Jelige: Eperfa – Tabáni időkapu

Jelige: Eperfa

Tabáni időkapu

„Ők voltak az írók – a régiek –, manapság semmit nem tudunk.” K. Gy.

Rosszul viselem az időutazást. Amint átléptem például Esztergom falai alá, hogy megöleljem a vércsatakos Balassát, inaszakadttá rémített az ágyúdörgés, és újra wifivel bélelt garzonomban találtam magam, bambán meredvén a monitorra. Még most is vacog a fogam, ha a Sárpatak hidjára gondolok, ahol a dzsidák elől hiába vetettem magam a vérsárba, az iszamos alkonyban nyomát sem leltem Petőfinek. Sokszor megtapasztaltam a múltba merülés hiábavalóságát. Kaptam is volna most tíz körömmel ifjú gyakornoktársam, Tsalavér Fruzsina után, kinek csizmácskái alatt ropogtak a tabáni park őszi gallyai. Incselkedve inalt előlem, egy korábbi századelő kedélyes ketyegésébe álmodva magát, ahol pinceboltozatok mélyén iddogáló költők az ő kedvére bölcselkednek, szózatokkal bódítják, borszagú leheletükkel olyan kacskaringós történeteket eregetnek, hogy talán a sápadt mindennapokból egyszerre ő maga is telivér írónőként eszmél magára. „Habókos leányzó, akár a modell pályán is maradhatott volna, ha ilyen léhaságra pazarolja a tehetségét!„ dohogtam az avarban gázolva. „Vigyen kiskocsmába, ahol hírlapírók és más gavallérok lógatják a pohárba szerelemnedűtől megpimpósodott orrukat” csilingelte, s szolgálati laptopját eldobva szökellt a tanösvényen felfelé, s a réten a kétszáz éves feketeeper lombjába merült, eltűnt az időben.

A tabáni időkapu lenne? Hallottam már róla mendemondákat…

A korhadt törzs erősen megdőlt, ágasbogas lombozata a gyepre ült. Csipkedett a kíváncsiság, mégis vonakodva vetettem magam a csalitba Fruzsi után. Eh, nem időpocsékolás ez ma, a drónok korában, személyesen bukkanni fel, mondjuk, ezerkilencszáztizenegy őszén valahol az Aranykakas utcában, egy kisvendéglő pipafüstéjében?

A pince boltíve alatt E. Szilveszter, hivatásában meghasonlott beszélyíró ismeretlen okból főtt marhahús ízlelésre invitálta Bonifácz Béla nihilista költőt, s mint rendesen, papírfecnikre firkantott versekkel szándékoztak fizetni, mivel nem volt egy garasuk sem. Most reszelgették akkurátusan a tormát az ecetes mártáshoz, s a kocsmáros éppen újra sashegyi bort tett az asztalukra hosszúnyakú üvegben. A gyermeteg Fruzsi Szilveszter mellé ülve keresett előlem menedéket, készségesen szimatolgatta a gőzölgő étket, lányos nyikkanással még a szikár pennavitézek poharába is belekortyintott. Jómagam úgy ültem egy kecskelábú padon, mintha már a múlt héten odakövültem volna, bár a rác tamburások igyekezete kezdte ellazítani elmém rögös tekervényeit. Teremtőm, mi lesz ennek a vége, ha ez a lány, akit egy régi romantikus regény lapjairól ollóztak ki, elszabadul, és önszántából csavarja magát a századelő gavallérjainak csontos ujja köré. A vén kecskék tessék-lássék zúgolódtak, de meghatott tekintettel mustrálták szálldosó fürtjeit. Engem gyanakodva méregettek.

- Maga meg ki fészkes fene? – reccsent rám Pilics Pető, pókhálólepett drámaköltő, aki eddig lehorgasztott fejjel, beteg madár módjára szorongatta eperpálinkás kupicáját az asztal végén, Beöthy és Lisznyay keze nyomát remélvén megtalálni az asztal korhadó fájában.

- Grátz Pongrác, életmódtudósító.

