Lapis József a kortárs költészet Kolumbusza

Aki szeretne útikalauzt a „történelem utáni” generáció lírájához, annak érdemes beszereznie a Líra 2.0: Közelítések a kortárs magyar költészethez című kötetet. Lapis József megpróbálta összegyűjteni a legfontosabb tendenciákat, de írásához nem árt egy irodalomelméleti gyorstalpaló. Benedek Leila kritikáját olvashatják.

A kortárs irodalom lelkes olvasójaként gyakran azt érezhetjük, lehetetlen tartani az iramot. Évről-évre újabb költők, csoportosulások, kötetek, látásmódok, mindig elkülönböződni vágyó megszólalásmódok jelennek meg, amelyeket érdemes már a megszületésük pillanatában értelmezni és – képzavarral élve – elhelyezni az irodalomtörténetben. Lapis József Líra 2.0: Közelítések a kortárs magyar költészethez című tanulmánykötetének célkitűzése pontosan ez: a fiatal kritikus, irodalomtörténész a megfelelő időtávlat hiányában is arra törekszik, hogy napjaink magyar lírájának jellemző tendenciáit, megszólalásmódjait összegyűjtve áttekintse és megértse, mi történt költészetünkkel az ezredforduló után.

Az előszóban Lapis maga is reflektál vállalkozása lehetetlenségére, az egyes szerzők kiemelésének önkényességére, ugyanakkor azt mondja: „A mai irodalommal történő foglalatoskodásnak épp ez adja meg a sajátos ízét.” Majd így folytatja: „Némileg a felfedezések korában érzi magát az irodalmár, s ahogy dolgozik tovább és halad előre, sosem sejti, mi vár rá a következő domb mögött. Sok kanyarral, visszafordulással, tekergéssel jár a kortárs költészeti barangolás – ami bizonyos, hogy mindenhez oda kell fordulni, alaposan szemügyre venni, párbeszédbe lépni vele, hogy kiderüljön róla, mi is az. Illetőleg, hogy pusztán csak mostani, újonnan született, vagy valóban kortársi jellegű előfordulásról van-e szó.”

A könyvbe bekerültek Lapis korábbi kritikái, tanulmányai is, ám a szerző igyekezett rendszerbe foglalni mintegy másfél évtizedes kutatásának eredményeit. A kötet felépítése látszólag logikusan szerkesztett és irányított. A szerző az első fejezetben leginkább a web 2.0-ként ismert folyamatról beszél, amelyben már „nem maga a számítógép válik az alkotás eszközévé, hanem a világháló szolgáltatásai, az egyén pedig már nemcsak befogadóként foglal helyet a monitor előtt, hanem aktív résztvevője a hálózat gyarapításának.” Lapis szerint az ezredforduló után, a médiumok átalakulásával párhuzamosan megfigyelhető, hogy a modernségben tapasztalt szerzői elkülönülést aktív kommunikáció és a virtuális térben alakuló szerzői csoportosulások váltották fel. Ennek az elmozdulásnak a szerző szerint nyilvánvaló következménye, hogy az olvasó is közelebb kerül a kortárs lírához, a különböző irodalmi portálok, online folyóiratok a versek új otthonai lettek. „Megkockáztathatjuk azt a kijelentést, hogy míg a dráma a színháztermekben és sziklakórházakban, a regény a nappaliban, a vonaton és a metrón uralkodik, a költészet a világhálón talált magának új, hiteles és produktív közeget a maga szűk, ám lelkes tábora számára” – olvashatjuk a könyvben, de Lapis Józsefet a kutatásai során nem elsősorban ezek a mediális változások, kulturális tendenciák érdeklik. A szerző a világhálón terjedő és alakuló lírában is főként azt vizsgálja, hogyan hat ez a megváltozott, felgyorsult világ a költészet nyelvére és formájára. Példái közül érdemes kiragadni Varró Dániel SMS-verseit, melyek formájukban is megidézik a XXI. század jellemző megszólalási módját. A költészet popularizálódására pedig a slam poetry műfaját hozza fel példaként.

