Ugrás a tartalomra

 

„A tenger és a szél szüntelen” – Kodolányi Gyula költői műhelyében

 

A Süllyedő világban (Magvető, 1979) Kodolányi János több helyütt ír a „minden Kodolányiban” meglévő közös vonásokról: „arccsontjuk erőteljes, szájuk szép vonalú s érzelmes, szemük gyermekesen tiszta, világos, és bizonyos melankólia borong benne” (463), miközben „vonzza őket a megmagyarázhatatlan titok, amely a látható világ mögött hol mosolygó, hol rettentő ábrázattal csalogat” (509). Találóbb bevezetést nem is kaphatnánk Kodolányi Gyula személyéhez és verseihez, mint a nagybáty vallomását – nemcsak a családi vonásokról, de a lélek végtelen tengeréről, felsőbb hatalmak és belső hangok tiszteletéről, valamint az alkotóban egymással feleselő Énekről: 

 

„A lélek végtelen tenger […], melynek hullámzását csak szegényesen jelzi a tudat. Mélyen bennünk áramlanak, forrnak, örvénylenek az ösztönök, s ölelkeznek a világmindenség ismeretlen, tán örökké kikutathatatlan erőivel.” (408) 

 

A megdöbbentő érzés, hogy felsőbb hatalmak törvénye alatt állok, mérhetetlenül megnöveli a magamba vetett bizalmat, a biztonság érzését. Ettől fogva tudom, hogy máglyákon mehetnék át mezítláb, hogy semmi veszély nem foghat rajtam, nem érhet el bosszú, elemi csapás, betegség, halál, míg be nem végzem küldetésemet […] nem szabad fájlalnom mellőztetést, félreismerést, a végső felismerés úgyis rám veti tiszta sugarát. Ettől fogva bízom oly konokul ösztöneimben, figyelek belső hangjaimra, s követem őket vakon. (642) 

 

És mintha több énem volna, s örökké feleselnének bennem. Kozmopolita vagyok, de semmi sem izgat jobban, mint magyarságom […] Tele vagyok ellentmondásokkal, s folyton vizsgálom magam, hogy harmóniát teremtsek, s az ellentmondásokat kiegyenlítsem. (311) 

A Kodolányi János által megfogalmazott toposzok azután az unokaöcs egész életművét át fogják hatni. A gazdagon dokumentált pálya évtizedei alatt Kodolányi Gyula vagy egy tucat verses-, esszé- és gyűjteményes kötete jelent meg, néhány kivétellel mind a rendszerváltozás után.[1] A költői pálya egészéről elmondható, hogy különös aránytalanságokat mutat: lassan indult – mint annyi kortársáé –,  kevés látható produktummal. Az akkor elmaradt – vagy megírt, de ki nem adott – versek üres helyét azonban azóta többszörösen pótolta.

Bár egyéni hangjait szinte induláskor megtalálta, nem lankadó kereső szelleme újabb és újabb írásmódokkal gyarapította költői eszköztárát. Sokhangú költő, aki ugyanakkor nagy következetességgel kapcsol formát szellemhez, műfajt érzékenységhez. Prózaverseiben és organikus szabadverseiben a világegyetemet átható immanenciát ünnepli; szonettjeiben és szonettciklusaiban a transzcendencia kérdéseivel foglalkozik; majd a sorozatvers formáját fejleszti tovább hommage-költeményeiben. Egyéni érzékenysége, a magyar és az amerikai irodalom mélyrétegeiből táplálkozó gyökerei magányos alkotóvá tették a kortárs irodalmi világban (akár nagybátyját, Kodolányi Jánost a maga korában), ám a világirodalom legkiválóbbjai közt valódi rokonokra lelt. 

Kodolányi Gyula (Forrás: http://kodolanyigyula.blogspot.hu/)

Költői pályája a Kádár-korszak bénító éveiben indult, amikor a szellemi emberek közül sokan úgy érezték, valójában nem is érdemes alkotni „az erőszakkal összekalapált társadalmi közmegegyezés” ezen évtizedeiben – ahogyan A kormányzó halála című játékhoz fűzött jegyzetekben fogalmaz. Amikor a költő leghasznosabb erénye a türelem és a remény: hogy egyszer majd „az írás/beliség ideje visszatér”, így a hallgatás nem örök, pusztán megelőzi a „nagy regényt”, a Wallace Stevens-i supreme fictiont („A létezés-szakmában dolgozom”). A hatvanas-hetvenes évek a művészetek terén sem kedveztek semmiféle szubverzív irányultságnak.

A Kádár-korszak szellemisége Kodolányira is bénítóan hatott, s a thoreau-i belső száműzetést választja: ír, de nem sokat, s Emily Dickinson szellemében (aki a publikálást a szellem olcsó elárverezésének tartja) keveset közöl. Majd negyvenéves, amikor 1981-ben megjelenik első önálló verseskötete (A tenger és a szél szüntelen), amelyet a rendszerváltásig csak néhány vékonyka kiadvány követ. Ódzkodik ő is a könyvkiadás megalázó procedúrájától, az Aczél-féle kultúrrezsim megkívánta kötelező magyarázkodástól, kéréstől, házalástól (erre utal a Bódy Gábor emlékére írt, Magyalcsokor című versben). Vagyis nem kívánt a rendszer lekötelezettje vagy adósa lenni.

Jórészt szellemi töltekezésre fordítja ezeket az évtizedeket: olvas, tanul, szellemi hidakat épít, az alternatív/ellenkulturális budapesti szellemi élet egyik középpontja. A fizikai határokat semmibe véve emeli be az ország szellemi erőterébe – és a magyarországi (informális) diszkurzusba – mind a határon túli, mind az emigrációban élő írókat, magától értetődő természetességgel tartva a kapcsolatot olyan, a Kádár-éra alatt indexre tett nevekkel, mint Sütő András és Király Károly az egyik oldalon, Cs. Szabó László és Szabó Zoltán a másikon. Az após (Illyés Gyula) révén élvezett viszonylagos védelmet nem karrierépítésre, hanem szellemi közösségépítésre használja: házukban összejöveteleket tartanak, melyeken a budapesti értelmiség egy része bevonásával olyan dolgokról eshet szó, amilyenekről másutt sehol. Tette mindezt úgy, hogy fittyet hányt a rendőri megfigyelésnek, a szembeszomszéd (Kádár János) miatti láthatóságnak vagy az Illyéshez el-eljáró kultúrvezér (Aczél György) gyakori jelenlétének.

