Flieg auf, Figlaufer!

„Nem hozzáadnia kell írásművészetéhez, új dolgokat tanulnia, hanem elvenni belőle, leépíteni az alapokig, hogy aztán csak a legjobb elemekből tudjon építkezni.” – Légrádi Gergely Szemben című könyvéről Molnár Dávid írt.

Légrádi Gergely neve kevésbé csenghet ismerősen az olvasó számára. A jogászként dolgozó szerző első könyve 2007-ben jelent meg Titokfa címmel. A recenziókból kiderül, hogy a szerző akkor nem aratott osztatlan sikert, jóllehet több pozitívumot is felsoroltak szerzeménye mellett. Most is elég vegyes művek kerültek Szemben című opusába. Összességében elmondható, hogy a párbeszédeket és rövidprózákat tartalmazó kötet nem érett be erre az őszre.

A könyv négy részből áll. Az első egység a Just you and me, a második a Köszönöm, istenien!, a harmadik az Életmű, a negyedik pedig a Kérem, kövessen! cím alá rendeződik. Már ezekből is sejteni lehet, hogy milyen témákat jár körül a szerző. Az első blokkot – kapcsolódva első kötetének tárgyához –, a szerelem és a kapcsolatok köré szervezte a szerző vagy szerkesztője. Nagyon erős, dramaturgiai sűrűségű párbeszéddel indít a Szemben. A tárgy ugyan kissé elcsépelt, hiszen rögtön egy szakítás kellős közepén találjuk magunkat, de nagy izgalommal lapozunk tovább, mivel a szöveg tömörsége, a mondatok élőbeszédre hajazó rövidsége nagyon ígéretesen hat.

Az erős felütés után Légrádi még nagyobbat dobbant, feltűnik Esti Kornél alakja, s úgy érezhetjük, hogy az író játszi könnyedséggel birkózik meg vele, talán egyedül a cím (Itt hagyottak) kevésbé eredeti. Az alapötlet rendkívül szellemes, Esti Kornél Kosztolányi temetésének másnapján felkeresi Karinthyt.

A harmadik szöveg az adoptációról szól, sajnos, mivel a csattanó agrammatikus, nem lehetünk biztosak abban, ki fogad örökbe kit. A negyedikben az öregkori házasság s az egyik fél távozása áll a középpontban, még mindig szépen kimunkált textusról van szó. Az ötödik rövidpróza olvastán azonban nagy csalódás ér minket, a moralizálás olyan szintjére süllyedünk, hogy még fel is tesszük magunknak a kérdést, vajon ugyanaz a személy írta-e ezt a szöveget, mint a megelőző négyet. Tovább ront a helyzeten egyes túlterhelt szavak beépítése a párbeszédbe, amilyen például a „megváltás”.

A Rómeó és Júlia zárójelenetének átirata teljes giccsbe fullad. Ezután számos népszerűséghajhász darab következik, annyira „direkt” módon tárgyalva populáris témákat, hogy az inkább visszatetszést kelt, a katarzis elmarad. Az igazi mélypontot ebből a szempontból a Félúton jelenti, amely egy értelmi fogyatékos fiúról szól.

Igazságtalan volna csak a hibákat felróni, hisz a második részben Légrádi újra szárnyal, itt adja közre új termésének legszebbjeit. A Vallomás I.-ben példaértékűen fogja vissza magát, végre nem mondja ki a nyilvánvalót. Ebben az írásában Isten azon tépelődik, helyes volt-e magára hagynia egyszülött fiát a kereszten. Nagyon ügyes kifordítása ez annak az emberiséget régóta foglalkoztató kérdésnek, hogy Isten látva a sok szörnyűséget miért nem avatkozik be a teremtett világ dolgaiba. A téma még kétszer visszatér, igazán kiemelkedő részei a fejezetnek és az egész kötetnek. Sajnos nem ugyanilyen színvonalú darabok veszik körül. Igazán furcsa például a kötetkompozíció szempontjából az apokaliptikus hangulatú sci-fi jelenléte (Exodus).

A második rész leginkább önálló életre kelt darabja, a Közlekedési hírek (ez ugyanis a YouTube-on is megtalálható) a média érzéketlenségét hivatott bemutatni egy olyan eseménysoron keresztül, amelybe a szerző az abszurdot is belecsempészi. Ez egyszerre sok és kevés. Sok, mert egy abszurd helyzetet kell megteremtenie ahhoz, hogy a nyilvánvaló „lelepleződjék”. És kevés, mert rendkívül egysíkú az ábrázolás. Például sokkal rendhagyóbb prózaszöveg jött volna létre akkor, ha azt mutatja be a szöveg, hogy a média az együttérzést és a közönyt milyen álszent módon váltogatja tartalmainak minél sikeresebb eladása érdekében. Újból azt mondhatjuk, hogy egy karambol és a ’vidám’ szó egymás mellé helyezése túl direkt.

