Fenyvesi Orsolya Ostrom című verseskötetének megszólalója egyszer a valóság és a képzelet határán barangol, máskor a Google Street View-on kémleli Budapest utcáit. Kezében tükörré válik az analóg és a digitális fényképezőgép. Kadlót Nikolett recenziója.

Fenyvesi Orsolya második kötete Ostrom címmel jelent meg a Kalligram Kiadónál 2015-ben. Címe jól fogja össze azt az önanalízist, amely a versekben zajlik. Az alkotások beszélőjének mindenre kiterjedő figyelme elől semmi sem bújhat el: gondolat, látvány és érzés egymás mellé kerülnek a képzeletbeli boncasztalon. A nyelv minden érzéket megmozgat, különös tekintettel a tapintásra és a látásra. Fenyvesi saját dimenziót alkot a szavakkal, egy rendkívül zárt költészeti teret hozva létre, amelyben jól szerkesztett, elkülönülő blokkokban követik egymást az egyébként gyakran ismétlődő témák – tükröződés, megkettőződés, ismétlés vagy képmás, ikertestvér, az űr és a csillagok, égitestek vonzása, üvegtestszerűség: „Felnézek a csillagokra, / mert azt gondolom, ismerem őket. / Gondoltam azt is, hogy a magány nekem való.” (Üvegtesti homály) De említhetném a valóság és képzelet határán való lavírozást is:

 

 

A látáshoz kapcsolódik a fényképészet témája is. Markánsan jelen van az írásokban a fotográfia múltja és jelene hasonlatok és utalások formájában. Víziók, képszerű tűnődések követik egymást. Ezek a képleírások néha próbálnak kapcsolódni egymáshoz, de sok helyütt inkább csak felsorolássá válnak. A fotográfiai motívumok egyben rejtett generációs látleletet is hordoznak magukban. Digitális kamerák villogó pirosa jelzi, hogy rögzül a kép, a múlt pedig analóg jelzőt visel. A versek azonban olyanok maradnak az olvasó előtt, mint egy különös fotóalbum fényképei, amelyeket az egyéni képbeállítások vagy a rajta szereplők okán csakis készítőjük érthet meg.

 

 

Mint egy lehetséges ars poetica, úgy tűnik ki a Hegképződés című vers a kötetből: épp középre esik, akarva-akaratlanul tekinthetjük a könyv gerincének is. A beszélő a városhoz való viszonyáról vall, arról, ahogyan eggyé válik szűkebb és tágabb értelemben vett, épített környezetével, miközben mégis megmarad mellékszereplőnek, térhasználónak. A kötet egészére igaz ez az otthontalanság, az elvágyódás, ami csak úgy tud igazán hitelesnek hatni, ha egy jól ismert helyből, helytől indul ki.

 

Egy csokorba kerültek a város témaköréhez szorosan kapcsolódó versek, amelyekbe beszüremkedik a digitális technika vívmánya. A megszólaló virtuálisan kalandozik Budapest utcáin (Google street view), vagy a rakpartról kémleli a napfelkeltét a folyó tükröződő felületén (Deltatorkolat).

Sajnos Fenyvesi Orsolya kötetében az ostrom mindvégig belül zajlik, a versek nem adják meg könnyen magukat a befogadónak: rendkívül szikár mondatok, egymásra rakódó szimbólumrétegek, töredezett struktúrák nehezítik a dekódolást. Ezeket – ahogyan Hrabal találóan megállapítja a Túlságosan zajos magány című klasszikusában – ízlelgetni kell, forgatni az elmében és a szájban, mint a cukorkát. A szövegek azonban zártak, maguknak valók maradnak, csekély kivételtől eltekintve feltörhetetlennek bizonyulnak. Nem adnak lehetőséget arra, hogy magunkra ismerjünk bennük.

 

                                                                                                                                                          Kadlót Nikolett

 

Fenyvesi Orsolya: Ostrom. Kalligram, 2015.