Ami pedig még fontosabb: a publikálás kényszerétől így felszabadított két évtized alatt megkezdi az egész pályán átívelő művészi kísérletezést. Már ezek a korai művek is váratlanul kiforrottak, magukon viselve a szerző sajátos írásjegyeit, egyúttal a nagy szellemi affinitások lenyomatát is. Kísérletezik prózaverssel és sorokba tördelt organikus szabadverssel, sokat fordít, sőt „hangfordításokat” készít. Stílusgyakorlatokat végez, kirándul a vizuális és konkrét vers tartományaiba, új írásmódokat tesztel, keresztezve például a haiku és a magyar népdal műfajait, ír maszkköltészetet, majd újra- és felülírásokban pastiche-tornákat tart ismert szerzői hangokra. Versciklusokat ír, folyamatverseket, sorozatverseket, melyek egy-egy láthatatlan (vagy látható) szellemi centrum erőterében táncolnak: ilyen szellemi mágnes vezérli Webster-, Plótinosz- és Shakespeare-ciklusait, melyekben egyre többször folyamodik a zárt formák, elsősorban a rímes vers és a szonett adta rendhez és fegyelemhez.

Kodolányi sokáig kizárólag prózaverset és sorokba tördelt organikus szabadverset ír. A prózaversek – így a Tervek egy tájjal című verscsokor darabjai – visszafogottak, dikciójuk kimért, pontos; a mot juste keresésének (és megtalálásának) igényes és gyakran játékos példái. Pátoszmentes anti-líra ez, amennyiben szerzője elutasítja a metafizikai látásmódot és annak szükségszerű velejáróját, a metaforikus (és általában tropizáló) nyelvezetet. Költői képei a legritkább esetben metaforikusak, nem az ún. „metafizikai mögöttes” megjelenítői. Verseinek építőelemei sem metaforikus, hanem – az amerikai radikális modernizmus szellemében – inkább egyszerű metonimikus kapcsolatban állnak egymással, vagyis egymásutániságról és nem egymás-helyettiségről van itt szó.Sem a lila-rózsaszín alkonyat („Gyógyító kéz”), sem a boróka („Boróka”), sem a tölgyes (Két riport prózaversben), sem Karikás, a futballista (A húsleves), sem a függöny mintái (Ágak és gyökerek), sem a havas rét (Ez a darab havas mező), sem a Keresztelő Szent János vonzotta embertömeg (Keresztelő Szent János prédikációja), sem a zsombékos és mandulás hegyoldal (Tervek egy tájjal), sem a „fűszúrásos” cseresznye (Cseresznye, fűszállal átdöfve) nem mutat önmagán túl metaforikus, illetve metafizikai dimenziók felé. A költészet feladata nem az, sugallja Kodolányi, hogy megjelenítse a fizikain túli világot, hanem az, hogy a fenomenológia (elsősorban Merleau-Ponty) tanításának megfelelően észlelje a fizikai valóságot és viszonyuljon hozzá: vagyis adjon „választ” rá. A vers ugyanis mindig valamire válaszként születik: amikor az a valami megköveteli a költő viszonyulását, reagálását, a költői megfogalmazást – ez elsősorban figyelmet, alázatos odafigyelést kíván.

Témájukban változatosak a prózaversek, ami mégis közös bennük, az a világ megélésének a vágya, illetve a világra válaszolás imperatívusza. A világ felé tapogatózó lelki-szellemi csápokat, valamint a világból eredő – és a szerzőt hozzá bilincselő – lelki-szellemi gyökereket rajzolják meg, megerősítve a tudást, amely belőlük meríthető. Mintha a prózavers funkciója az volna, hogy a látott, gyakran hétköznapi képekről letörölje a megszokás porát, színeit elevenné tegye, s a heideggeri világban-való-lét minőségével ajándékozza meg őket. Az érzékszervek fölélednek, ahogyan a világ is megelevenedik. Az élet lakottá válik, a világ megéltté. Nem véletlen a helyet belakó-megélő élményt megragadó számos vers: az Ez a darab havas mező, a Keresztelő Szent János prédikációja, a Tervek egy tájjal, illetve a későbbi kötetekből az Árulás, a Tenger vagy a Világsátor mind pontos leírása egy-egy jól körülhatárolt térnek, mezőnek, erdőszegletnek vagy tisztásnak, a helyhez fűződő személyes viszony objektív meghatározása. A költészet feladata, állítja, nem az anyagi világ mögött fölsejlő másik világ megjelenítése, hanem magáé a fizikai valóságé, ami elsősorban figyelmet, az értelmezés és a magyarázat kényszerétől mentes odafigyelést kíván.

 

Kiváltság ez a darab havas mező; legtöbbünknek ennyi látvány sem jut. Innen is, onnan is, bokrok és fák menedékéből, sövények és áttetszőre rozsdásodott drótkerítések mögül, öreg házak kerítik tágasan. Köztük a szürke égbolt tömör s talán végtelen darabjai – a domb úgy görbül, hogy elhihetem, rajta túl a befagyott Óceán, éteri korcsolyapálya kezdődik. (Ez a darab havas mező)

A vers a hely megélésének alapvető létmódja. Személyes térkép, amelyen új dimenziókat hoz a viszony artikulálása. A hely önmagában is tartalmazza a múltbéli élményeket, s a költő feladata e mélyrétegek felszínre hozása. Megtalálni a tér „sűrűsödéseit” – ahogyan a költőrokon, Szőcs Géza írja – és a mélyrétegekben a sűrűsödésekért felelős „hajdanvolt gázlókat”. És mint az egyik prózavers teszi, pontosan leírni, mit jelent az, amit az egykori szövetséges, Konrád György így fogalmaz: „én ezt a teret [a Klauzál teret] lelkileg megéltem”:

Mennyire szerettük azokat az utcákat. Sosem néztük meg a részleteket, csak éreztük otthonos terét, érintését, gyönyörű délelőtti világítását. Fel tudjuk idézni azóta is bármikor, pontosan.

