A történetmesélésre hajlamos költő

Toroczkay András a labirintusból haza című verseskötete jól körülhatárolható életszakaszok köré szerveződik, ezek történetmozaikjai formálódnak lírává. Kirilla Teréz írása.

„Se olyan nem volt, ahogy érezted akkor, / Se olyan, ahogy most szövöd mesévé.” – olvashatjuk Toroczkay András a labirintusból haza című kötetének Czesław Miłosztól származó mottójában. Minden egyes versben és a könyv egésznek ívelésében is érződik a törekvés, hogy történetté kell formálni az eseményeket. Egy-egy helyen a költő maga vall arról, miféle indíttatásoknak is engedelmeskedik. Olykor mintha az érzékelésen át a valóság anyaga rendeződne eredeti és izgalmas formákba asszociációk során át:

szabadidőmben hangokat

keresek az utcán, diktafonnal próbálok

felvenni valamit, aminek létezését

 én is csak sejtem, zajokat, motorzúgást

 gyufásdobozrázást, olajsercegést

 paprikafelszelést, dobozos sör kinyitását

 a kávékutyulást, izgalmas, összemaszatolt

 könyvek lapjainak neszezését, vagy a

 tollsercegést, a ragasztó engedésének

 pattanását, ahogy a betűk és képek

 egyenként elválnak a lapokról, és rajzolt

 spirálalakban belenavigálnak a fülembe.

(…)

Alig várja az anyag, hogy formája legyen.

(Hogy formája legyen)

A kötet jól körülhatárolható életszakaszok köré szerveződik (viaszbábuk öntése, angliai munka, a budavári labirintusban jegyszedőként töltött időszak), s a szerző aprólékos gonddal tartja számon a kiemelkedő figurákhoz és helyekhez (a viaszbábukat öntő mester, a milliomos Mark, a város kedvenc telefonfülkéje, az utolsó vendég, Mike apja, Balhés Bobby, labirintus, biciklis nő) köthető élményanyagot. Átlagos és bizarr történetek egyként szerepelnek itt, a költőnek láthatóan nem az a szándéka, hogy ezeket elválassza egymástól. Sőt a kihívó, a szép, a provokatív, a bánatos, a váratlan vagy a megható épp azáltal kap egyfajta fanyar hangulatot, hogy teljesen megszokott, átlagos elemek kontextusában tűnik föl. Ilyen A Közép-Európai Egyetem Szálló és Konferencia Központ kerti szerszámosában című versben a hétköznapi munkaeszközök – gereblyék, ásók, zöld locsolókannák, cserepek, seprűk, fűnyírók – fölsorolása. Az ellankadó figyelmet hirtelen megragadja egy váratlanul felmerülő tárgy, a gondosan összetekert, sárga kábel képe borzongást visz a versbe. Mintha lenne valami, ami a maga megfoghatatlanságában a valóság könnyen érzékelhető, tényszerű elemeinél is erősebben vágyna a kifejeződésre: „az égen dühös sirályok vijjognak / mintha valamit mondani akarnának, / de sehogy sem beszélnék a nyelvedet.” (Wales, Newport, Pambrokeshire). A Gólörömben elleshetjük a költő egyik műhelytitkát is, ahogy ugyanannak az eseménynek a színét és fonákját is megvizsgálja, talán épp a mélyebb jelentés megtalálásának reményével. Máskor, mint a Visszatérés című versben, egy mitikus helyszín, a labirintus természetét elemzi, a benne lezajló folyamatok és a szereplők motivációinak feltérképezése révén.

A számos mozaik, valamint a különféle mozzanatok és alakok szorgos számbavétele nem öncélú, inkább azt segíti elő, hogy az olvasó megpillanthassa a jó és a rossz egyébként homályba burkolózó elkülönülését. Nagyon érdekes, amit egyik interjújában a szerző maga mond el a kötet egyik titokzatos alakjáról. Gréta nem valós személy, de élő személyek emlékeiből kelt életre, s noha e fiktív karakter születését olyan negatív érzések is elősegítették, mint a harag, mégis „mintha volna valami titkos szerepe abban, hogy a verseskötetem főhőse eljut a Róna utcai sötét konténerből a hegy gyomrában lévő labirintusba, majd onnan a 16-os járattal a fényes Fehérvári úti lakásba. Legalábbis nekem ezt jelenti.”

A kötetben vázolt történetekben még nincs semmi végleges, képlékeny anyaguk nem talált magának teljesen kitölthető formát, ami abban is megmutatkozik, hogy noha múltbeli életeseményekről van szó, a költő alig használ múlt idejű igealakokat: „Halakat pucolok a mosogató felett. (…) a némaságukat tartom/ a legfőbb mentségemnek.// II. Hallgatom a merülést. A parton/ névtelen galamb maradványa/ alvadt vörös foltjai a kövön./ Búvármaszkomon tükröződik./ Nem rajzolja körbe senki.” (Levegő) Egyébként a gyász, a dráma kontúr nélküli, semmibe enyésző képe visszatérő motívuma a verseknek: „Az ütött- / kopott hangfalak rácsán ez az évezredes / pállott űr: istenek ásítása.” (Forró-gőzölgő) Az unalomnak ezt az isteni, fokozhatatlan pontját nem új sztorik kitalálásával, hanem a meglévők újra elképzelésével lehet meghaladni, amíg az ember titka föl nem tárul bennük – legalábbis ezen szövegek tanúsága szerint. A valóság puszta imitációja a titokzatosság érzékeltetése nélkül csak fantáziátlan lenyomat: „Fotókat nézegetek Walesről. / A téglák a képeken nem annyira / vörösek, mint amennyire az / emlékezetemben, vagy ahogy / meséltem őket később. A fű sem / méregzöld, a tehenek sem óriásiak, / (…) És a romok / templomok, hidak. A táj is, az ég / felé kanyargó füst. Nem nagyok, / nem lenyűgözőek. Mintha a labirintus látogatóinak fantáziátlan / fényképei lennének.” (Tengerpart-kivételek)

A kötet gyengeségei közé tartozik, hogy időnként mintha túl könnyedén, elhamarkodottan, a rejtélyek kutatása nélkül mozdulnának el a versek az elbeszélhetőség felé. Toroczkay Andrásnak van némi hajlama a fecsegésre, ugyanakkor több versben is érezhető az önfegyelem erőfeszítése, mintha tudatában volna e gyengeségének, és megpróbálna úrrá lenni rajta. Ebben a visszafogottságban és elmélyülésben kell tovább erősödnie.

                                                                                                                                                                            Kirilla Teréz

Toroczkay András: a labirintusból haza. JAK+Prae.hu, 2015.