„Jó, akkor holnap meghalok”

Móra Regina Peremlakók – Családtörténet a Marson című könyve a 2014-es Gion Nándor regény- és novellapályázat díjnyertes regénye. A művet Fekete J. József értékelte.

Feszültség vibrál a mű címe (Peremlakók) és alcíme (Családtörténet a Marson) közt. Az előbbi a peremre szorultságon a valamin kívüliséget, az integrálódásra képtelenséget, a kitaszítottságot sugallja. Az alcím viszont a Mars bolygóra helyezi a családtörténetet, ott pedig jelenlegi ismereteink szerint a majdani telepesek képtelenek lennének kitaszítottan életben maradni. Hiába morfondíroznánk tovább ebben az irányban, ugyanis a Peremlakók se nem sci-fi, se nem futurisztikus mű, minden mondatával a valóságba kapaszkodik. A Mars mindössze a játékteret vörösen bevilágító háttér, a történések jelképes, szinte allegorikus közege.

Ahhoz, hogy ennek a közegnek a mibenlétét megérthessük, előre kell futnunk a történetben, hogy biztosan beazonosíthassuk a helyszínt, az egykori, majd széteső Jugoszláviát, azon belül a Vajdaságot, még szűkebbre fókuszálva: Észak-Bácskát és Észak-Bánátot. Felfedezhetjük az ott élő magyarságot, amelyre az I. és II. világégés, majd a huszadik század végi polgárháborúk, Mars hadisten kardja sötét árnyékot vet. Csakhogy Mars, mielőtt a harc és a háború védnöke lett, növényi, majd egyetemes termékenységistennek számított. Az írónő vélhetően a születés és halál kettősségének fölfokozottsága miatt választotta virtuális helyszínül, azaz háttérként a Mars bolygót, a termékenység és a küzdelem istenének birodalmát. Egyik elbeszélője utalásából világossá válik, hogy a családtörténetre boruló, mindent elnyomó vörös árnyék, a köd és por voltaképpen a kommunizmus kivetülése: „…emlékszem, vörös volt a csillag, a zászló csíkja (már vörös csillag nélkül), vörös volt a könyvecske, a pionírkendő, a sapkán a csillag, a színpadot körülövező bársonyt vörös szalag fogta össze, vörös pontok a szem előtt. Meghalt Tito, oda az igazság, hallottam ismét a kilencvenes években. Eltemettük az eszmét, az egyenrangúság, a tolerancia eszményét azzal a sok halottal. A történelemkönyvemben az állt, hogy Gavrilo Princip szabadságharcos volt, hős volt, mint Boško Buha, most meg terrorista, gyilkos, mondák a tévében. Cserni Jován rablógyilkos, Jovan Nenad szabadságharcos. A siptárokat gyilkolták, onnan menekültek a szerbek, nekünk meg a Vajda zsíros kenyeret ígért, hogy az anyaországig ne éhezzünk. De ott sem kellettünk.”

Egyik elbeszélőt említettem, ugyanis a folyamatos narráció, amely csupán a könyv legvégén nyit némi teret a párbeszédnek, több szólamból fonódik egybe: nő és férfi, fiatal és idős hang keveredik e bábeli monológban. Egyetlen mondaton belül változik a narrátor személye, így fölöslegesen kérnénk számon a szövegen az egységes, lineáris struktúrát, illetve a regény- és/vagy novellaforma sajátosságait. Móra Regina műve, a 2014-es Gion Nándor regény- és novellapályázat díjnyertes alkotása az utószó szerzője szerint talán nem is regény, hanem hosszabb novella, egyik kritikusa viszont mint lüktető prózakölteményt élte meg a szöveget. Jelen írás szerzője egyértelműen tudatfolyam-regénynek tartja a művet, ami első hallásra sántító állításnak tűnhet, hiszen egyszerre több gondolatáramlat gabalyodik egymásba az elbeszélés során. Végül rájön az olvasó, hogy a több szólam egyetlen elbeszélőre van hangolva, Csáth Géza és Kosztolányi Dezső városában élő nőre, aki átömleszti magán a tapasztalt, a hallott, az átörökített történeteket, s miután leírta azokat, a szabadkai íróelődökre emlékezve úgy érzi, akár meg is halhat.