A kötet további részei elsősorban azzal foglalkoznak, hogy az új, 1989 után felnövő („történelem utáni”) generáció hogyan viszonyul a hagyományhoz, hogyan folytatja a Kemény István, Szijj Ferenc, Borbély Szilárd vagy Marno János által megkezdett poétikát. Lapis legfontosabb kérdései arra irányulnak, hogyan épül fel és nyilvánul meg az újabb generáció verseiben az „én”, hogyan képződik meg a versbéli szubjektum, hogyan jelenik meg a test, a halál, a nőiség, hogyan alakul ki egy újfajta személyesség. Ezeket az állításokat, poétikai megfigyeléseket azonban a szerző mindig igyekszik valamilyen hagyományhoz viszonyítva értelmezni, és az egyes kortárs költőket rendre egy-egy költőelőd mögé illeszteni. De az sem válik mellékessé az elemzésekben, hogy az olvasó hogyan birkózik meg a kortárs líra újabb vívmányaival, „körmönfont blöffjeivel”, mennyire marad élvezhető egy-egy hagyománnyal szembemenő, akár töredékes, merész képzettársításokkal operáló vers. 

A könyv harmadik fejezete többek között Pollágh Péter, Nemes Z. Márió, Ayhan Gökhan, Kemény Lili és Málik Roland egyes köteteit elemezi, és viszonyítja egymáshoz. Lapis hasonló kérdéseket tesz fel az egyes életműveknek, az azonban látható, hogy a tanulmányok mégis külön értekezések, nincs konklúzió, sem summázott, a kortárs líra egészére vonatozó válasz.

Ehhez képest érdekes kitekintés a következő fejezet, melyben a szerző a kortárs gyermeklíra és a gyermeki megszólalás jellemző példáit veszi sorra, a rímes-játékos, weöresi hagyományt folytató gyermekversektől (Kovács András Ferenc ilyen típusú írásain keresztül) az erdélyi tradíción át (Lászlóffy Aladár példáján) a svéd gyerekversekig (Krusovszky Dénes Mindenhol ott vagyok című kötetével illusztrálva).

Az egyik legizgalmasabb fejezet a közéleti költészet újrafelfedezésének okait és következményeit tárgyalja. Lapis a következő felvetésből indul ki: „Az utóbbi bő két évtized terméséből válogató Édes hazám című versgyűjtemény inkább azt bizonyítja, hogy az érdeklődés nőtt meg a közéleti problémákra érzékeny líra iránt, s kevésbé azt, hogy a politikai költészet született volna radikális módon újjá.” A szerző sorra veszi az ilyen típusú líra újabb darabjait vizsgáló kritikákat, s kiemeli azokat az irodalmi vitákat, melyek középpontjában a következő kérdés állt: vajon kell-e a politikai tárgyú költészetnek poétikai újszerűséget is felmutatnia? Lapis szerint „nehéz (...) a középutat megtalálni az elvárható irodalmi összetettség (ami miatt mégiscsak művészetről, s nem röpiratról beszélünk) és a jelentések hatékony közvetítődése között.” A szerző azt is szépen illusztrálja példáival, hogyan válik a modernségben megtapasztalt váteszi szerepű képviseleti beszéd közösségi lírai megszólalássá, az „énből” „mivé”.

A középnemzedék néhány képviselője az ezredfordulón és után című rész még nagyobb lélegzettel elemezi Borbély Szilárd, Térey János, Jónás Tamás és Vass Tibor költészetét, mint az eddig felsorolt fiatal(abb) generáció hangjait. A tárgyalt szerzők esetében kevésbé beszélhetünk innovatív megállapításokról, hiszen legtöbbjükről már monográfia vagy legalábbis tucatnyi hasonló tanulmány készült.

Bár az utolsó két fejezet hasonlóan érdekes, mint az előzőek, nehezen illeszkedik az eddigi sémába. A Borbély Szilárd Hungarikum-e a líra? című esszékötetére reagáló írás talán jobban illene a kötet elejére, hiszen azt a kérdést tematizálja, mennyire tartható a líra kanonikus helye a magyar irodalomban. Ennek előfeltevése, „hogy az internetes blogok és kommentek meghatározóbbak a politikai tér alakítása szempontjából, mint a líra”, és a külföldi megjelenések (fordítások) is a magyar prózairodalmat preferálják a líra ellenében. Lapis ehhez a problémakörhöz nem sokat ad hozzá, inkább megismétli a borbélyi megállapításokat, ismerteti az esszékötet recepcióját.

