Jelige: Felejteni nem szabad

Soá egy kis alföldi település szemszögéből

 

 

Egy kicsit repüljünk vissza az időben. Mikor még kislány voltam… akkor kezdődött. A helyszín: Jeruzsálem, Yad Vashem Intézet. A szüleimmel és nagymamámmal látogattunk el erre a helyre. Akkor még fel sem fogtam, hogy miről is szól a kiállítás, de valamit éreztem. A levegő szinte megállt, nyomasztó és letargikus hangulat uralkodott a termekben.

Egy emlékképet őrzök csupán… de arra a mai napig tisztán emlékszem. Rengeteg haj. Különböző színűek és hosszúságúak. Tudtam, hogy nem egy emberhez tartoztak, de nem értettem, hogy kerültek oda, és miért van egy üvegfal alatt. Megszámlálhatatlanul sok kérdés merült fel bennem, és csak úgy cikáztak a fejemben a gondolatok.

Nagymamámhoz fordultam: szemében könny és fájdalom. Még meg sem szólaltam, ő pedig kérdés nélkül válaszolt, tömören és tárgyilagosan: „Azok ott olyan emberek hajcsomói, akik ártatlanul bűnhődtek.” Nem akartam feltenni több kérdést, és csak mentem tovább, csendben. Senki sem szólalt meg, amíg ki nem értünk a friss levegőre. Nagymamám arca megtört. Mindig erős, kemény nőnek ismertem, de akkor, ott – abban a pillanatban – valahogy más volt. Talán akkor láttam utoljára ilyennek. Nem sokkal később elaludt… Elaludt örökre…

A bőröndök, cipők, fényképek, és sok más, ami megmaradt… néma tárgyak, amik – ha beszélni tudnának – elmesélhetnék, mit éltek át. Azt hiszem, rengeteg mondanivalójuk lenne.

A tárgyak helyet én a szülővárosomból, Karcagról deportált túlélőket szerettem volna szóra bírni kutatásom során. Fontosnak tartom, hogy megismerjük a történteket, a múltat, hiszen a történelem nélkül nincs jelenünk. Én is vallom Steven Taylor szavait. „A történelmet azért kell tanulmányoznunk, hogy jobban megértsük a jelenünket.” Kutatásom és esszém megírása során ez a gondolat vezérelt.

Mi, a 21. század szülöttei, még személyesen ismerhetjük a túlélőket és az emlékeket, amit átadnak nekünk, és amit el kell mesélnünk gyermekeinknek. Hiszen egy nép csak addig maradhat fenn, amíg képes átadni tudását, múltját, örökségét nemzedékről nemzedéknek. Emiatt is szeretném, ha a jelenkori Magyarország polgári demokratikus világában nem számítana tabu témának a zsidóságról, és különösképp annak 20. századi sorsáról beszélni. Hiszen a piacon áruló nénitől kezdve a padokban tanuló diákig mindenkiben fogalmazódnak meg kérdések ezzel kapcsolatban. De vagy félnek kérdezni, vagy pedig nem kapnak kielégítő válaszokat. Én viszont kérdeztem. Feltettem minden olyan kérdést, ami akkor, ott, a Yad Vashem Intézetben és az évek során felmerült bennem.

A visszaemlékezést egy hosszas beszélgetésre, interjúra alapoztam. Riportalanyom jelenleg is a „Nagykunság fővárosában”, Karcagon élő hölgy, aki megjárta a poklok poklát. Klárika néni a hitközség legöregebb tagja ugyan, de mintha semmit sem változott volna, mióta ismerem. Élni akaró, küzdő szellemiségű asszony, annak ellenére, hogy az élettől számos pofont kapott. Kértem, hogy meséljen… Mondja el, hogyan élte meg a háború napjait. És – emlékeit felidézve, újra átélve a szörnyű eseményeket – hosszasan beszélgettünk, de a vonat elindulása utáni időkről nem szeretett volna szólni. Tiszteletben tartottam ezt, és csak hallgattam figyelmesen. Ennek a beszélgetésnek részleteit írom le a teljesség igénye nélkül, történelmi ismereteimmel kiegészítve, legfőbb célomat szem előtt tartva. Emlékezni és emlékeztetni kell, mert felejteni hagyni nem szabad!