Elsétálni arra, az egyik ilyen tájékra, ellenőrizni a teret, a megvilágítást, a levegő érintését. Most jól megnézünk mindent. A házak hámlanak, horpadt arcok rohannak a járdán velünk szemben. (Árulás)

A világban való idegenség helyett a világban való otthonosság hatja át ezeket a verseket. (Kodolányi később is azokat a pillanatokat keresi – szerelmesként, szülőként, barátként –, amikor „a világ helyére fordul” [Adj jelet, Aranyvirág].) Az ember feladata, hogy részt vegyen a körülötte levő folyamatokban. Ez pedig csak metafizika nélkül, a természeti folyamatok iránti alázattal és a figyelem megteremtette átéléssel lehetséges. Akár a Kodolányi által a magyar olvasó számára felfedezett és elsőként lefordított amerikai költők, a radikális modernista William Carlos Williams és a korai posztmodernek, Charles Olson, Robert Duncan, Robert Creeley és Denise Levertov. A hétköznapiság előtti tisztelet határozza meg Williams költői alapállását: híres versében, A vörös taligában leírja, milyen „sok függ” a köznapi helyszínek és a köznapi tárgyak percepciójától. A Kodolányi által fordított Árkádia című versében pedig kimondja, hogy ez a fajta gyönyörködés – örömöt találni abban, ami szemünk előtt hever – az egyéni boldogság és a közösség boldogulásának egyaránt záloga.

 

Fiatalabban
hittem én is, hogy
vinnem kell valamire.
Öregebben már
a kis utcákat járom,
a nincstelenek
házaiban gyönyörködöm:
görbe gerincű tetők,
az udvarokon rozsdás drót,
salakhalmok,
ócska bútor;
kerítés meg árnyékszék
hordódongából,
ládaoldalból, és
mind kékeszöldre mázolva,
ha szerencsés vagyok:
az idő patinájával
futtatva ez a legszebb
minden szín közül.
 
                          Senki
se tudja, milyen fontos
mindez a nemzetnek.

 

Minden bizonnyal Williamstől tanulta Kodolányi, hogy a hétköznapiság tisztelete a lokális tiszteletével egyenlő, hiszen ezek a hétköznapi szituációk alkotják a helyet, a közösséget, végül a nemzetet. Csak partikulárisban lehet az egyetemest megtalálni. A nemzet boldogsága pedig nem a sikerről szóló amerikai (vagy magyar?) álom kergetésétől, hanem a kis dolgok észrevételétől és értékelésétől függ.

A Black Mountain-költőktől pedig azt tanulja meg, hogy el kell merülni a történelemben, „az idő emlékezetében”, amely a helyet elárasztja és kitölti. Az ember nem irányítója ennek a történelemnek, hanem immanens része vagy tárgya. „Jelenj meg a világban, harapj nagyot, nyújtózkodj, erőltesd magad, próbáld elérni valódi méreted, kockáztass: inkább nagyot tévedj, mint kissé győzz!” – hangzik az olsoni instrukció. Külső és belső tájak keverednek, valóságos képek és képzelt másolatok forgolódnak, kísértetek mozognak a figyelem terében. A költőnek pedig megadatik a jelenlét és az éberség. Tanúja és krónikása lehet annak a folyamatnak, ahogyan külső tájak belsővé válnak.

Ez az a szellemi hagyomány, amely a Kodolányi-verseket olyan különlegessé teszi. Itt a figyelem, figyelmesség, odafordulás, érdeklődés alkotja az autentikus élet elengedhetetlen eszközeit. Hiszen a figyelem állandóan újra-mobilizálja a körülöttünk levő tárgyakat; ezen folyamatok eredményezik a figyelőben a tudást. A whiteheadi „örök események” akkor jönnek létre, amikor a megélt dolgok és a megismerést megélő ember – két egyenlő félként – közös teret, folyamatot alkot: párbeszédet kezd. Ekként történik az élet, és ekként születnek közösségek, megélt életekből. Kodolányi célja végül is ez: közösségeket, szellemi erőtereket alkotni a körülöttünk levő világ belülről történő, „bennvalóságában” (immanenciájában) való megismerése révén.

Organikus szabadversei lesznek ennek a különleges, immanens látásmódnak a hordozói. Amit az olvasó elsőként vesz észre például az Új Világ című versciklusban, az az aprólékosan kialakított sortördelés, mely a vers sajátos vizuális prozódiáját adja: Kodolányi itt – az amerikai radikális modernisták, így elsősorban a személyes Mester, Williams példáját követve – a vizuális- és a frázisritmus ellenpontozásának lehetőségeit teszteli, szerves folytatásaként a versek témáját adó immanens erőknek, a „hatalmaknak”, azok ritmusának. (Hogy Kodolányi mennyire tudatos költő, azt mi sem bizonyítja jobban, mint a prózavers formájának választása akkor, amikor az immanencia keresése a téma [Ring Psziché függőágya] – igaz, itt a szemlélődő „mellélő”. Mégis a költői hang önironikus, amikor a testi jegyek immanensként való feltételezése tévútra viszi a strandon szemlélődőt, aki a hónaljszőrzetről az odaadásra következtet, lapos szemfogakról fáradékonyságra, köldök kráterdombjáról nagylelkűségre.)

A tenger és John Smith című nagyszabású poémában például a mű diasztolé-mozgása alkotja azt a témát, amely szinte kiköveteli a dinamikusan lüktető, szintaktikai egységeket könnyedén mozgató vizuális prozódiát. Itt fogalmazza meg sajátos költői feladatát: kitapintani és megörökíteni a természetet (vagy világegyetemet) belülről (immanensen) átható nagy lüktetést, mely egyetlen (szellemi) erőtérbe helyezi John Smith-t, Új Anglia és Virginia első telepeseit, Báthory Zsigmondot, az árapály hold irányította ritmusát, a szerető kedvest és a barátot – és nem utolsó sorban magát a beszélőt, aki megnyugvással regisztrálja, ahogyan ezek a kozmikus erők hatalmukba veszik őt magát is.