- Hol tanult meg így füllenteni? Lerí magáról, hogy időutazó. Mi az ördög kutakodnivalója van a hatóságnak a líra megtiport, de szabad szellemű reprezentánsai között? – értette félre kenyérkeresetem módját a jámbor tollforgató. Fruzsi békítőleg sugdosott az öregúr fülébe, de engem praktikusságom arra ösztökélt, hogy fülön csípjem a viháncoló perszónát, és visszavigyem oda, ahova való, a huszonegyedik századba. Ráripakodtam volna, ha nem lennék alapvetően döntéssemleges, velem kell jönnie, mert a későbbi koroknak is szükségük van ihletforrásra, kellemre, bájra, nem maradhat az idők végezetéig ebben az avítt csapszékben, lejárt szavatosságú papírkaristolók között. Ha akarja valamire vinni az életben, ahogy egy ilyen lánynak dukál, a műfogásokért tanulmányozza a detektívirodalmat, ha viszont írói babérokra vágyik, saját tudata mélyén keresse az ihletet, ne letűnt kiskocsmák síri lelkei között.

Ám Fruzsi már tovább is lépett e társaságon, mert mintha e régvolt költők hősei elevenedtek volna meg a boltív kőkockái alatt, újabb és újabb vendégek telepedtek a tölgyfa asztalok köré. Az élet örömeit ósdi hordók társaságában kereső párocskák, akiket lyukas mogyoró méretű otthonukból elűzött fájdalmasra soványodott kanapéjuk, s a borzas macska módjára tűzhelyükön üldögélő gond. Honnan jönnek? Talán a Mélypince katakomba tekervénye hányja ki őket, hogy megmutassák leporolatlan arcukat? Ahogy a tamburás ujja a húrokon siklott, az árnyak felélénkültek, és Fruzsina önfeledtségében apró csókokat osztott boldog-boldogtalannak. Hóbortosságban megvénült férfiak fakadtak dalra, míg feleségeik elfeledték bókra érdemességükből kifakult kontyukat, s éberlaszting cipőben erjedő lábuk keszeg írnokok dorkójával barátkozott az asztalbakok alatt. Vajon nem csak azért merülnek le ebbe az avítt világba, hogy messze szökött szerelmeik múltával az öngyilkosságot darab időre kicselezzék? Talán nem is igaz, hogy a nők e tájon a Dunában ugranak, miután a Ráctemplom órája elütötte a találkozóra kitűzött óranegyedet…? Egy kiérdemesült mészárosmester elakadt gramofonként ismételgeti a kocsmacégérek alatt kacarászó szerelmi órák történetét, körötte suttyomban átélt izgalmak spriccer illata száll, a csorba poharak régi nők szájának ízét őrzik, az asztalok kecskelábai valaha ölelkezett lábaktól kopottak.

Az ötödrangú zengeráj már színültig telt dalcsarnokokból idekívánkozó hölgyekkel és urakkal. Mágnás Elza tartotta magasra finnyás orrocskáját, szabályosan sminkelt bábu-arccal kémlelte a bejáratot (ám Rezeda Kázmér csak nem akart megérkezni), pikánsan ostoba fején tollas kalapka biggyeszkedett, toalettjére valamely hacukaszakértő „A la mode” táblácskát tűzgélt gombostűvel. Egy szabadidőautó kupec erőltetett a kellemetes hölgy fülébe bókokat, ám amaz frivol kacajával jelezte, ismeri a hajtánymarketet uraló dekonjunktúrát, a hanyatló üzletág képviselője inkább mélyedjen el a szerelmes nóták szövegében, ha ővele akar élményeket megvalósítani. Talán az élet engem mindig elkerül? merengtem, amikor termetes asszonyság kacagott reám. Na, egy utolsó kísérlet, gondoltam, az ember néha megfeledkezik a halálról is, ha egyéb kellemetlenségei támadnak. „Tetszik tudni, nagyságos asszony, én annyit dolgozom, hogy esténként a takarító személyzet szabadít ki az íróasztalom mögül, mert a nap közben a szétdobált, összegyűrt fogalmazványok hegyet képeznek az iratmásolda közepén, s a magam erejéből nem tudnék kijutni.” Kedélyesen nevettek körülöttem. Ismerték az életet, pontosan tudták, hogy a rabszolgaság ezredéves visszatértéhez a Kárpát-medencében hibádzik még egy vagy két esztendő.