Szintén elég szerkezetidegen beemelni Balázs Imre József és Németh Zoltán különböző posztmodernfelfogásának tárgyalását. A kissé bonyolult teóriák ütköztetése mellett a két munka említésének tétje „kétségkívül az, hogy sikerül-e fölhívni a figyelmet arra, hogy a fiatal irodalom újabb generációja jól érzékelhetően nagyon másképpen ír, lát, komponál, problematizál, választ hagyományt (és így tovább), mint a prózafordulat és az új szenzibilitás írói és költői, a posztmodern líra és próza legerőteljesebb képviselői.” Ez azonban többé-kevésbé Lapis korábbi példáiból is tisztán látható volt. Az Előszó után hasznos lett volna egy utószó is, melyben a szerző összefoglalja az utat, melyet a kötettel bejárt, megkönnyítve az olvasó dolgát. Hiszen a legtöbben nyilvánvalóan azzal az igénnyel nyithatják ki a könyvet, hogy valamiféle általános képet, mankót kapjanak a kortárs magyar líra értelmezéséhez és a különböző, sokszor nagyon is széttartó tendenciák egybeolvasásához.

A Líra 2.0: Közelítések a kortárs magyar költészethez című tanulmánykötet tehát becsülendő vállalkozás. Alapos munka, rengeteg innovatív megfigyelést tartalmaz. Ahogyan a szerző maga is megvallja, a munka egyelőre végeláthatatlan: „Bár jelen munka az áttekintő, számvető jelleget is meg kívánja célozni, sok tekintetben a kritikai térképekhez hasonlatos, ahhoz, amely adott esetben hozzájárulhat ahhoz, hogy később, rendelkezésre álló újabb műszerekkel egy pontosabb, időtállóbb térkép szülessen majd meg valaki(k) tolla nyomán.”

A kötet nyelve tudományos, a szerző olvasójától kétségtelenül komoly és alapos irodalomelméleti és irodalomtörténeti előismereteket vár el, külön magyarázkodásba pedig még a lábjegyzetekben sem bocsátkozik. A kötet Borbély Szilárdról szóló fejezetének megszólalója (meglepően szimpatikus módon) lazít ezen a tudományosságon: „Borbély Szilárd egy régebbi kötetét, az Ami helyet címűt kezded éppen olvasni. Csak úgy találomra fölütöd valahol, szemeddel durván a sorok közé böksz (kissé remeg a könyv a hirtelen megrázkódtatástól), és várod, hogyan reagálnak rád a szavak? Vagy lassan engeded magad a mondatok közé, mint gondosan előkészített fürdővízbe, s hagyod, hogy körülfolyjanak a versek, a bőrödön érezve (majd’) minden egyes betűt? Esetleg a tartalomjegyzékhez fordulsz, és onnan próbálsz meg kiválasztani egy megfelelő című írást, reménykedve, hogy jól sikerül az első találkozás?” Ilyen olvasmányos nyitányhoz hasonlót azonban nem találunk többet.

Lapis sok esetben túl messziről indul. A kortárs közéleti líra tárgyalásakor Petri költészete az origó, a gyerekirodalom esetében pedig Weöres Sándor. A női lírát elemző fejezetben a 16. századig megy vissza. Ez a gesztus kétségtelenül azt a célt szolgálja, hogy következetesen beszélhessen hagyománykövetésről vagy annak tagadásáról.

Azt mindenképpen fontos tisztázni, hogy a kötet nem egy hosszú tanulmány, hanem több, különböző szöveg egymásutánja. A Közelítések... címmel a szerző ravaszul megelőzi, hogy számon kérjük a kézikönyv jelleget, az olvasás közben azonban mégis (talán önkéntelenül) feltámadhat ez az igény. Feszesebb, átláthatóbb szerkesztéssel könnyebb dolga lehetne az olvasónak (például akkor, ha az egyes problémák köré csoportosítva jelennének meg a szerzők és a művek). Az sem lett volna felelőtlen vállalkozás, ha az egyes fejezetek külön kötetként, hosszabb terjedelemben, sorozatban láttak volna napvilágot. Lapis Józsefben láthatóan rengeteg szó bennrekedt. Hasznos és fontos könyv a Líra 2.0. Túl sok, amennyiben tényleg minden életművet, beszédmódot, posztmodern elméletet meg kívánunk érteni. Mégis túl kevés, ha a felfedezés közben olvasmányélményre is vágyunk.

Benedek Leila

Lapis József: Líra 2.0: Közelítések a kortárs magyar költészethez. JAK+Prae.hu, 2015.