 

rohansz vissza taposol füvön cserjén
fa kérge sebzi fejedet tövis lábadat karodat
gázolsz nádon sáson       át         vissza
                magadba
lenni újra
                csónakon lebegve
                fövenyen járva
                                        ég és víz
                föld és tenger
határán
térképet rajzolni  emlékezni
szerelmes kutatásra
                                        örvényre révületre
                            megfutásra
                vissza magad burkába
                              emlékezni
                                        a fövenyen
magányosan        mint John Smith
 

Csak a vers legvégén tér vissza, mintegy a „2x2 józansága” okán a Kádár-jelenbe: ez az egyetlen valóságszint, ahol az emberek csak „nézők”, de nem részei a nagy lüktetésnek, s amely gyanakvóan tekint az alkotás diasztoléjára:

 

mert aki alkot
                mind gyanús
     annak aki hivatalból fürkész
vizsgál  besorol  minősít  nézősködik
     karosszékből  fordülésből
                mercedesből               a nézőség
formatervezett     fészkéből        meddő méhéből

 

Hasonló szintaktikai-vizuális lüktetés hatja át a Fenyőzúgásban, a tűzkígyó levedlett bőrében című nagyszerű költeményt, amely megint csak a kozmikus erő immanens jelenlétéről tesz tanúságot, megint csak vizuális ritmussal ellenpontozva. A D. H. Lawrence egykori Új Mexikó-i „tanyáján” töltött éjszaka olyan bekebelező, egységbe fogó (talán misztikus) élményt hoz a költőnek, amelyben egyszerre van jelen „a konok kis ember” (a farm egykori tulajdonosa), a Los Alamosból áttelepített faházaik révén Fermi és többi atomtudós (köztük a magyarok), a költő ősei és a költő maga, miközben a tengerként dagadó fenyőzúgás diasztoléja minden részvevőt áthat, egységbe foglalva a látszólag mozaikszerű képet.

 

csak egyszer
ébredtem föl
a hegyi hűvösben, hallgattam egy kicsit
                a fenyők zúgását
halálra
     és örökkévalóságra
gondoltam
fenyőzúgás-halálra
örökkévalóságra
                fenyőzúgásban
                                        erre gondolunk
                                        erre gondol
                minden ősöm
tíz meg tízezer éve
fenyőzúgásra

 

Mindkét vers témája az immanencia, mégpedig a bennlétesség elvének egyetemes – és különös módon reciprok – működése. Mert Kodolányi szerint nemcsak a szellemi (vagy nyelvi gondolat) rejlik benne a természetben, de a természet is a nyelvben. Ez a kétirányú belülhatás egyrészt a mozgás hangsúlyos megjelentetésében, másrészt a versformában érhető tetten. Ekként mindkét versben a mozgás lesz az immanencia hordozója: a hegeli gondolat itt valóban szárnyra kap, amennyiben az árapály lüktetése és a fenyőzúgás ritmusa szolgáltatja azt a mozgást, amely a megismerés eredményeként a végső tudás felé tart. A versforma pedig nem is egyszerűen a modernisták által kifejlesztett vizuális prozódia, hanem az Olson nevéhez köthető projektív vers, mely a hetvenes években teljesen ismeretlen volt a magyar költészetben. A projektív vers legfőbb axiómája szerint „a forma nem más, mint a tartalom kiteljesedése” – azaz ha a költőnek van mondanivalója, és megvan az energiája, hogy elmondja, akkor a forma jön magától. A költő az élmény és a forma iránti alázattal minél teljesebb módon igyekszik továbbadni azt az energiát, amely verset követelt magának. Amikor a költő leül írni, nem tudja, nem tudhatja előre, milyen vers fog születni kezei alatt. „Arról írok, amit nem tudok”, mondta Olson. Az alkotás folyamatában az író pusztán tereli a verset, „felismeri” annak folyamatát, elfogadva, hogy a versnek saját energiája van. Ez a fajta vers gyors iramú, pergő, száguldó – gyakran nincs is idő egész és kerek mondatokra, gyakran bizony a szintaxis szabályai szenvednek kárt. A projektív forma Kodolányinál is bravúros hajlékonysággal követi a vers növekedését, valamint a világban bennható okság, az immanencia megnyilvánulásait. A lüktetés magából a nyelvből jön, és nem a vers születése előtt is létező absztrakt struktúrákból. A nyelv belső rendje úgy hatja át a vers szövetét, akár a kozmikus erők – az ár diasztoléja és a lüktető fenyőzúgás – a múlt és a jelen történéseit.

Kodolányi formatudatos költő, aki egy korai írásában, a Traktátus a rímről címűben pontosan megfogalmazza, miért választotta a prózaverset és a szabadverset: számára a belső dallam, belső forma felmutatása a fontos. „Nem kell végrím, ha az egész mondat belső dallamra hullámzik.” A prózavers és a szabadvers nemcsak bátorságot tükröz, de a világ vagy világrend (amibe a káosz is beleértendő) iránti bizalmat is: „A végrímes vers gyakran olyan, mint a csak pofonnal történő nevelés. Csattannia kell valaminek, mert az ürességet lehetetlen bevallani, a káoszt meg kell bosszulni.” Míg a „lélek mérnökei” mérhetővé kívánják tenni a mérhetetlent (ezért „bosszantják [őket] a különvonatok”), addig a költő célja, hogy mérhetetlenné tegye a mérhetőt. A belső forma, belső dallam nem szorítható szabályos és végrímes formába – akkor épp a tánc vész el, pedig: „A tánc minden: a hangok tánca, a kézé, az emlékeké […] A prózaversben a hangok tánca bonyolultabb formát rajzol: benne a láb mozdulata, a szem nézése, az emlék moccanása és a gondolatlan gondolatoké.” Vagyis a szabadvers és a prózavers képes arra, hogy az alkotás menetét a maga folyamatszerűségében őrizze meg. A szabad forma a verset kiváltó élmény közvetlen folytatása, megelőzve a racionalizáció, az értelmezés, a rendszerezés vagy az összegzés aktusait. Lehetőséget nyújt arra, hogy a költő elkerülje a gondolkodási paradigmák közvetítette sémákat, s az élmény közvetítés nélkül őrződhessen meg az alkotói folyamatban. A művészi célok efféle önreflexív megfogalmazása megint csak az amerikai felfogást idézi, amelynek értelmében az igazán nagy költők egyben esszéírók is. A Traktátus méltó darabja a Pound, Williams, Olson, Duncan, Creeley és Levertov esszéi által fémjelzett hagyománynak, amely ösztönösség és reflektálatlanság helyett tudatosságot és önreflexiót követel a művésztől, a művészi hitelesség zálogaként.

