Az év legprovokatívabb könyve

Massimiliano Parente olasz író Hitler után a második legnagyobb művész című regénye a blaszfémia határát átlépve élcelődik a kortárs képzőművészeten, miközben cinizmusával szórakoztatja az olvasót. Benedek Leila írása.

„Én kimondhatom a legkegyetlenebb dolgokat, arra gondolhatok, amire akarok, és megtehetem, mert művész vagyok“ – kezdi vallomását Max Fontana, a világ második legnagyobb művésze a könyv első oldalain, majd mesél legújabb közfelháborodást kiváltó műalkotásáról, a Heil Mary! címre keresztelt szoborról. Ez a Róma központjában emelkedő, a Colosseumnál is magasabb, gigantikus méretű alkotás egy madonnát ábrázol a vaginájából csüngő, kocsonyásan remegő, felakasztott gyermek Jézussal.

Max Fontanát negyvenöt éves koráig nem ismerte el a szakma. Egy sikertelen öngyilkossági kísérlet után a Musée d’Orsay-ba ment, és Gustave Courbet A világ eredete című festményére ejakulált, majd egyik napról a másikra művész vált belőle. A világ leghíresebb ready-made alkotója lett, aki hol a náci pop-artban nyilvánul meg: csinál például tíz horogkereszt alakú Sacher tortát és megeteti a látogatókkal, vagy egyszerűen Walter Benjamin A műalkotás a technikai reprodukálhatóság korában című híres esszéje nyomán a náci szimbólumra hasonlító szignójával jelöl meg bizonyos tárgyakat, néha embereket. Műalkotást csinál bármiből és bárkiből. Provokatív műveiről, sajátos gondolatairól hangjegyzetet rögzít a telefonjába: „Ma, miközben elkezdem diktálni az önéletrajzomat, bevallom, azonkívül, hogy én vagyok a világ legnagyobb művésze, gyilkos is vagyok, felesleges lenne tagadnom. Megöltem egy embert, egy lányt, Michelle-t. Megütöttem és megöltem.“

Hitler követőjének ars poeticája a provokáció: mindent és mindenkit kifiguráz, megveti a klasszikus esztétikát, a mimézist, az impresszionizmust, a kubizmust. Az igazi művészetet Duchamp ready-made-jétől számítja, minden más szerinte agyatlan, unalmas, felesleges illúzió, ahogyan a műkedvelők, kritikusok álszent interpretációi vagy a vallás és minden más ideológia is nevetséges és hasztalan. Hitlerre viszont művészként tekint – annak nevezni pedig már önmagában tabusértő kijelentés. De Fontana majd‘ minden gondolata körülötte forog: „Képtelen vagyok nem Hitlerre gondolni, van valami, amit még el akarok mondani, ami nem hagy nyugtot. Megint eszembe jut, hogy Hitlernek a diktátorság szükségmegoldás volt, így talán a nácizmust nem lehet műalkotásként meghatározni. De Hitler ötvenmillió ember halálát okozta, és ez politikai szempontból sokkal fajsúlyosabb, mint művészileg. (...) Nem tudok megállni az erkölcsi megítélésnél. Hitler diktátorként bűnt követett el az emberiséggel szemben, de mint művész az emberiség legnagyobb művésze.“

Egy, a regényben megjelenő kritikus a következőket írja Fontanáról: „Nincs semmi olyan vagy olyan semmiség, amit ne tudna ready-made-ként használni, erre utal az a híres fontanai kijelentés is, miszerint Auschwitzot ready-made-ként kellene értelmezni. Vagy a másik híres fontanai kijelentés, miszerint az auschwitzi áldozatok testét is ready-made-ként kellene felfognunk. (...) Fontana cinikusnak tűnik, valójában a végsőkig fokozza azt a cinizmust, amivel a média manapság minden tragédiából, bármilyen bűncselekményből műsort és talk show-t csinál, lerántva a leplet mindannyiunk felszínességéről.“

Fontana művészetfelfogása létező kortárs képzőművészeti tendencia. A regényben is említett Marizio Cattelan szatirikus La Nona Ora című szobor-installációja például remek példa lehetne a provokatív képzőművészetre. Cattelan 1999-es munkáján II. János Pál pápa látható, amint vörös szőnyegen fekszik egy hatalmas meteorittól leterítve. Egy másik hasonlóan botrányos alkotás Andres Serrano amerikai fotóstól származik, aki Piss Christ című 1987-es alkotásával szintén nem kis felháborodást váltott ki. Serrano fotóján egy kicsi, műanyag feszület látható, egy üveg vizeletben lubickolva. Kétségtelen azonban, hogy Max Fontana minden, a fikción túl létező képzőművészen túltesz, főleg akkor, amikor egy véletlen baleset folytán meggyilkolt titkárnője holttestéből is műalkotást csinál.

