Az embert a kutya sem irigyli

Lényegesebb-e egy muslinca, mint Hamvas Béla? Hogyan válhat valaki korccsá etnikai-nyelvi értelemben? Megragadható-e egy versben a születés misztériuma? Orcsik Roland Harmadolás című kötete ilyen és ehhez hasonló kérdésfelvetésekkel lepi meg olvasóját. Pethő Anita írása.

„A virágzó folyóban úszni-ereszkedni annyi, mint a legnagyobb misztériumok egyikében részesülni” – írja Tolnai Ottó a Nézni a Tiszát – mint radikális program című esszéjében. Orcsik Roland negyedik, a Kalligram Kiadó gondozásában megjelent Harmadolás című verseskötetében is a Tiszához és általában a természethez való viszony jelenik meg. Pontosabban: az olvasó mindvégig kénytelen gyanakodni, hogy ez esetben nem a folyót szemlélő költő, hanem éppenséggel a költőt személő folyó kerül hangsúlyosabb szerepbe.

Elsőként érdemes kitérni a könyv címére. Orcsik Roland maga tájékoztatja olvasóját, hogy a kötet szerkezetét az utolsó pillanatban megváltoztatta, kijelölte a kezdő és záró szöveget, a többi vers címét pedig jellegzetes avantgárd gesztussal cetlikre írta, majd: „A papírlapokat szétterítettem a konyhaasztalon. Hunyt szemmel harmadoltam. Láttam, hogyan zajlik a Tisza.”  A tudatalatti működésére bízva magát olyan összeállítást hozott létre, amelyben az egymás utáni versek történetté formálódása helyett inkább a váratlan, akár még magát az alkotót is meglepő asszociációs lehetőségeken van a hangsúly. 

Avantgárd gesztusokkal ezen túl is találkozni a kötetben, például Orcsik ugyancsak szétdarabolja és újra összerakja a Fenyőtüskék Hamvas sírjánál 13 számozott, de a tartalmi sorrendiséget figyelmen kívül hagyó versszakát. A Célpontokban a beindított láncfűrész kezdő motívumából fakadóan a szavak mint faforgácsok darabolódnak szét: „Ép.p.en polgár.h.áború / dúl.t az. agyam.ban. / M.o.so.l.yogva fi.gyeltem,/ hogy. u.gráln.ak ki fe.jemb.ől / egym.ás á.d.á.z ellens.égei.” A Házi feladat című versben az utolsó két sor kivételével a „Vedd a szádba politikám. / Tedd a számba politikád” sorkettős ismétlődik vagy tucatnyi alkalommal.

Orcsik megidézi még Tandori Dezső jellegzetes szövegképzési eljárásait is, többek között az állítmány nélkül maradt „így aztán zenét” szókapcsolattal (A forrásponton túl). A sem elhanyagolható tény, hogy a kötet nyitó szövege, a Boszorkánysziget mindent elárasztó kék látomásával egyértelmű rájátszás a cím alatt zárójelben megemlített Derek Jarman Blue című alkotására.

Mivel Jarman művét a filmtörténet legintimebb alkotásának is szokták nevezni, érdemes elgondolkozni azon, miért éppen a Boszorkányszigettel kezdődik a Harmadolás. A sziget-motívum megkönnyíti a magyarázatot: egy intim helyre, a költő belső világába léphetünk be, amely – bár a valóságban is létezik – imaginárius táj. A sziget a kivonulás, a meditálás helyszíne is, és Orcsik a lét alapvető misztériumain elmélkedik verseiben. S ha már szó esett a kötet első darabjáról, itt érdemes kitérni az utolsóra is: az Aranykapu hasonlóan erőteljes, látomásszerű. Befejező mondata – „Az aranykapu lángban áll” – pedig nem lezárásként, hanem sokkal inkább egy olyan út kezdeteként értelmezhető, amelyet a könyv csupán előkészít.

A két pont között a leghangsúlyosabb motívum a vér. Már a Boszorkánysziget is azzal zárul, hogy „Egyedül a vér. Egyedül a vér nem kék. Hanem meleg.” A lét anyagisága kap hangsúlyt, ami nem engedi, hogy a természetből kiemelkedő, azt uraló lényként lássuk az embert. A Kiválasztás azt is megpedzi, hogy az egyén létezése és elkülönülése a többitől képlékeny, hiszen egy vérátömlesztéssel „több testbe, / más erekben foly- / tatódom, / más erek-ciójában forrón, / vagy egy nő ciklusai szerint / más ütemben, pár-/ huzamosan tovább”.