A szellemi erőtérépítés folyományaként sokat fordít – és bár átültetései mindig pontosak és az eredetihez hűek, ezeket a fordításokat „átköltéseknek” nevezi. Elmerül az amerikai költészetben, felfedezve és a magyarul olvasó felé közvetítve annak radikális modernista és posztmodern képviselőit. Kísérletező kedve fordítóként sem hagyja el: új írásmódot talál fel „hangfordításaiban”, amikor is Gertrude Stein szellemében kizárólag a vers fonetikai (és nem szemantikai) struktúráját ülteti át magyarra. Ennek nagyszerű példája a Négy változat egy Robert Creeley versre, amelyben előbb a jelentést, majd háromszor a hangzást „fordítja”. Utóbbiakról írja: „Velük azt próbáltam átfordítani magyarra, amit általában elhagyunk: ráhúzni a magyarra az idegen nyelv hangzását, szerkezetét, egész világát.” Ez a komollyá vált játék hihetetlenül nehéz is: elszakadni a jelentéstől, az értelemhez (vagy értelmességhez) való kényszeres ragaszkodástól, s úgy tekinteni a nyelvre, mint referencialitással nem rendelkező struktúrára, mint zenére. Amikor is „a magyart görcsben tartotta, rendkívüli ellenállásra bírta egy másik nyelv, egy betű szerint olvasott (nemlétező?) amerikai. Néha pedig a valódi amerikai is, amikor az emlékezet becsempészte a helyes ejtést vagy a szó értelmét.” Vagyis olyan nyelvi játék lett belőle, amelyik megvonja a tanult nyelvtől annak racionalitását, az anyanyelvtől pedig annak természetességét.

 

Az anyanyelv simogató érintése helyett áttekinthetetlen labirintus érdes falai, őserdő zaja, hányódás ismeretlen, veszélyes tengerben. Hiába, hogy beszélek, olvasok, ha szükséges, írok amerikai-angolul: a fáradtság és a félálom pillanataiban „magyarul” olvastam, furcsállva, hogy a „no!” tilt és nem ösztökél.

 

Stílusgyakorlatai közt említendők álomszövegei (pl. Webster álmai a Webster-ciklusban), konkrét versei (pl. Mondóka), a haiku és a magyar népdal műfajának keresztezésére (pl. Négy magyar haiku), valamint a klasszikus haiku magyarítására tett kísérletei (pl. Tíz őszi haiku). Kínai tájkép című verse nemcsak a haiku szellemének, de az imagista versírás alapelvének is megfelel, mely definíciója szerint „két igen távoli realitás egymásra helyezésével” jön létre, s hatása váratlanságában rejlik, valamint abban a befogadói aktivitásban, amely a megjegyzés nélkül egymás mellé helyezett két sík között egyszerre csak meglátja a kapcsolatot.

 

Deszkapallón ülök két csönd határán.
A felhőtlen víz fodrozódik, elsimul.
Fölösleges a gondolat, szél ha elül.

 

Ez a költemény nemcsak összekapcsolja a két realitást, a sima víztükör és a nyugalmi állapotban levő elme realitását, de önreflexív módon meg is nevezi ezt az összekapcsolást: a két csönd határán létezés határélményét. Az eredetiség lehetetlenségének problematikáját tekintve pedig felvállalja a költői hagyományok szükséges hibriditását. Vagyis Kodolányi megfogadja Pound tanítását, miszerint

 

[f]ogadd be annyi nagy művész hatását, amennyiét csak képes vagy, de légy oly tisztességtudó, hogy tartozásodat vagy bevallod, vagy megpróbálod elrejteni. Töltekezzék szellemed a legjobb kádenciákkal, melyekre csak rábukkanhatsz, lehetőleg egy másik nyelvben. (Tótfalusi István ford.)

 

Ezért folyamodik az újra- és felülírás módszeréhez, melynek révén afféle pastiche-gyakorlatokat végez ismert szerzői hangokra.[2] Ekként válik Williams szerzőtársává a William Carlos William versére című darabban, mely mintegy továbbgondolja és tovább is írja a The Descent (A lejtő) című költeményt, illetve ekként lép át művészeti ágakon is, amikor megírja Björn Borg legyőzi a Monte Carlói rémet – Karátson Gábor festménye után szabadon és Keresztelő Szent János prédikációja – Breughel után szabadon című szövegeit, befogadva két vizuális művész hatását és töltekezve azok képi kádenciáival.

Tovább vizsgálva Kodolányi költői kalandozásait feltűnő a maszkköltészet távolságtartó, rejtőzködő, az Ént csak áttételesen közvetítő kifejezésmódjának vissza-visszatérése. Ennek legszebb példáját szolgáltatja a Noah Webster igazi élete és a Noah Webster naplójából című versciklus (utóbbiban maga „Codolagni” is szerepel), mely a költő és a szótáríró közti mély szellemi rokonságból táplálkozik. Vagyis hommage-költészetről van itt szó, amelynek beszédmódját a tiszteletadás és a közös szellemi erőtér megteremtése hozza létre, formáját, szerkezetét tekintve pedig versciklus, illetve 20. századi terminussal, sorozatvers.

Bár a sorozat beszédmódját hommage-költészetéhez hasonlítottam, a sorozat egyes darabjaiból kibontakozó narratíva semmiképpen nem mondható a tisztelet narratívájának: Webster és Codolagni szövegvilágbeli kapcsolata meglehetősen problematikus. Az első ciklus első személyhangján megszólaló narrátor ellenségként érzékeli az álmában megjelenő szellemet, „az angol szótár szellemét”, „gyűlöletes idegennek” látja, ráadásul Webster is haragszik rá, amiért olvasóként vihorászott a szótár egyik együgyűnek látszó mondatán (Noah Webster tréfája: álom az álomban). A második ciklusban pedig kiderül, hogy ez a másik személy „Codolagni”, a szógyűjtő tanítvány, aki nemcsak szakmai, de szerelmi rivális is.

Bár az első ciklus nem említi Codolagnit, jelenléte ott is egyértelmű: perspektívaként és horizonthatárként van jelen, akinek költői érzékenysége szolgáltatja a távlatot, (magyar és amerikai) nyelvi-kulturális gyökerezettsége pedig a látható és tudható határait. Rokon perspektívájuk, költői érzékenységük alapja az, hogy mindketten komolyan veszik a nyelvet, a szavakat, s a jelentést a konkrét élményekből vezetik le: a „mindennapi létből” (Pőrén). Noah Webster valóban különleges helyzetben volt, hiszen nyelvészeti előzmény nem lévén (a 19. században a nyelvészet a diakrón folyamatokat írta le, a szinkrónia nem érdekelte, ekképp nem is létezett deskriptív nyelvészet), hétköznapi helyzetek megfigyelése, illetve még gyakrabban hétköznapi cselekedetek elvégzése alapján írta meg a szócikkeit. Az első amerikai értelmező szótár megalkotója „zavartalan s elfogulatlan figyelemmel” vizsgálja a retket (evés közben), a gőzmozdonyt, készít zöldteát, az Inezzel folytatott szerelmi kalandjai során pedig átéli a sugárzás és a pőre fogalmát:

