Az ipari forradalom neogótikus meséje

Hiánypótló nagyregény Beregi Tamás tollából a tizenkét éven át írt Noctambulo – Egy alvajáró története. A hangulatosan mesélő prózát a regényírás nagyjainak szellemisége lengi át, ugyanakkor antiutópisztikus társadalomfilozófiai hang ember és természet viszonyáról. – Az izgalmas kalandok hőseinek nyomába Juhász Kristóf szegődött.

A könyv megjelenéséről, tartalmáról és a szerzőről az Irodalmi Jelen nyáron közölte az MTI cikkét, a debütálás óta más fórumokon pár recenzió is született már. Feltűnő a kritikákban kapcsolódási pontként vagy irodalomtörténeti előzményként emlegetett szerzők széles skálája: Oscar Wilde, J. Verne, H. P. Lovecraft, E. A. Poe, Bram Stoker, D. A. F. de Sade márki. Szerb Antalt Garaczi László említi. Jókaihoz talán én kapcsolom először, egyrészt A jövő század regénye, másrészt a két írói szerep rokonsága miatt.

Felszínesen szemlélve Beregi Tamás teljesen hagyományos elbeszélői hangot használ, narrátora, Jonathan, pikareszk főhős, szerencsétlen, esendő, ám elvágyódó, és főleg kíváncsi, vagyis a tökéletes „olvasói karakter”. Vele aztán izgalmas, rejtélyes, hátborzongató, erotikus és végzetes kalandok esnek meg előbb a viktoriánus Londonban, majd a Skót-felföldön, mi meg lubickolhatunk abban a biztos tudatban, hogy végre mesét olvasunk – és még ez a szint is magába foglalja a kalandregénytől a gótikus rémregényig terjedő spektrumot, az utóbbi zsánerhez tartozó műveknél jóval komolyabb mitológiai megalapozottsággal (a kelta mítoszok gyakori hőse, a kelpie talán először bukkan föl  a hazai szépirodalomban). A figyelmes olvasó azonban az otthonos elbeszélői hang mögött meghallja a szerző gyilkos iróniáját, segélykiáltását, vagy épp csalódott, de a lehetőségeken még töprengő filozofálását.

A jól követhető, izgalmas történetbe ágyazott állásfoglalás épp úgy jellemző volt Jókaira és Szerb Antalra, mint az orosz epika moralizáló óriásaira, Gogolra, Dosztojevszkijre, Tolsztojra. Hol a pátosz több, hol az irónia, kortól függően. És az orosz nagyok mai követői, Viktor Pelevin vagy Vlagyimir Szorokin – utóbbi narratív technikája ugyan „posztmodernebb”, képzeletbeli vitapartnerem most mondhatná, hogy ennyi erővel emeljem be Ottlikot és Hamvas Bélát is, kitérve a fejlődésregény, kalandregény, beavatásregény összefüggéseire, de ahhoz egész tanulmány szükségeltetne, el kell fogadni, hogy most nagyobb vonalakban „maszatolok” – éppúgy kevernek iróniát és morált, misztifikálnak és mitologizálnak, űznek stiláris játékot az olvasóval, mint Beregi Tamás (Umberto Eco és H. L. Borges neve is megemlíthető itt, és akit „maszatolásom” megrémiszt, annak ajánlom figyelmébe Bárány Tibor Szépirodalom vs. lektűr című, a Holmi folyóirat 2011. februári számában közölt tanulmányát).

Bereginél a viktoriánus London ópiumszagú, alvilági kéjbarlangjai, foszfor mérgében ázó, internáló táborokra emlékeztető gyártelepei és abszinttól fűtött dandy-szalonjai, valamint a Skót-felföld idilli tájai, a legendás lények lépteitől visszhangzó ősvadon, a teremtett természet tündéri csodavilága nem egy adott történelmi korra való rálátás, és nem is egy szerzői fantáziavilág átélhetősége miatt ilyen pontosan megrajzolt miliők. De azt sem mondhatjuk, hogy az ipari forradalom természetrombolásának ábrázolása direkt allegória napjainkra. Beregi nem allegorizál, hanem egy folyamatra utal a cselekmény mögötti gondolatmenetben, összekapcsolva azt a két kultúrkorszakot, amit stilárisan összekötött: az ipari forradalom korát és napjainkat.

A Noctambulo lapjain újra és újra találkozunk technikai újdonságokon (laterna magica, praxinoszkóp, felfújható gumi cserepes virágok) és a természet egyre atomizáltabb fölfedezésén (mikro-makrospórák, makro-mikrospórák) örvendező, – eleinte – komikusnál komikusabb figurákkal. Közben nem szabadulhatunk a gondolattól: visszanézve itt kezdődött az, hogy a szűz földeket feltörő, természetet leigázó nagy fehér kisisten hamis mítoszától megrészegült emberiség napjainkra felperzselte az eget. Mindent megmértünk, mindent feldolgoztunk, mindent fölfedeztünk, mindent szétcincáltunk a legutolsó antianyag-részecskéig. És eljutottunk mindannak végére, ami a viktoriánus korban, az ipari forradalomban – eszmei szinten a felvilágosodáskor – kezdődött.

Döbbenetes jelenet, mikor Jonathan elmegyógyászhoz megy. Az orvos kicsit furcsán viselkedik ugyan, de olyan meggyőzően citálja hosszú sorokon át a diagnózist (többek között praesensphobia, zoofrotterizmus, necropedoexrcrementosadofetisizmus), hogy hősünk csak bólogat, mígnem belép az igazi doktor, és rendreutasítja ápoltját, aki téveszméje szerint saját orvosának adja ki magát a többi páciens előtt. Majd az igazi doktor ugyanabban a stílusban, ugyanazokkal a kimerítő magyarázatokkal traktálja hősünket, mint az elmebeteg.

A jelenet dermesztő, de Beregi olyan szeretettel formálja karaktereit, hogy ha úgy olvassuk, mint egy klasszikus, félreértéses helyzetkomikummal operáló bohózatot, önfeledten kacaghatunk. Természetesen a könyv nem valami ökofetisiszta pamflet, tehát nemcsak a technika és tudomány úttörőit figurázza ki, hanem a kulturált, nagyvilági értelmiséget és az egyszerű vidékieket is, mint Jakob bácsit, a skót piócásembert, aki dudaszóval szórakoztatja vérre szomjas, időjós házikedvenceit.

Humor és borzalom, idill és rettegés. A szörnyűségeket feledve utaznak, vagy épp fejvesztve menekülnek hőseink – különös szerelmespár, örömlány és dandy –, de nem futhatnak el a végzet elől, nincs végső idill, nincs végső menedék. Legalábbis a látható világ síkján nincsen. Az utolsó lapokon álomvilágba lépünk. Olyan álomvilágba, ami elől menekülünk, amitől félünk, de amire vágyunk is. Két hősünk sorsa szinte népmesei fordulattal zárul le.

A Noctambulo sokféleképpen olvasható – és nézegethető, egyes epizódokhoz kapcsolódó, korabeli ábrákkal –, és mindegyik olvasata ugyanúgy érvényes.

Juhász Kristóf

Beregi Tamás: Noctambulo – Egy alvajáró története. L'Harmattan, 2016.