Mediterrán időutazás

Hegyi Botos Attila Az etruszk utas című novellisztikus versregénye egyszerre több dimenzióba, két, egymással párhuzamos térbe és időbe kalauzolja el az olvasót, aki előtt idilli mediterrán tájak elevenednek meg. Boldogh Dezső értékeli a kötetet.

Párhuzamos téridőkben, történeti és mitikus korok útvesztőiben bolyonganak és találkoznak össze pillanatokra Hegyi Botos Attila hősei, az etruszk Aplu és a huszonegyedik századi Buda lankáiról Itáliába utazó elbeszélő. A rendhagyó módon a szerző által írt fülszöveg megfogalmazásában: „Elkapni azt a törékeny villanást, ahol a rég nincs a már ninccsel összeér. Ahol két hang monológja, az egyre távolabbié és a leginkább közelié pillanatra párbeszéddé válik...” Hegyi Botos már az első könyvében (rögnyi Ég, Irodalmi Jelen Könyvek, 2011.)a szó nemes értelmében próbára tette olvasóit. Nincs ez másként Az etruszk utas esetében sem. Mindkét kötet megszólalásmódja egyedi metafizikai koncepciójú képi és gondolati egységek első pillantásra nehezen követhető, kavargó sorozataiból áll, amelyek fontos lírai darabokká egészülnek ki. 

Ettől függetlenül az új opus a folyamatos és látszólag gondtalan olvasás illúzióját kelti – akár novellisztikus versregényként is tanulmányozhatjuk Az etruszk utast. A rögnyi Ég szövegeinek értelmezéséhez a számos görög-latin idézeten és utaláson túl egy, a költő számára nyilvánvaló szertartásrend miszteriózus fogalmi struktúráit elfogadva volt csak ajánlott hozzákezdeni. Az új kiadványban egy letűnt civilizáció, csak nyomaiban fellelhető hagyomány ismeretlensége lehet az első akadály. A rejtélyes eredetű etruszkok kultúrája a Kr. e. V. századig meghatározó volt Itália középső és északi részén. Hegyi Botos alaposan beleásta magát e nép isteneinek és mindennapjainak világába, megjelenítő erővel ír hőseiről, szinte mágikus költői divinációkat végez.

Némiképp Weöres Sándor Mahruh veszése című művéhez (http://web.zone.ee/aurin/vers/wsmahruhveszese.html) hasonló Az etruszk utas. Távoli utalásokkal mutatja be egy olyan történelmi korszak elmúlását, amely legkevésbé sem hasonlít a miénkre, legfeljebb annyiban, hogy egy nagyobb hatalom végül bekebelezi a kisebbet. Az egyéb profán allúziók szerencsére távol állnak Hegyi Botos Attilától, téves szál lenne ezek aktualizáló vizsgálata, a jelenkorral való kényszeres megfeleltetése. A megidézett Aplu monológjain keresztül testközelben találkozunk az ókori Róma tündöklése előtti, az istenek kegyéből „mindössze ezer esztendőre kimért” kultúra szereplőivel.

Ha csak az első néhány oldalról szedjük csokorba Az etruszk utasban sűrűn megjelenő kifejezéseket, ilyen fogalmakkal találkozhatunk: ifjúságom görög emporoszai, velznai zarándokút, veei nagyvásár, magasságos Tin, apró Tarhun-szobrocska, hímpáva Hierón, csobogó-gurgulázó Gügaia, a  lukumó ébredése,  szép húgom Turan, Lautnita Atilia Meclasiáék házából,  kétarcú Culsans, Uni hava stb. Van valami távoli és barbár csengése ezeknek a szavaknak, az olvasó különösebb utánjárás nélkül is megérezheti az etruszk valóság egyszerre csodálatos és alvilági jellegét.

A könyv mindemellett idilli mediterrán tájakon játszódik, ott él az ókori főszereplő, és arrafelé indul vonatán a párhuzamos történet hőse, akinek utazását akár földrajzi értelemben is precízen nyomon követhetjük. A szerző nem fukarkodik a leírásokkal, részletes turistatérképet, ökológiai, csillagászati és nyelvészeti magyarázatokat kapunk, szlovén, toszkán és tengerparti települések tűnnek fel mai és egykori nevükön. Az etruszk utas kompozíciója is a párhuzamosságra törekszik, a címek megkettőzve szerepelnek, alul kurzívval a hajdani elbeszélő, felül pedig a jelen utazójának szövegei olvashatóak. A két hang néhol hasonlít, de számos pontos el is tér egymástól. Az etruszk Aplu szabadon áramló fejtegetései, visszaemlékezései, verses monológjai finoman rezonálnak a saját idejéből kilépett, múltba utazó főszereplő, a költő gondolataira. Felvillanások, ötletek, portáncrajzolatok lebegtetése, szakrális vésetek mesteri ötvözete a két hang párbeszédes játéka. Önálló versfüzérekként is tanulmányozhatók, de érezzük, hogy a közös nagy egész szerves darabjai, mitikus parabolák, összeérő korok belső valóságának találkozási pontjai.

