Ilyen egy értelmiségi valóságshow?

Gerőcs Péter legújabb regénye, a Győztesek köztársasága egy emberkísérletről szól. A titokzatos ügy tanúinak vallomásaiból megismerünk egy tehetséges, de végtelenül narcisztikus fiatalembert, aki értelmiségi mintaállamot próbál létrehozni – Szarka Károly kritikája.

Az, hogy a könyv fülszövegét jegyző Tóth Krisztina kijelenti, a regény nem negatív utópia, önmagában is elég lenne ahhoz, hogy így olvassam. Fordított pszichológia. Az pedig, hogy a megjelenés után rögtön napvilágot látott recenziók szerint a Győztesek köztársasága a rendszerváltás utáni értelmiség apokalipszisét jeleníti meg, és vihart fog kavarni, erre csak rátesz egy lapáttal. Mire tehát a kezembe kerül a könyv, nehezen tudok szabadulni ezektől a prekoncepcióktól. De azért megpróbálom.

A regény Gerőcs Péter eddigi legpolitikusabb műve, már csak azért is, mert a szereplők között akad politikus, illetve ilyen irányba sodródó művész is. A főhősnek, a tüntetéseket szervező civil aktivistának egészen a kulturális államtitkárságig vezet az útja, hogy aztán mintaállamot próbáljon létrehozni egy korántsem tökéletes ország eldugott pontján, véletlenül éppen Recsk mellett. A főszereplőt, Vincze Sámuelt édesanyja, munkatársai és ismerősei elbeszéléseiből ismerjük meg egy nyomozás keretében, ezekből áll össze a történet.

Ő maga csak egy levélben hallatja a hangját, sorsában nem lehetünk biztosak, a végig ködben tartott ügy előzményeiről viszont sok mindent megtudunk. A beszámolókat olvasva elénk tárul Samu gyermek- és fiatalkora, művészi és politikai karrierje, és belelátunk az általa megálmodott, csupa elitértelmiségiből, diplomás és doktori fokozatú, több nyelvet beszélő önkéntesből álló kísérleti állam életébe is. Hogy egy ilyen kísérlet sikeres lehet-e, azzal kapcsolatban szinte mindenki szkeptikus, még kollégái és barátai is.

Nem csoda, hiszen ez a szeretethiányos családból érkező, homoszexuális, szociálisan érzékeny, ugyanakkor emberi kapcsolataiban felületes és a végletekig narcisztikus fiatalember sátáni kacajjal ismételgeti, hogy „új… világot… akarok!”. Jelentkezők mégis akadnak, és a projekt el is indul, noha eleve sokat mond, hogy egy nyomozás jegyzőkönyvét olvassuk, ennek vallomásaiból tudunk a tábor létezéséről.

Előttem többen leírták már, hogy a könyvben szereplő társulat kísértetiesen hasonlít a rendhagyó színházi produkcióiról, improvizatív előadásairól, városi performanszairól és nem utolsósorban közéleti szerepvállalásáról elhíresült Krétakörre, Vincze Sámuel karaktere a volt ügyvezetőre, Gulyás Mártonra, míg egy másik szereplő, Pusztai László figurája az alapító-rendezőre, Schilling Árpádra. Mindezt azért is nehéz figyelmen kívül hagyni, mert a szerző maga is megfordult a társulatnál. De hiába szembeötlő a hasonlóság, az azonosság kizárható.

Nem árt tehát elszakadni a referenciális olvasattól, és a főszereplőre koncentrálni. Gerőcs ugyanis olyan tulajdonságokat sűrített a figurába, amelyek csak látszólag zárják ki egymást. Mindannyian ismerhetünk akár távolról, akár saját környezetünkben olyanokat, akiknek bizonyos képességei legalább annyira irigylésre méltók, mint amennyire elesettek, szánalmasak, adott esetben gonoszak tudnak lenni. Ha pedig félretesszük kétségeinket, hogy a leghangosabb ellenzékiségtől eljuthat-e valaki a kormány közelébe, és alapíthat-e valóságshow-szerű köztársaságot (miért ne?), a regényt akár realistának is nevezhetnénk. Így nézve valóban nem negatív utópia.

Ahogy maga a sztori, úgy Vincze Sámuel alakja is végig félhomályban marad: minden egyes elbeszélés más és más oldaláról világítja meg. Természetesen máshogy látja őt édesanyja, szeretője, máshogy a kollégái, és bár a szálak összefutnak a nyomozás csak ritkán megszólaló vezetőjének kezében, nem alakul, nem alakulhat ki egységes narratíva. Ez pedig szerencsés módon tágítja az értelmezési tartományt. További különlegessége ennek a szerkezetnek, hogy bár mozaikokból áll össze, a történetvezetés mégis lineáris.

A beszámolók sokfélesége a töredékesség mellett eltérő nyelvi regisztereket is eredményez: a szereplők közül ki-ki visszafogottan vagy hisztérikusan, többé vagy kevésbé választékosan, hétköznapi vagy hivatalos nyelven fogalmaz. A szövegrészek közül a titkárnő vallomása lóg ki több szempontból is: Andrea szándékosan rontott nyelve (olyan fordulatokkal, hogy „véleményem szerint az gondolom”, vagy „napnál is nyilvánvalóbb”) egyrészt szórakoztató, másrészt legkésőbb húsz oldal után aránytalanul soknak tűnik. Ahogy a regényt lezáró képleírások sem tesznek már hozzá semmit a történethez.

A mintaköztársaságról eszünkbe juthat Orwell Állatfarmja, de a hasonlóság csak részleges: ott az egyenlőség eszméje bukik el, itt viszont egyetlen tehetséges, ambiciózus és energikus, bár kezdettől zavarodott elméjű fiatalember. A Győztesek köztársasága már csak miatta is izgalmas. Igaz ugyan, hogy a bukás közege sem tűnik fel előttünk jó színben: az egyik mellékszereplő, Szőlős Márton ellenzékiként ír bíráló cikket az ellenzékről, amiért aztán elküldik a társulattól.

A regény mégsem feltétlenül az értelmiség apokalipszisét mutatja be, nem a rendszer és nem is a rendszerkritika kritikája. Legalábbis nem közvetlenül. Mert mégiscsak mond nekünk valamit demokráciáról és diktatúráról, karizmatikus és manipulálható emberekről. Bár beleképzelhetünk mindenféle áthallást, szigorú morális ítéletet és kizárólagos igazságot semmiképpen. Vincze Sámuelt pedig felmenthetjük vagy elítélhetjük, de egyikhez sem kapunk iránymutatást.

Szarka Károly

Gerőcs Péter: Győztesek köztársasága. Kalligram, 2015.