 

Retek (Raphanus sativus L.). A mustárfélék családjába tartozó növény. A gyökér színe fehér vagy bíborvörös, formája gömb- vagy vázaforma. Későtavasztól kapható a piacokon. (A retek)

Lokomotív. Önhajtó jármű, mely vaspályán fut, a mozgás táplálására különb fajta energiát terjeszt, és vaskocsikat húz. (A gőzmozdony)

Sugárzás. 1. sugarak kibocsátása, 2. kibocsátott sugarak, 3. ragyogó fény, 4. egyenesen haladás egy középpontból vagy középpontba be, 5. bevilágítás megvilágítás (Pőrén)

Pőre: csupasz. 1. meztelen, 2. ruhátlan, 3. foglalat, takaró híján való (kard), 4. fa, levelek s egyéb kinövések, takaró lombozat híján, 5. dísztelen, 6. fegyvertelen (kéz, kar), 7. védtelen; rejtek s menedék híján való, 8. készség vagy szerszám híján való (csupasz kéz). (Pőrén)

 

Vagyis a szótáríró legfőbb szellemi stratégiája, a figyelem, megegyezik a költőével. Ez a költő kerüli a metaforát, amit „fortyogó szótenyészetnek” tart, s csak az „áttetsző, hűvös szavakat” keresi (Ihlet). És miként a költemény, úgy a szótár is emlékezik az élményre: a Szótár, írja Webster a naplójába, „nem felejt. Nem felejti el Inezt, emlékszik rá a szócikkekben, amiket akkor írtam … Szerelem a szómagyarázatokban […]” (Le, föl). De Codolagni jelenléte ki is tágítja a szemlélt világ horizontját, Petőfit is becsempészve a gőzmozdonyt megéneklő angol és amerikai poéták (Byron, Whitman) közé (A gőzmozdony). Egyúttal a New Haven-i öböl mellé képzeli a Kopaszi-gátat, Webster mellé pedig Deák Ferencet (Deák Ferenc a Kisdunán). Ha igaza van Websternek, hogy szótára város, „út és híd mindig máshová”, akkor Codolagni új utak és új hidak felé terelheti a szótáríró gondolatait, miközben egységben tartja a „szikrányivá forgácsolódott […] élet” szilánkjait (Noah Webster búcsúja).

A második ciklust alkotó naplóban az esendő ember portréja rajzolódik meg: a hétköznapiként megjelenő Webster nyíltan szól saját hibáiról, kisszerűségéről, féltékenykedéseiről, irigykedéseiről – miközben a nyelv szeretete és saját szótárírói elkötelezettsége olyan emberi magaslatokba emeli, ahová kizárólag a szellem iránti szenvedély juttathat földi halandót. E szenvedély bölccsé is teszi, képessé váratlan igazságok újszerű megfogalmazására. A nyelvről például így ír: „Az élő nyelv mindig a világ és a költő ölelkezése, birkózása, életre-halálra. Test és képzelet járja át egymást vérben, sárban, azúrban.” Vagyis a nyelv nem egyszerűen a szellem terméke, hanem a testé is: a nyelvben immanens módon van jelen a test, és bennvalóságát mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a szótáríró nyelv iránti szenvedélye a szeretett nő, Inez iránti szenvedélyével együtt lángol vagy hamvad („A nő világegyetem, a szótáríró gyönyörű hazája!” [Zöld tea]).

 

Igazi költészet, hevület és rendszer egyensúlya szócikkeimben. Égi-földi összhang. A valóság érdes érintése és a világos rend együtt. Igen, művészet ez! Inez tükre az emberi alkotásban. (Pőrén)

 

A Noah Webster-ciklus csak egyike Kodolányi sorozatverseinek, mely műfajjal újabb kapcsolódási pontot létesít az amerikai költészettel. Bár a korábban említett prózaversek és organikus szabadversek is egy-egy zárt sorozatot alkotnak, a Webster-ciklus az első, amelynek darabjai tematikailag, strukturálisan és formailag is koherensek, előrevetítve a későbbi nagyszabású Plótinosz- és Shakespeare-ciklust.

Ezekkel kapcsolódik tehát Kodolányi az ún. amerikai hosszúvers hagyományához, mely – bár Walt Whitman Fűszálakjától eredeztethető – a 20. századi újító mozgalmak egyik legfontosabb műfaja. E szövegek nem alkotnak lineáris rendet, inkább fragmentumokként jelennek meg, lírai intenzitást teremtve az epikus költeményben. Kodolányi minden bizonnyal a Webster által proleptikusan említett Olsontól merítette a történelmi személlyel való azonosulás gondolatát, aki Maximus versek című epikus költeményében öltötte magára egy valóságos történelmi személy, a 2. századbeli neoplatonista filozófus, Türosz bölcse, Maximus álarcát, mögüle intézve drámai monológjait többek között a természettel való egységről és minden élőlény tiszteletéről. Olson hosszú verse – akárcsak előtte Walt Whitman, Ezra Pound, William Carlos Williams, Hart Crane, Louis Zukofsky vagy később Robert Duncan hasonló művei – nyitott szerkezetű poéma, mely több évtized alatt született, megtartva mind a műfajbeli állandóságokat (pl. levélforma, helyszín, narrátor), mind az egész fragmentumszerűségét. Akár Olson, Kodolányi is a fragmentáció és a koherencia egymásnak feszülő erői között ír: a linearitást és zárlatos narrativitást magáról ledobó töredékes szövegben megtartja a drámai monológ, illetve a napló műfaját, az állandó szereplőket, a nyelvről való elmélkedés imperatívuszát és az appercipiáló figyelem partikularizáló nyelvhasználatát. Nagy témája a nyelv mint immanens erő, a nyelv bennséges, bennlétes hatalma, illetve a költő és a szótáríró mint e hatalom két szolgája, a nyelv két alázatos munkása. Végsősoron tehát a nyelv, a figyelem és az alázat itt a téma, a nyelv iránti figyelem és alázat különös költői-szótárírói érzékenysége.