A harmadik részben a címnek megfelelően (Életmű) a metaírás uralkodik, vagyis az írás az írásról. Ennek a blokknak a legkiemelkedőbb darabja a Háttérkép. Ez nemcsak élvezetes (az érzelmi töltetű szavak túlzott használatának ellenére), hanem még humoros is. Vallomásosság és mély őszinteség olvasható ki a sorok közül, miközben a legnagyobb iróniával (öniróniával?) írja meg Figlaufer Pál történetét, akit különböző emailekkel utasítanak vissza a kiadók. Fiktív leveleik egymás mellé helyezése erős komikumot teremt, s talán megkockáztatható, hogy a Figlaufer Pál név a Fliegauf Bence kifordításával jött létre. Ez azért tréfás, mert amíg a Balázs Béla-díjas rendező vezetékneve tulajdonképp azt jelenti, hogy „szállj föl”, „szárnyalj” „robbanj fel”, „vágódj ki”, addig a mi Pálunk családnevében a „laufer”, azaz „futó” főnevet fedezhetjük fel. Nagyon kimunkált még ebben a részben a Szilánk, ahol a karakterábrázolást és a kitűnően elhelyezett fordulatot annak dacára is csak dicsérni lehet, hogy a sztori vége ismét túlírtnak hat.

A fenti megnyilatkozások alapján úgy tűnhet, hogy teljesen elégedetlenek vagyunk a kötettel. Ez egyáltalán nem igaz, csekély az a változtatás, amit kívánnánk, s mind elérhető húzással, erősebb szerkesztéssel. Vegyük például az Önarcképet. Ebben a prózában a kezdő és a híres író találkozik, hogy beszélgessenek. Az előbbit a mesterség megtanulása hajtja, az utóbbi pedig azért nyitott erre, mert a fiatal terelgetésének jóleső érzése tölti el. A nagy író a beszélgetés során két tanácsot ad. Az egyik, hogy az ifjú csak egyfajta műfajban igyekezzen jeleskedni, a másik pedig, hogy mindennap írjon. Röpke társalgásuk egyébként erőltetettnek tűnik, ami jól érzékelteti, hogy kapcsolatuk friss, és mindketten meg vannak szeppenve. Ebből a szempontból tehát ügyes mesterfogásokkal építkezik Légrádi. A karaktereket is rendkívül árnyaltan ábrázolja. A nagy író kifizetteti a kezdővel a számlát, amíg ő vécére megy. Ezután elhagyják a kávézót, előbb a nagy író, majd a tanonc. Utóbbi talán már nem is gondolja, hogy lát még mást példaképe egyre halványodó sziluettjén kívül. Jön azonban a fordulat. Ahogy a fiatal író becsukja maga mögött az ajtót, megragadja egy erős kéz a vállát, és behúzza egy kapualjba. A történetnek ezen a pontján az olvasóban felmerül – a ’kapualj’ jelentésrétegei ezt generálják –, hogy vagy megöli valaki a szerencsétlen kezdőt, vagy pedig homoerotikus jelenetbe torkollik az írás. A következő két mondatban megtudjuk, hogy a „támadó” a nagy író, ami fokozza a várakozásunkat, de ami ezután jön, az teljesen lelombozó: az apáskodó író még egyszer megismétli azt, most már egyébként erőszakos hangvétellel, amit a kávézóban mondott. Nincs szükség ennek a bölcsességnek az újbóli elhangzására. El kellett volna vágni a történetszálat. Azaz Légrádi akkor tudna továbblépni, ha töredékekben gondolkodna. A fragmentum műfaja nemcsak korábban nem látott magasságokba emelné, hanem tökéletesen illenek hozzá azok a stiláris eszközök, amelyeket a szerző ügyesen használ. Meg kell fogadnia azonban saját tanácsát is, és nem szabad kevernie a műfajokat. Nemcsak a sci-fi lóg ki természetellenesen a kötetből, hanem az ezópuszi mesét imitáló írás (A ma született bárány terhe) vagy a nagyvárosi bölcsesség is (Szólt a Jóisten).

Az utolsó rész központi motívuma a betegség és a halál. Igazán zseniális darabok törnek itt is felszínre, de a „túlírás”, a moralizálás és az életbölcsesség görcsös átadására való hajlam szinte állandó hiba. Csak egyetlen példa: a Csikk című darab az egyik legsikerültebb, valóban irodalmi magasságokba szárnyaló írása a kötetnek, jól eltalált a Krúdy-allúzió is, de teljesen szükségtelen a keret a lényegi rész köré, mert nemcsak az olvasót fojtja meg, hanem a szöveget is gúzsba köti. El kell fogadnia a szerzőnek, hogy a jelentést nem az író konstruálja.

Összegzésként azt mondhatjuk, hogy nem egy kiforrott író művét tartjuk a kezünkben, aki azonban feltétlen megérdemli figyelmünket. Nagyon hálás pozícióban van most. Nem hozzáadnia kell írásművészetéhez, új dolgokat tanulnia, hanem elvenni belőle, leépíteni az alapokig, hogy aztán csak a legjobb elemekből tudjon építkezni. Ha erre képes lesz, következő kötete bizonyosan kirobbanó sikert arat.

Molnár Dávid

Légrádi Gergely: Szemben. Napkút Kiadó, 2016.