Nincs az emberi létezésben semmi különös és irigylése méltó, ezt leginkább a Dezső nevű tacskóval folytatott „párbeszédek” bizonyítják. Nem csupán ember és állat viszonyáról szólnak ezek a szövegek (mint például az Osztozkodás, amikor a vers alanya azt olvassa ki kutyája viselkedéséből, hogy „Egyik állat sem irigyel”), de továbbmutatnak egy másik esszenciális probléma felé: a nyelvi-etnikai „korcsság”, keverék irányába:

„Te pedig azt se tudod,

kinek nyújts kezet

a háborús acsarkodás alatt,

mikor síntér síntérbe harap!”

(Vérre megy a játék)

A fenti vers éppen az állatvilág jelenségeit megragadó kifejezésekkel érezteti, hogy a Harmadolásban tulajdonképpen a természet (folyó, növény, állat stb.) figyeli az embert, az ő sajátos problémáit. Az alábbi versben is kibillen a világ a megszokott nézőpontból:

 „Olvasás közben muslinca

szállt a lapra.

Nem nyomtam szét,

lényegesebbnek tűnt

hamvas mondatánál.”

(Fenyőtüskék Hamvas sírjánál)

Figyelemre méltó ebben a versben a fenyő motívuma is (örökzöld! – kiemelés tőlem):

„Két magas fenyő állt a sír mögött,

Őrzik a tiszta levegőt.

Lépteink hangja a földbe oldódik,

akár a tűlevelűek bomlása.”

A kötet egyik legfelkavaróbb versében (Gyanta) a garázsépítés miatt kivágott fa az ember pusztító tevékenysége ellenére is tovább próbál élni: „Még védekezett a fenyő: / gyöngyöző váladék csorgott / a frissen gyalult lécekből.” Ha a lét alapvető misztériumain való elmélkedést tekintjük a látszólag egyszerű kötet tétjének, akkor ennek ez a vers talán a legszebb megnyilvánulása. 

„Az Élet él és élni akar” – írta egykoron Ady Endre. A Harmadolásban ezt úgy lehetne módosítani, hogy a táj él és élni akar, bármit is tesz közben az ember. Mert lehet háború, pusztítás, keletkezhetnek bombatölcsérek, mint sebhelyek, helyükön idővel fiatal fák sarjadhatnak (Ikrek). Nem véletlen tehát, hogy a születés motívuma is oly gyakran felbukkan a kötetben. Ugyanakkor élesen szembeállítható egy gyermek születésének törékenysége: „átölelted, óvatosan, nehogy / megrepedjen a szalmaszál- / gerinc. Apró keze / ökölbe szorítva” (Kórházi fényben) és a természetben zajló folyamatok erőteljessége, robosztussága: „Erőt termel a fájdalom, / vágyat a vajúdáshoz: örvények kavarognak a légben, / szaporábban lélegeznek a fák, fokozódik a sodrás” (Születő tájkép). A saját gyermekkel kapcsolatos élmények felidézése egyébként is a kötet legbensőségesebb szövegeit eredményezi, melyekben lépten-nyomon érezhető ez a törékenység: „Fölfedezted az árnyékod, kis kezed fekete mását / a fehérre meszelt falon” (Árnypróbálgatás). Talán – némiképp megcáfolandó jelen írás címét – mégiscsak van valami irigylésre méltó az emberi létezésben: ezeknek az apró mozzanatoknak a konstatálása.

Orcsik Roland Harmadolás című kötete látszólagos egyszerűsége ellenére sem könnyű olvasmány. Értelmezőként valószínűleg ugyanolyan nehéz kibontatlanul hagyni egy-egy megállapítást, nem gondolkozni egy-egy képen, nem próbálni megérteni azt, csak átadni magunkat ennek a mindenki számára ismerős érzésnek, a létezés elemi élményének. Feltételezhetően megpróbáljuk tudatosan elrendezni magunkban az olvasottakat, és még hosszan, újra és újra elővéve meditálunk egy-egy soron. Hogy ki melyik utat választja, nyilván olvasói attitűdjétől függ, de mindenképp érdemes elindulni az úton, azaz kézbe venni és elolvasni ezt az érzelmekre és az értelemre egyaránt intenzíven ható könyvet.

Pethő Anita

Orcsik Roland: Harmadolás. Kalligram, 2015.