Sorozatvers több később született filozofikus hommage-szöveg is. A Január című kötet darabjait a Plótinosz nevével fémjelzett újplatonista filozófia inspirálta, így a címadó verset is, mely a későbbi két Plótinosz-ciklust készíti elő. Az újplatonizmus tanítása értelmében az Egy (az ősanyag és őselv) minden létezés alapja. Amikor pedig az Egy túlcsordul, kiáramlás történik: ez lesz a Szellem, az ideák lakhelye. A Lélek pedig a Szellem emanációjaként jön létre, amelynek során a Léleknek megadatik, hogy visszatérjen a szellemi világba. Kodolányi az Egy transzcendens emanációját ismeri föl a Természet és az Idő januári újjászületésében, amikor „Világ hóburkából kisarjadt fák, bokrok, kórók” jelzik az Egy túlcsordulását, amikor újra megjelenik a „Hóból születő Nap, világ”, elhozva egyúttal a költő saját születését is. A transzcendancia megnyilvánulásaként értelmezi az apa hangját az álomban (Hangok szállnak, ágról ágra), a testvér-szempár közvetítette üzenetben (Talán önként, talán más okból), a messziről küldött papírhajó célba érésében (A szóból száműzve) vagy az esendőben felderülő fényben és a szonettben lakozó asszonyformában (Nagyobb fény). Még a tovább adandó szonett is a Plótinosz szerint „örökmozgó” lélek ruhája, amely „a szellem gondolata és egyik megnyilvánulása”.

 

Hogy így adjam Neked, valakinek tovább,
ahogy én kaptam, honnan is, e szonettet,
s bizonysághozó, élő asszonyformát,
 
amely úgy tárul fel, mint hirtelen megértett
tekintet. Szinte szemérmetlen, oly könnyű.
Titkába befogad, rejtelmes, egyszerű.
 
(Nagyobb fény)

 

A Plótinosz-ciklus egyre hosszabb darabokból áll: előbb egy-egy vers, majd egy szonettkoszorú-töredék (Jelek halásza), végül egy majdnem teljes szonettkoszorú: Táncban a sötéttel, amelyből csak a mesterszonett hiányzik (pontosabban csak kimondatlanul van jelen). Ebben a nagyszerű műben – mely a pálya igazi csúcsa – Kodolányi végigjárja az emberi megismerés Plótinosz által megkülönböztetett fokozatait, így az érzéki észlelést, a gondolkodást, a szellemi megismerést, amely a lélek jelenléte önmaga számára, valamint a misztikus extázist. Ami közös e megismerési stratégiákban, az a figyelem, a figyelő tekintet, a figyelem ráébredése:

 

Önmagamra ébredek, s figyelem: ott kint,
s idebenn, gomolygó képekben hogy teremt –
 
vagy terem? – örök arcot, boldog világot
a lélek.
(Táncban a sötéttel I)

 

Ez a szonettkoszorú mintha megfogadná Plótinosz tanítását, és „emlékezteti a lelket arra, hogy milyen előkelő származással és magas méltósággal dicsekedhet”, valamint hogy „a lélek a szellemtől származik, szellemi természetű, és szelleme gondolkodásban nyilvánul meg” (Plótinosz: A három eredendő valóságról). A Lélek célja pedig az, hogy egyes manifesztációiban felismerje a kiáradó Egyet. Kodolányinál a találkozások szolgáltatják az alkalmakat ezekre a felismerésekre, a „Testvér-szempár” lévinasi „megérintése” (Talán önként, talán más okból), „Széthasadt lélek [mely] szikrázik / s egyesül ölelésben” (Táncban a sötéttel VI), a megértést jelző összepillantások:

 

Pillantásod, hogy értesz. Ez is megváltás.
[…] Mert nem
gyémánt a lélek, nem titkos virág, hanem fény,
szétáradás, viszony. Fény, táncban a sötéttel.
(Táncban a sötéttel IX)

 

Kodolányi Plótinosz-ciklusa is több hagyomány metszéspontján született: a filozófiai hagyomány nyilvánvalóan Plótinoszhoz, a versforma pedig a Petrarca–Caro–Tasso vonulathoz, valamint József Attilához kapcsolja. A műfaj szabályait megszegve nem ragaszkodik az oktett és a szeksztett közti éles szemantikai határhoz, de megtartja az alapszonettek első és utolsó sorainak láncszerű összekapcsolását. A plótinoszi emanáció-gondolat kiteljesedésének bravúros keretet nyújt a szonettkoszorú, mely a maga módján szintén kiáradás: a mesterszonett sorainak kiáradása – amit Lotz János oly meggyőzően mutatott be (József Attila kapcsán), magyar népművészeti motívumokban illusztrálva e kiáradó mozgást. A szonettkoszorú egyes elemeit a rajzon található indák, bimbók, levelek, szárak és virágkelyhek konfigurációjaként írja le, „kölcsönösen egyértelmű megfeleltetéseket” állapítva meg a vers és a rajz szerkezete között. Ekként szonettkoszorúján keresztül Kodolányi a magyar népművészet világértelmezéséhez is kapcsolódni tűnik.

Végül szólnom kell az elmúlt évek nagyszerű hommage-ciklusáról, az Üzenetek W. Sh.-től címűről. Egy költő újraíró-újraértelmező gesztusának lenyomata ez a különlegesen igényes kivitelezésben megjelent kötet, melyben Katona Szabó Erzsébet textilművész kalligrafikus papírkollázsai egészítik ki a Shakespeare-szonettek ihlette Kodolányi-szövegeket, amelyek közül jó néhány azután Tony Brinkley amerikai költő fordításaiban is szerepel. Mind a magyar, mind az angol szövegek kétnyelvűek: míg a magyarban eredeti változatukban, vagyis angolul olvashatók a verses meditációt elindító Shakespeare-foszlányok, az angolban klasszikus magyar fordításban. Vagyis Shakespeare mindenütt idegen testként jelenik meg, sem az angolhoz, sem a magyar nyelvhez, illetve szöveghez nem idomulva, mindenütt figyelmet követelve, megállásra késztetve az olvasót. Kodolányi se nem fordít, sem nem értelmez – illetve teszi mindkettőt, miközben továbbírja, továbbgondolja a reneszánsz angol mester sorait.

 

Egy-egy erőteljes verssor végigfut bennem, a pillanat belső lerakódásain és világom foglalatán, a jelentések és hangzások sorait indítva el. Végigcikázik a Shakespeare-világon, az én reflexióm visszatérő témáin, a mai világon és ennek a mai világnak a személyes lenyomatain is bennem.