Ahhoz, hogy teljes képek kapjunk, megértsük, hogyan követték egymást az események, engedjék meg, hogy pár szóban bemutassam lakóhelyemet és a helyi zsidóság történetét. Ebben nagy segítségemre volt a Herskó Mose: A karcagi zsidók története című könyv, valamint a Jász-Nagykun-Szolnok megyei Levéltárban végzett kutatásaim. A történelmi áttekintést az 1848-as évtől kezdve végeztem el.

Karcagra az 1848-as polgári forradalmat megelőző másfél évtizedes időszakban kezdtek letelepülni az első zsidó családok. A szabadságharc előtt a mezőváros állandó izraelita lakossággal nem rendelkezett. Az első letelepedési kérelem ügyét (Weiss Farkas kereskedő) a város köztestülete 1850-ben tárgyalta (és utasította el, hivatkozva rá, hogy a történelmi Jász-Kun kiváltságos kerületben nincs precedens ingatlant tulajdonló izraelita lakosra).¹ Majd csak 1857-től jelennek meg a levéltári anyagokban az első utalások izraeliták számára kiadott letelepedési engedélyekre.²

1860 után az izraelita közösség létszáma jelentősen emelkedett. A rövid 20. század elején, az I. világháborút megelőzően már 630 fős közösség még a társadalmi kirekesztés idején, a II. világháború előtt is 780 főt számlált tagjai között.³

A kiegyezés Ausztriával egy csapásra megváltoztatta a jogi helyzetet az országban, nagyban befolyásolva a növekvő zsidó lakosság státuszát is. Az emancipációs törekvések csökkentették, majd eltörölték a korlátozásokat a zsidókkal szemben. Az emancipáció produktív légkörében élő karcagi zsidók 1914 nyarán elfogadták, hogy veszélyben a haza, és bevonultak katonának.⁴

1918 őszére azonban a városkép megváltozott. Az idegen nyelvű katonák eltűntével ismét magyar szó hallatszott ugyan, de Karcagon az I. világháború csak 1920-ban, a románok kivonulásával „ért véget”. A trianoni békeszerződés értelmében a Piac téren, a Kossuth szoborral szemben egy szakasznyi román katona parancsnokától átvette a várost egy Horthy-katona. A karcagi zsidók ekkor még aligha sejtették, hogy most veszi kezdetét egy tragikus korszak, mely gyászba fogja borítani az egész magyar zsidóságot.

Mint az közismert tény, a németek 1944. március 19-én szállták meg Magyarországot. És Klárika néni ebben a „történelmi pillanatban” kezd bele lelkesen a mesélésbe. Ezen a napon éppen Budapesten volt a rokonoknál, és maga sem tudja, milyen szerencse (vagy éppen balszerencse) folytán hazatért Karcagra. Otthon már nagyon várták, mert aggódtak érte és friss hírekről szerettek volna tőle hallani.

Pár nappal később elvitte a rendőrség az apját és még néhány zsidó férfit. Az édesapja ezzel a mondattal távozott: „Máshol minden előfordulhat, de nálunk nem!”A lengyel összeomlás után a nép tömegesen menekült Magyarországra – köztük zsidók is. Egy lengyel férfi Karcag határában figyelmeztette a helyi hitközség tagjait, menjenek az országból, mert „értékesítenek” mindenkit, aki zsidó. Ugyanaz a sors vár rájuk, mint a lengyelekre, hiszen ők már tudták, mit jelent a német megszállás.

Az I. világháború után Magyarországon is egymás után jöttek a zsidótörvények, a meghurcoltatások és a megaláztatások. A helyzet egyre rosszabb lett. Hogyan élték meg mindezt a karcagi a helyi zsidók? A numerus clausus törvénynek jelentős szerepe volt a háború utáni társadalmi berendezkedés és a politikai légkör kialakításában 1910-ben a zsidók százalékaránya a városi társadalmon belül még 4,7% volt, de ez a szám 1940-re már csupán 3,1% volt Karcagon.⁵ Az 1930-as évek közepétől egyre erősödött az antiszemitizmus a városban. A teret nyerő nyilas eszmék egyre gyorsabban terjedtek, és a zsidó lakossághoz másképp kezdtek viszonyulni az emberek. A középiskolában, a piacon és más közösségi helyen egyaránt érződött a zsidók kirekesztése, társadalmi megkülönböztetése.