A főhős karaktere  – a regényben szintén megjelenő – Doktor House jellemére emlékeztetheti az olvasót. Valójában Max Fonata még nála is cinikusabb, nihilistább, nem tisztel semmit és senkit, saját sikerében, hírnevében fürdik önelégülten, és csakis az érdekli, hogy műalkotásaival, tabusértő Twitter-bejegyzéseivel, a weboldalára feltöltött pornóvideóival a lehető legnagyobb felháborodást váltsa ki az emberekből. Az olvasó azt gondolhatná, létezik a regénybeli művész jellemének egy gyengédebb oldala is, hiszen Martina, akit kezdetben Fontana barátnőjének, szerelmének majd siketnéma nevelt lányának gondolunk, igazi érzelmeket, ragaszkodást, feltétel nélküli szeretet vált ki a művészből. Martina azonban se nem szerető, se nem gyermek, még csak nem is ember, hanem egy génmanipulált csimpánz, akit egy kutatólaborban próbáltak beszélő majommá operálni.

Az olasz kritika elsősorban provokációnak tartja a könyvet, amely egyszerre élcelődik a kortárs műkedvelőkön, a tudálékos, mindent értelmezni akaró kritikusokon és az egész jelenkori képzőművészeti közegen, amelyet a média és a piacgazdaság irányít. Az olasz sajtó szintén kiemeli a főszereplő és egy létező olasz képzőművész, a fent említett Cattelan közti hasonlóságot. Kevésbé volt tehát meglepő az olasz olvasók számára Fontana művészetfelfogása, hiszen Cattelanon és a botrányos alkotásain már valamennyire „túltették magukat“.

Massimiliano Parente könyve azonban nem csak erőteljes társadalomkritika; úgy is olvashatjuk, mint a posztmodern művészet kis enciklopédiáját. A regényben nemcsak számtalan műalkotás címe, néhány soros elemzése jelenik meg, de hosszú és alapos értekezések is olvashatók a ready-made- és performanszművészetről s annak különböző alkategóriáiról: a tout court ready made-ről, a body artról, a happeningről. A posztmodern műfajokat, a bonyolult és elvont esztétikai kategóriákat Max Fontana a végtelenül egyszerű, mindenféle zavaros tudományosságtól mentes élőbeszéd nyelvén magyarázza a telefon hangrögzítőjébe. „Hitler! Hitlert ismeri? Képzelje el, hogy a kezében tartja Hitler kalapját. (...) Na szóval, Walter Benjamin szerint annak a kalapnak nincs semmiféle aurája, egyszerűen azért, mert ipari termék, vagyis elméletileg a végtelenségig reprodukálható… És itt van a kutya elásva, kedves Sandra! Itt van elásva Benjamin! Marcel Duchamp megértette ezt. Nem a kézzel való készítés tesz egy művet műalkotássá, hanem a művész, és bármilyen tárgy fétissé válhat, egy aurahordozó tárggyá éppúgy, mint a kalapja annak a Michael Jacksonnak, éppúgy, mint Hitler kalapja“ – magyarázza egy nőnek a Hitlerért rajongó alkotó, majd aláírja a homlokát, műalkotássá téve az asszonyt.

A regény legfontosabb erénye mégis a szórakoztatás: Max Fontana szatirikus és kegyetlenül őszinte megállapításai a művészetről, a társadalomról, a sztárságról, de a szerelemről, a szexről, az öregségről és a halálról is egyaránt humorosak, még ha olykor súrolják is az obszcenitás határait. A provokatív szórakoztatás azonban nem tart ki a könyv végéig. A monológok egy idő után szinte szóról szóra megismétlődnek, ugyanazokat a megállapításokat olvashatjuk Hitlerről, a nácizmusról, a celebségről, arról, hogy „minden nő kurva“, így a szöveg egy idő után önismétlővé, unalmassá válik. Ez akár szándékos is lehet, hiszen Max Fontana maga mondja a telefonjába, hogy fél a felejtéstől, a gondolatai kiüresedésétől, így elképzelhető, hogy a rögzítés, gondolatainak csapongása konkrét nyomot hagy a szövegen, de nem kevés jóindulat kell ahhoz, hogy az ismétlődéseket narratív fogásként értelmezzük.

Mindent összevetve Massimiliano Parente Hitler után a második legnagyobb művész című regénye az utóbbi évek leghumorosabb, legszórakoztatóbb, legprovokatívabb regénye.

Benedek Leila

 Massimiliano Parente: Hitler után a második legnagyobb művész. Fordította Kárpáti Zsuzsa. Libri, 2015.