyhuló rajongásnak, részben bájos rejtély, részben nagyon is érthető, ha képzeletben visszanézek azokra a régi sorban állókra: filmjei a vénembertől a gyerekig mindenkit megszólítottak. Arra a lélekrészre tapintottak rá, ami a felnőttben a soha fel nem növő gyerek. Ő volt mindannyiunk Vitéz Lászlója, aki jól fejbe csapkodja palacsintasütőjével a bokszos képű ördögöt, Ludas Matyi, aki háromszor veri le a dölyfös Döbrögi-féléken a sérelmeit. És abban a langyosan békés, kádári lavórban tényleg valami részegítően felszabadító volt látni, ahogy a rosszfiúk rendre otthagyják a fogukat a küzdelemben. Amikor nemcsak a miami tengerpart, a feneküket rázó brazil táncosnők, a kilométer hosszú Cadillacek és a csillogó szállodák jelentették az egzotikumot, de még maguk a rosszfiúk is, akik akkoriban errefelé szintén inkább csak mesebeli alakoknak tűntek.

És még így, évtizedek múltán sem kopott meg a varázs. A serpenyőben sercegő hagymás bab, a pöfögő kamion, a laza mozdulattal – mintha csak egy bögrét tartana – fejre csapó ököl, a morcos grimasz, és a toronyház-termet varázsa. A fürge szöcskeként pattogó örök társ, Terence Hill mellett a lomha medve nyugalma. Elnyűhetetlen vígjátékok, elnyűhetetlen szállóigékkel. Hogy mitől működnek, titok, de sokadjára nézve sem unalmasak. A klasszikus komédiák jó részét kikezdte az idő, a hatvanas-hetvenes évek filmes humorának mára inkább naiv ártatlansága a megmosolyognivaló. A Bud Spencer-mozik humora valamiért örök – ezredszer is szeretjük, ha pórul jár a gonosz. Ha nem szuperhősök, műanyag szívtiprók és minden hájjal megkent nyomozók kerekednek felül a rosszakon, hanem egy tétlen, morcos, unott melák, aki azonban, ha eljön az ideje, annál melegebb szívvel védelmezi a gyengéket.

Elment hát a közelmúlt nagy hőse, és itt maradtunk a színtelen-szagtalan, klónozható utódokkal. Nincs több jegy – csapja be a pénztáros a plexi ablakocskát. Valami ilyesmit éreztem, amikor meghallottam a hírt. Otthon megnéztem a kedvencem tőle, ma már szerencsére látható minden videómegosztón. „Sírsz, mama?” – hallottam saját hangom a múltból, s mit tagadjam, érzelmes öreglány, elsirattam a pofozógépet. Sirattam a gyerekkorom.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.