„bor folyik majd a sötét szamos” – magányköltészet a Bretteren

Szerelem és sok magány jellemzi Sárkány Tímea verseit, aki a legutóbbi Bretter Körön először mutatkozott be a szélesebb közönségnek. A versek kapcsán heves vita alakult ki, de végül „felfelé szállt a füst” a kolozsvári irodalmi körön.

„bor folyik majd a sötét szamos”

 – magányköltészet a Bretteren

Kétszer is taps szakította félbe Sárkány Tímea felolvasását a legutóbbi Bretteren, amire nem igazán volt eddig példa kezdő szerző estjén. A versek megérintették a népes közönséget a kolozsvári Bulgakov Kávézó emeleti termében.  A kör állandó résztvevője, Bréda Ferenc, aki egyébként mindig kritikusan viszonyul a szövegekhez, csak elismerően mosolygott egy-egy jó költői kép hallattán. A fiatal, csupán tizenkilenc éves szerző egyetemi tanára, Egyed Emese pedig lelkesen tapsolt, sajnáljuk, hogy nem maradhatott végig, és nem osztotta meg velünk véleményét. A közönség soraiban figyelt még Lakatos Róbert filmrendező és Szántai János író is.

Tímea első versei az Irodalmi Jelen Debüt rovatában láttak napvilágot tavaly szeptemberben. Már gimnazistaként  harmadik lett a Helikon középiskolásoknak meghirdetett tehetségkutató pályázatán, verseit később a kolozsvári folyóirat is publikálta, legújabb költeményeit beválogatták  a 11. Kortárs Hangon antológiába. A körön az elmúlt két-három év versterméséből olvasott fel.

Ilyés Zsolt  rövid, frappáns  vitaindítója alatt már élezték a késüket a veterán bretteresek, a szövegekben sorokat húztak alá, mosolyogtak – erdélyiesen: pisolyogtak – a bajszuk alatt, fogalmazgatták magukban a véleményüket. Kolozsvárott úgy tartják, hogy aki „túléli” az első Bretterét, s még utána is írni fog,  abból költő vagy író lesz. Van ebben némi igazság.

A vitaindító a  belső és külső tér viszonyára,  egy feltételezhető harmadik dimenzióra hívta fel a figyelmet. Ez a misztikus, láthatalan tér, amely a költemények lényege,  René Magritte La lunette d’approche című festményéhez hasonlítható. Sárkány Tímea több verse – mint a fehérvérsejtölő hasonlat, a Száz év magány, az Anyajegy – kísérlet arra, hogy a személytelen magányként megjelenített preontológikus valóságot külsővé vagy belsővé tegye. A szorongás nem freudi vészjelzésként működik a versekben, és így nem pusztán temporális értelemben mutat előre, hanem egy olyan mechanizmus kezdete, amely megpróbálja újraalkotni a kinti és benti teret, akár a vonatfülke ablakán, akár a másik anyajegyeinek összekötése révén. Valóban képesek-e azonban ezek a szövegek megjeleníteni egy harmadik dimenziót, van-e bennük katakrézis (képzavar), sikerül-e egyebet is közvetíteniük, mint egy lány érzelmi biográfiáját?

Az utolsó kérdés kapcsán Kovács Bea megjegyezte: érdekes módon csak hölgyeknél merül föl a lány érzelmi biográfiája, meg hogy mennyire nőies az illető vers, és hogy csak nő által megélt érzéseket tud közvetíteni az olvasóknak. Férfi szerzők esetében sosem szokták górcső alá venni ilyen szempontból a szövegeket. Ilyés Zsolt védekezett: mindez csak provokáció, nem föltétlen erre akarta kiélezni a vitát.

Bréda Ferenc szerint egy érzelmileg kifinomult, okos psziché írta ezeket a nagyon szép szerelmes verseket, nem is tűnik fel, hogy nő, méghozzá ennyire fiatal nő vetette őket papírra. A „székely durvalelkűség”(Sárkány Tímea kézdivásárhelyi születésű) hiányzik belőlük, mintha nem is ott élt volna, hanem az árkosi kastélyba visszavonulva írta volna őket – jegyezte meg az esztéta humorosan. Kétségtelen nagyon sokat olvashatott a szerző, másként aligha magyarázható meg a nagyfokú érzékenység, a sok finom rezdület.

Többen felrótták – egyebek mellett Gábos Dezső, André Ferenc és Horváth Előd Benjamin – a magány gyakori ismétlődését  a versekben és verscímekben. André szerint sokkal hatásosabb, ha néhol csak érzékelteti a szerző ezt a lelkiállapotot, és nem nevezi meg. Horváth úgy véli, hogy a Száz év magány, amely egyébként egyik személyes kedvence az Anyajegy és a Soha mellett, a cím miatt problémás elsősorban.

Az is problematikus lehet Kovács Bea és Kulcsár Árpád meglátása szerint, hogy a versek élmény- és érzelemvilága túlságosan öncélú. Fontos, hogy ne csak a szerzőnek, hanem az olvasónak is mondjon valamit a szöveg. Bréda cáfolta ezt: a felolvasást megszakító tapsok arra utalnak, hogy a közönséget megfogja ez a líra. Az esztéta úgy véli, nem véletlenül ismétli annyiszor e fogalmat Tímea. A bölcsészkaron tanul, bizonyára szándékos retorikai fogás a magány hangsúlyozása, ráadásul ironikus célzattal, egyfaja stílusparódiaként.

Képzavar, közhely és a jelzőhalmozás, néha pedig indokolatlanul szerepelnek a versben olyan képek, amelyek túl sokat akarnak mondani: „elmulást virágzó magnóliafákban / gyökerezik a magány” vagy „dércsókos ajakkal ébred reggel / mohón ölelné alvó lányok mosolyát” – állapította meg Horváth Előd Benjamin. Ugyanakkor hozzátette: mindezt a szerző idővel ki fogja küszöbölni, hiszen nyilvánvaló, hogy tehetséges alkotó. Ezt támasztják alá a következő versképekek is az Anyajegy című versből: „első vonal: zsibbasztó kolozsvári ősz. / főtér. galambok. két lógándozó láb”, illetve „bor folyik majd a sötét szamos”.

A versek öncélúsága ellen érvelt Szántai János, aki szerint igaz ugyan, hogy a szerző magánmitológiát teremt, de túllép ezen, meg tudja érinteni az olvasót. Kifogásolta viszont  a címadást: a Száz év magány mellett az Édes is nagyon problémás. Lakatos Róbert úgy véli, nem kell felróni egyből a szerzőnek, hogy nem félisten, hiszen nagyon fiatal, természetes, hogy vannak a versekben hibák is. Számára sem öncélúak a versek, sőt nagyon is hatnak rá. Filmes szemmel nézve erényként emelte ki a szövegek arányos dramaturgiai szerkezetét, az egyik verset fel is használná egy forgatókönyvben.

Az utolsó szó jogán a szerző reagált a hozzászólásokra. Több régebbi vers is van a felolvasott szövegek között, amelyeket úgymond terápiás gyakorlatként írt ki magából, ezért ösztönköltészetnek nevezné  azt a lírát, amelyet az esten hallhattunk. Egyébként Szerb Antalra hivatkozva úgy véli: nem a valóság, hanem a vágy hozza létre a verset.

Varga Melinda