A Mars időnként fölbukkanó allegorikus említése mellett az elbeszélő nem csak földrajzi helynevekkel (Bácsszőlős, Szabadka, Zenta stb.) nyomatékosítja történetének Vajdaságba ágyazottságát, hanem az ott meghonosodott szlavizmusok bátor használatával is (szokk – üdítő; rezervista – tartalékos katona; sztázs – szolgálati idő stb.). A megszólalók alapélménye a létalattiság, a kitaszítottság, a peremvidékiség: „Szenvedünk, míg élünk, itt-ott, mindenhol, ebből áll ez az élet, vagy ezzé tesszük, aztán szenvedünk, míg meghalunk, aztán nem tudom…”

A peremvidéki élet ennek ellenére szociálisan tagolt, rétegezett, hiszen abszurd módon a háborúskodás gyümölcsöző, az ebből nyerészkedők vagyont és pozíciót szereztek, míg a harcba kényszerítettek osztályrésze az egzisztenciális és lelki nyomor lett. Köztudott, hogy kiket vittek a frontra: „A határ közelében táboroztunk. Tűzvonal. Egy tiszt érkezett, szövegelt, ismét a duma, a szerbséget akarta feltüzelni. Szoktak ilyen szövegek lenni a filmekben, a könyvekben, Eger várának megvédésekor Dobó ezzel próbálta feltüzelni a maroknyi magyarságot, ha nincs túlerő, hát legyen elszántság, kitartás, bátorság, vakmerőség, és miénk a győzelem. Ilyen szöveggel volt az alak, gyakran a mi, Srbi[1] felkiáltással vezet­ve be a mondandóját. Egyikünk nem bírta, egy siptár, kiszólt, a ko je ovde Srbin[2] mondattal telibe talált. Különféle nemzetiségek gyülekezete voltunk, de szerbnek éppen senki sem vallotta magát.”

Hangsúlyosan ironikus, humorral finoman átszőtt, számtalan anekdotikus hordalékot görgető, sodró monológ a Peremlakók. A narrátor, illetve a történések alanyai markáns figurák: „Született egy gyerekük is, akiről később azt pletykálták, hogy nem bánom én, ha utcasarkok rongya, csak elkísérjen a síromig, vagy legalább a temetőig, mert ott gyakran adott találkát…”

A falura jellemző anekdotikus hangütés csupán egyetlen vonulata az elbeszélésnek, nem sokkal az idézett rész után tömény szürrealizmussal szembesül az olvasó. A pálinkafőzésből élő, bugyigatyás Rátóti Béla (ugyancsak humoros figura) korommal keni be magát, hogy a szomszédok éjszaka ne lássák az udvaron. Majd egyre gyakrabban kezd hányni, ami helyi illetékesek fülébe jut, akik megtekintik a hányóművésszé előlépett bugyigatyás produkcióját, hátha föl lehet majd használni a település idegenforgalmának föllendítésében: „Kezdődik a műsor. Homok a porondon, egy méter átmérőjű, így kérte, ott áll, rásüt a holdvilág, és elkezd hányni, előbb a buszjegyét, aztán az igazolványát, az útlevelét, a régit, a pirosat meg a lánya gyerekcipőjét, a felesége hozományként kapott szeméremleplét, a szemüvegét, az irigységet, a gonoszságot, egy cigány gyereket, a fájdalmat, a sötétséget, egy bugyigatyát, a gyűlöletet, amáját, a lépét, a veséjét, a belét, a vért és minden belsőségét és legvégül a szemét, a mélyen ülő gombszemét is kihányta gurult, gurult a közönség lába elé, onnan tovább egymás után egészen a fekete kecskéig, az meg hamm, bekapta, megnyílt a föld alatta, és eltűnt. A közönség tapsolt, feláll, éljenzett, a helyi püspök is ott volt, és a porból lettünk, porrá lettünk felkiáltásával keresztet vetett a lelketlen test felé.”

Különös könyv a Peremlakók. Egyenrangúan működik benne a történet és a nyelv, az elbeszélésben szusszanásnyi szünet sincsen, ezt a szövegtükör is nyomatékosítja. Narratívája az anekdotáktól a szürreális látomásig ível, a babona misztikumától a valós megpróbáltatások realizmusáig. Közben az olvasó gondolhat a latin-amerikai mágikus realizmusra, netán Márquezre vagy Gion Nándor dúsított realizmusára. Móra Regina elbeszélője bizonyára olvasta őket is, meg sok egyebet, de emellett nagyon figyelte a vele történteket, miként a szenvedélyes naplóíró Csáth, és igyekezett kiírni magából mindazt, amit történetként, érzésként, érzelemként megtapasztalt, s megtalálta hozzá a Kosztolányitól tanult stílusbravúr saját verzióját.

Fekete J. József

Móra Regina: Peremlakók. Családtörténet a Marson. Kanyó Janovics Erika illusztrációival. Forum Könyvkiadó – Gion Nándor Kulturális Központ, Újvidék – Szenttamás, 2015, 70 oldal