A szövegekbe rejtett etruszk istennevek, szokások bőséges leírása, a mediterrán kékségről, osztrigatelepekről, felhőformákról szóló optikai és színelméleti fejtegetések nem tűnnek tudálékoskodó gyakorlatoknak a szerző részéről, inkább kiegészítő és hangulatos kellékek a lényeges megmutatásához, amely a verses elbeszélés metafizikai tereiben lelhető fel.

A néha látszólag csapongó szerkezet éppen különös bakugrásaival veti meg talapzatait, tekint mélybe és magasba. A szöveg összetett poétikai eszközei intenzív és különleges költői nyelvet hoznak létre, amelyet sajátos mondattani megoldások fűszereznek – a költő időnként spórol névelővel, igekötővel, hogy még feszítettebb dikciójú prózaverseket hozzon létre: „S még szomszédja szemeit se látja, / semhogy városi fényszennyezés / nyaldosta csillagképeit?” (Tájoló); „Aztán atyám / nekiengedte a kutyát. A fiú ügyes volt, / csak combhúsa szakadt...”  (A forgástengely)

A pazar versépítkezés sűrített képeket ékel lassú prózába, és váltogatja egyetlen versen belül is a könnyedebb és feszesebb szövegrészeket: „Szülőhelyeddel egy szélességi fokra érve, / Monfalconét hagytátok el az imént. / Már teli izgalommal. Lábad / magad alá húzva, kézfejeid / combjaidra fektetve csöndesülsz (…) Derengő tenyeredről rózsabegyű ujjak, / lobbannak sírboltja felett kozmosz ciprusoszlopai.” (Hajnali jelek)

Hegyi Botosból a mérnökökre jellemző precizitás sem hiányzik, néha szinte új matematikát teremt. Az Alapító című versben (http://dokk.hu/versek/olvas.php?id=34860) ­– melyet az utazó jegyez – egy pályaudvari peronra pattant terrakotta kavicsról jutnak eszébe meglepő dolgok a térrel és a homorú fülkével kapcsolatban, majd így ír:

„Ha ma időszerűtlen,
holnap bármit alapíthatsz.
Újabb Semiramis függőkertet,
Porsenna síremléket,
betlehemi jászlat ácsolhatsz akár.
E maszatos ablakszemből
visszaiszkoló mai út
egy tegnapi szertartás
némán örvénylő kúpja is lehet.”

A szerző otthon van az itteni és a régi világban, szívesen kapcsol össze mitikus és realisztikus fogalmakat, fürdőzik életöröm és halálközeliség kettős vonzásában, és meggyőzően bizonyítja: közeli rokona – egy könyv erejéig – az etruszkoknak is. Mint ahogy az ókori elbeszélő, raszna Aplu is alakmása a Pannon földön haldokló édesapját látogató utazónak. A történetvillanások utalásai, az égboltozat tükrözte madárjelek a huszonegyedik századi kórházablakból ugyanúgy látszanak, mint évezredekkel korábban a jóshelyekről.

Az etruszk utas monologizáló hősei szót értenek egymással és talán az olvasóval is, akinek nem kell mindenáron követnie Hegyi Botos Attilát az ismeretlen istennevekkel telezsúfolt mediterrán rajongású útkereséseiben. Nem kell feltétlenül és azonnal mindent megértenie a versekből, különösen a kötet második felének, a Kövek könyve ciklusának egyre rejtélyesebb utalásokkal telített szimbólumvilágából. Elég, ha olvas, gyönyörködik, felismer, továbbgondol. Továbbfuttatja magában, sokszor, egy életen át ennek a délszaki múltba utazásnak a filmjét, amelynek az értelmezés első szintjén megközelíthető kezdőmondata így hangzik: „Holdtölte első éjjelén, álmomban / költöző griffmadarat láttam...”  És így fejeződik be: „Szemfoglalatnyi tenger, közepén / szűkülő ponttal. / Bármi megtörténhet. / Hullámzó deszkán napsütötte ébredés.”

Boldogh Dezső

Hegyi Botos Attila: Az etruszk utas – A tengeri csikó éneke. Kortárs Könyvkiadó, 2014.