Az első és a második zsidótörvény főképp a kereskedelemre és gazdasági tevékenységre volt hatással. 1941-re a II. zsidótörvény intézkedései nyomán már jól kimutathatóan nemcsak az értelmiségi pályák izraelita képviselőivel szemben, de a városi zsidó tulajdonosokkal, kereskedelmi, élelmiszeripari alkalmazottakkal szemben is megindult a törvény nyomán kibontakozó kirekesztés, a társadalmi ellehetetlenítés.⁶ Azoknak, akik a malom területén laktak, ki kellett költözniük. Azon kevés zsidó pedig, akinek még volt italmérési, dohányárusítási joga, elvesztette ezen jogait, és ezzel együtt megélhetését is.

De Klárika néni családja nem hátrált meg. Nem tehette… Nem tehette, mert azt vallotta: „Idetartoztunk, ennek az országnak a kultúráját szívtuk magunkba, nem hagyhatjuk itt.” És ha ki lehet jelenteni, talán az egész hitközség ezt vallotta. Most még jobban összetartottak, mint valaha.

A zsidó orvos éppúgy gyógyította a szegény nem zsidót, mint hitsorsosát, és a gimnáziumi barátságok is legendásak voltak, melyek szövődtek zsidó és nem zsidó tanulók között. A munka nélkül maradtak kísérleteztek minden egyéb megélhetéssel, de mindez eredménytelen maradt, hiszen a munkaszolgálatos behívások miatt minden próbálkozásukkal fel kellett hagyniuk.1941-ben aztán ismét megismétlődtek a munkaszolgálatos behívások.⁷

Egy ilyen közegben, különösen a történelmet valamennyire ismerő zsidó számára legfeljebb kis, átmeneti malőrt jelentett a politikai változás. Senki sem érezte még az életveszélyt, és semmit nem tett egyéni sorsának megmentése érdekében.

1944 márciusa után a zsidók nem hagyhatták el többé a várost. Minden 6 éven felüli zsidónak sárga csillagot kellett viselnie.⁸ Pontos névsor készült a helybeli zsidókról. Ezen kívül fontos megemlíteni az egyéb intézkedéseket is: zsidó orvosok keresztény betegeket nem gyógyíthattak, az ügyvédeket törölték a kamarából, az iparosok tevékenységét pedig korlátozták. Majd április 21-én elrendelték a zsidó üzletek bezárását. A gettózás idején már csak 18–20 éves fiatalok és 42 éven felüliek voltak otthon. Őket a gettózás első napjaiban hívták be. A hitközség minden vagyona a németeké lett.

Klárika néni azt meséli, hogy nem volt a városban, amikor a gettóba zárásra sor került, de annyit tud, hogy amikor az információ elért a családhoz, a szülők megpróbálták menteni, ami menthető. Az ékszereket elásták, a pénzt és az árut pedig a szomszédokra bízták megőrzésre…

A legmegdöbbentőbb a visszaemlékező számára mégis az volt, hogy a karcagi zsidók nem készültek a halálra. Nem féltek. Rendet próbáltak maguk körül tartani, nyugalmat sugározni a gyerekek és az idősek felé.

A városi hatóság a gettót a Temető és Vágóhíd utca mentén, a városszéli kis házakban jelölte ki.⁹ Egy kis szobában akár 10 ember is összezsúfolódott. Június 18-án sorakozót rendeltek el a karcagi gettóban, és a vasútállomásra szállították a helyi zsidókat.

Klárika néni meggyőződése az volt, hogy mindannyian el fognak pusztulni, és csak azok a munkaszolgálatosok maradhatnak életben, akik az oroszokhoz tudnak menekülni. És ez majdnem be is következett… De akkor miért nem tettek semmit? Lehet, hogy valóban nem lehetett, de a fő baj az volt, hogy nem volt senki, aki erre biztatta volna őket. Sőt, éppen az ellenkezője történt…

A vonat elindult Szolnokra. Ott a foglyok a cukorgyárba kerültek. 10 napig voltak a karcagiak Szolnokon. Majd elindultak ismét a vonatok. Két irányba zakatoltak tovább.