 

Afféle költői olvasónaplója tehát ez Kodolányinak, amelynek darabjai szervezetten inspirált improvizációk, spontán asszociációk által vezérelt érzelem- és gondolatfutamok. Olvasónapló, mert benne az eredeti szöveg megélésének módozatairól olvashatunk, s az érzelem- és gondolatláncokat elindító Shakespeare-szonettek 400 év után is reflexiót követelő ősszövegekként, rejtetten is láthatóan és parancsolóan jelennek meg. Inspiráló szövegek a Shakespeare-szonettek, Kodolányi pedig az inspiráció folyamatát ragadja meg, bemutatva, hogy miként válhat költői produktummá a folyamat – akár vízesés képében a víz esése. Mert ezekben a szövegekben is „buzog és cikázik, élő és eredeti a nyelv”, hasonlóan Shakespeare soraihoz.

 

A világ-végtelen órát nem szidom,
The world-without-end hour. Nem szidom
az órát. Világnyi a délután.
[…]
A kép elszökken. Barát, macska, szemek
szétfoszlanak. The World-without-end hour.
Világ-végtelen órán, számkivetve,
hiányból sző új képet képzeletem.
 
                            (A világ-végtelen órát)

 

A „világ-végtelenség” akár a Shakespeare kiváltotta határtalan inspirációs folyamat is lehet, amelynek négy évszázadot felölelő menetébe most Kodolányi, Katona Szabó és Brinkley is belépnek, az eredeti gondolatok és érzékenységek továbbvivőiként. Ám a végtelen folyamat(osság) nemcsak tematikailag, de formailag is végigvonul a szonettcikluson: az egymásba itt-ott láncszerűen kapaszkodó szonettek nemcsak rímtelenek, de belső strukturáltság hiányában (nem oktettből és a szeksztettből állnak, egyszerűen csak 14 sorból) lineárisnak és astrukturáltnak – „világ-végtelennek” – hatnak. A Plótinosz-ciklusban megpendített témák perspektívájából nézve azt mondhatjuk, hogy itt a túlcsorduló Egy: Shakespeare, ő a Szellem lakhelye. Kodolányi versei pedig a Szellem emanációjaként létrejött Lélek James Hillman-féle „csinálásának” folyamatait mutatják be ebben a sorozatversben (folyamatversben), amely a pálya újabb csúcsát alkotja.

 

***

 

Befejezésül álljon itt Kodolányi Gyula vallomása – vagy ahogyan ő írja, „hevenyészett listája” – a versről, a vers szükségességéről (egyúttal „haszontalanságáról”) – és arról, hogy miként „rokon az istenivel”:

 

A vers fényűzés, ezért nélkülözhetetlen.
A vers szünet a mindennapi életben, amelytől megújulunk.
A vers csendre szoktat és hallgatásra.
A vers tanít befelé figyelni.
A vers rányitja szemünket a másikra és a világra.
A vers ritmusra és dinamikára tanít, és megérteti velünk a tudat hullámzásait.
A vers fejleszti érzékünket a struktúrák iránt.
A vers és a magyar nyelv arra tanít, hogy a lélekben minden mindenhez kapcsolódhat.
A vers megérteti velünk érzelmeinket.
A vers neveli ízlésünket és ítélőképességünket: vagyis tanít különbséget tenni a majdnem és a valódi között.
A vers nem hoz hasznot. Ez a legfőbb haszna. És ettől rokon az istenivel.
 
(Mire jó a vers?)

 

Bollobás Enikő




[1] Legfontosabb kötetei: A tenger és a szél szüntelen (versek, 1981), A létezés szakmában dolgozom (versek, 1983), Álom az álomban (Santa Barbara, 1985), Hatalmak (versek, 1989), A létezés hálói (Amerikai költők, ford., 1990), Kentaurszárnyak (Esszék, interjúk, 1999), Táncban a sötéttel (Összegyűjtött versek, 2002), Amerika ideje (Esszék, 2003), A hullám taraja (Esszék, interjúk, 2006), A fény rétegei (Esszék, 2010), Járj, merre tetszik (válogatott és új versek, 1971–2011) (2012), Üzenetek W. Sh.-től/Messages from W. Sh. (versek – Katona Szabó Erzsébet papírkollázsai, 2014).

[2] Költészete egyébként is ezer szállal kapcsolódik a magyar és főként az angol-amerikai hagyományokhoz, hommage-szövegei címzettjei e hagyományok képviselői, akik Kodolányi szövegeiben elő hagyományt alkotnak: Ottlik Géza, Tolnai Ottó, Robert Duncan, Utassy József, Csoóri Sándor, Czakó Gábor, Jónás Pál és Maurer István, Vásárhelyi Miklós, Karátson Gábor, Szabados Árpád, Levendel Júlia és Horgas Béla, Caryl és Clayton Eshleman, Tom és Val Raworth, hogy csak néhányat említsek. E nagy szellemi kapcsolódásokat esszéiben részletesen ki is fejti. Többségében magyar nyelvűek ezek a tanulmányok, s mindig valami meglepő, váratlan, Magyarországon nem szokványos gondolattal vagy gondolati irányzattal foglalkoznak. A magyarországi kulturális közbeszédből mindaddig nagyrészt hiányzó szerzők (Henry Adams, John Dewey, Karl G. Jung, A. N. Whitehead, Lewis Mumford, T. S. Eliot, William Carlos Williams, Ezra Pound, Gertrude Stein, Charles Olson, Robert Duncan, Robert Lowell, Denise Levertov, Robert Creeley, John Ashbery, Allen Ginsberg, Jerome Rothenberg, James Hillman, Clayton Eshleman) kapcsán ír többek közt organikusságról/nyitott rendszerről versben és városépítésben egyaránt, a vers épületéről, avantgárdról, posztmodernizmusról, groteszk realizmusról, a hatvanas évek ellenkultúrájáról. A személyes tiszteletadás parancsa itt még nyilvánvalóbb: Kodolányi név szerint megemlékezik majd’ minden szellemi rokonról és pályatársról. A Szóló hangra c. kötetben szereplő személyes esszéket inspiráló szellemi társak között felbukkan Edward Albee, Rainer Maria Rilke, Salman Rushdie, Déry Tibor, Babits Mihály, Kodolányi János, Bibó István, Szabó Zoltán, Csoóri Sándor, Király Károly, Antall József, Mádl Ferenc, Ady Endre, József Attila, Illyés Gyula, Szabados György, Mátis Lívia, Czakó Gábor, Oláh János, Tar Pál, Szepesi Attila, Tolvaly Ferenc neve.

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.