A homályos sarokban magára hagyott három költészeti zsentlémen újra és újra felénk emelte poharát, ám Fruzsina egy nyomában toporgó sereggel kilépett a már csak hasraesésre való küszöbön. Odakint éppen Bátskai és Bitskei akasztott tetemét hozták, nem is lévén világos először, hogy a plébánia templom felé kanyargó sokadalom vajon esküvői vagy temetői menet. Bicskeit almafástól cipelték, mert szeretetlenségében arra kötötte magát a nadrágszíján, Bocskait reterát-ajtóstól, aminek horogszegére ő cukorspárgát hurkolt fogyatkozó bormámorában, s a babonás népek egyike sem merésztelte az akasztott emberek kötőfékjét elvágni. Imakönyvbetűvé törpült öregasszonyok, egykori uniformisukat magukra öltő altisztek csoszogtak utánuk, akik ilyenkor mintegy varázsütésre bújnak elő rozsdás kályhacsövekből, bezárt könyvek lapjairól. Közöttük kacsafark-hajzatú unokák nyújtogatták a nyakukat egy darab ideig, valami izgalomra várva, aztán inkább bakfisok copfját rángatták, jobb ötletük nem lévén. Odébb eladó lányok csoportja tipegett bársonycipellőkben, amelyeken szárnyukat libegtető pillangók voltak alkalmazva. Kenyér- és serszagú fuvaros kocsik gördültek a macskakövön, hirtelen fuvallat söpört végig a hegyoldal felett, a gázlámpák ijedten táncoltak, a borbélytányér zörgött. Fikarcnyi érdeklődés sem volt ebben a vonuló tömegben, mintha csak azért verődtek volna egybe, hogy magukat megmutogassák, s mérhetetlen közönnyel léptek át mind a holtakon. Hát itt hagyhatom Fruzsinát, aki majd a tátott szájjal bámuló böllér kötényéből kiskést ránt elő, lemetszi a két nincstelent túlvilági istrángjáról, azok a tetszhalálból újra duhajokká hördülik magukat, és kocsmalányokhoz szokott hangon bort és csókot követelnek? „Izgalmas este”, rebegte Fruzsina, és erősen szorította a karomat. „Izgalmas este, hebegtem”, s erősen szorítottam a karját, de láttam, már nincs mit tenni, Fruzsi itt ragad, elveszítem őt, mint általában az imádatra termett lányokat. Mi vár itt rá? Szerelem? Vagy az, ami bárhol, bármikor várna rá? Talán az életet habzsolja majd ideát, vagy talán éppen őt hurcolják meg Bitskei és Bátskai halála miatt, talán megítélik, megkövezik. Talán férjhez megy, családanya lesz és megszűnik a történelem számára. Talán egy tehetős gavallér kitartottja lesz, míg az első szarkalábak meg nem jelennek a szeme körül, talán összekuporgat egy kis vagyonkát a hervadó évekre, talán nevelőnő lesz, vagy csapszékben vegetál kasszírnőként és fuvarosok paskolják a fenekét. Talán a Dunához vezető utat találja meg.

Már finomabb húrokat kezdtem volna pengetni, jöjjék át velem a Kereszt térre, ott sokkal nyugodalmasabb, ott az idők kezdete óta mozdulatlan emberek ülnek a kocsma hívogató sarkában, ott majd borjúlábat rendelünk... Ám az időkapu visszavetett a tanösvény gyepére, s hamarosan újra a garzonomban találtam magam. Fruzsina után búslakodva napoking nem jött álom a szememre, mintha itt sátrat vert volna az idő. Azon tűnődöm, történik-e még valami, vagy csak a tegnap főzött kávé illatát érzem majd holnap is. A kőrisek elpilledve eregetik a karjukat az ablak előtt, mintha hallgatódznának, szobám falán a meseképet ábrázoló állóóra törpéivel és baglyaival olyan vészjóslóan ketyeg, mint valami gyermekszobában, ahonnan ki kell majd lépni a kutyaharapású valóságba. De addig reggelenként nézhetem itt a cinkéket, amint a gallyak között ugrándoznak, este pedig az alkonypírba merülök, mintha soha nem akarnék mást látni a világból. …Csupán a szabadban szép a szerelem, morfondírozom, s a diákéveim jutottak az eszembe, amikor még térdig érő hóban is a Városmajorban sétáltam a kardalosokkal. Most miért bolyonganék a Tabán régi sírgödrei között magányosan? Néha boldognak kellett volna lennem egy-egy őszies délutánon, de magamban az óramutatót figyelem: Miért örüljek? Úgyis estve lesz nemsokára. Az ég magasában vadludak kiáltanak, s a késő őszi napocska úgy hetykélkedik az egykor girbegurba tabáni utcák helyén, mint ahogy fakó arcú öregemberek látogatnak el hajdani szerelmeikhez, hogy az elfeledett csókokról faggatózzanak.