Az egyik szerelvény Auschwitzba, a másik pedig Ausztriába.¹⁰ A vonat utasai közül senki sem tudta, hogy hová is viszik őket.

1944 végén 461 mártírhalált halt karcagi zsidót számláltak meg.¹¹ És ma egy hideg márványtábla nevei hirdetik mindenütt, hogy ők voltak, akik értelmetlen, kegyetlen halál áldozataivá lettek. A megmenekültek igyekeztek a harmadára leapadt gyülekezetet ismét hitközségbe szervezni. Legfőbb feladatuknak érezték emléket állítani a vértanúknak. Az első évfordulóra már állott a temetőben az emlékoszlop – jelképes sírhelyként. Megfogalmazódott a túlélőkben egy márványtábla gondolata is, amely meghaltak neveit sorolja.¹² Ez 1947-ben el is készült, mintegy 461 névvel. Néhány család kivételével a deportálásból visszatért karcagi zsidók szétszéledtek a világ különböző pontjaira, de Klárika néni és családja itt maradt. Már maga sem tudja miért, mi tartotta itt, de elmondása szerint, ha most kellene döntenie, ugyanezt a döntést hozná. A múltra visszatekintve rengeteg meghurcoltatást érte, de van ebben a városban valami. Valami, amit csak az érthet, aki itt nőtt fel.

Klárika néni javaslatára ellátogattam egy idős hölgyhöz, Rózsika nénihez, akit a városban a hitközség tagjai a megmentőnek hívnak. Klárika néni unokaöccse is az ő segítségével vészelte át a háborút, hiszen akkor jó megoldásnak tűnt a zsidó szülők számára, hogy gyermekeiket keresztény ismerőseiknél rejtsék el. Elmondja, hogy milyen okos kisfiú volt, mindenben segített ahol tudott. Nagy szája volt és legtöbbször addig ügyeskedett, amíg minden úgy történt ahogy szerette volna. A háború ellenére a hangulat otthon nem fagyott meg, bár mint mondja nagyon féltek. Rózsika néni első férje akkoriban már nem élt, így a lányával és a fogadott fiúval, Samuval élték mindennapjaikat.

A szomszédok sokat kérdezgettek, leskelődtek, hogy mit csinál a kis árva teremtés, de nem szívesen beszélt Samuról. Nem tehette. Rózsika néni emlékei az idő előre haladtával megfakultak, Samu már nem él. Így sajnos többet nem tudhattam meg az ő életük további alakulásáról. A megkérdezett Rózsika néni mellett a városban még több megmentőt is számon tartanak, de az írásokból ítélve, többen voltak, akik inkább segítették a németek tervét. Rózsika néni szerénységgel idézte fel az emlékeit, de mi tudjuk, milyen nagy kockázatot vállalt. És tudjuk azt is, hogy „Aki megment egyéletet, egész világot ment meg.” (Talmud).

Köszönöm, hogy együtt emlékeztek velem, és remélem, hamarosan személyesen isellátogatnak Karcagra.

„A felejtés száműzetés, az emlékezés szabadulás.”

(Báál Sem Tov)

 

 

1 Levéltári jelzet: JNSZML. 100. fond. (az 1845–1865. évkör vonatkozó jegyzőkönyvei).

2 Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltár, Karcag városi iratanyag: Tanácsi és örökítési jegyzőkönyv,

Jkv. 325. sz., 1857. február 2.

3 Az utódok emlékezete. Szerk.: Chaim Hershko. Kiadja a Karcagi Zsidók Emlékbizottsága. Karcag,

2005. 9.

4 Herskó Mose: A karcagi zsidók története. Jeruzsálem, 1977, 100.

5 Herskó M: i. m.112.

6 Nagykunság, I. évf. 20. szám, 1941. augusztus 9.

7 Herskó M: i. m. 138.

8 Herskó M.: i. m.153.

9 Herskó M.: i. m. 157.

10 Herskó M.: i. m. 159.

11 Herskó M: i. m. 95.

12 Herskó M.: i. m. 171.

 

 

Melléklet

1. Hol helyezkedik el Karcag?

2. A Nagykunság „fővárosa”

3. A városi társadalom megoszlása

4. A városi gettó helye egy mai térképen

5. A 461 karcagi mártírhalált halt áldozat