Az örökifjú Kapolcs

Idén 25. évfordulóját ünnepli a Művészetek Völgye, amely rengeteg színes irodalmi, zenei, színházi programmal várja a látogatókat. Képes élménybeszámoló a fesztivál kezdetéről.

Sátorverés, verselés

Amikor az egyszeri tudósító megkapja a feladatot, fesztiválozzon egyet, ráadásul a Művészetek Völgyében, kellő alapossággal lát neki az előkészületnek. Hátizsákot pakol, hiszen Kapolcsra nem megyünk bőrönddel. Szerencsétlenül is nézne ki, meg tájidegen, ugye, a sok hátizsákos-bakancsos művészetkedvelő között. Sátrat kér kölcsön, hogy velejéig hatoljon a fíling, és csak magában mormol egy röpke imát a sikeres felállításért. Na meg az időjárásért, aztán megrója magát, nehogy már féljünk egy kis esőtől, milyen jó lesz újra a vízbuborékos, meleg tócsákban ugrándozni, mint tavaly…!

És pont így is lesz.

De egyelőre még csak utazunk odafelé, OSZKÁR-ral, amely nem egy ember, hanem közösségi autósfuvar-hálózat. Óriási előnye, hogy lehet barátkozni, beszélgetni vadidegen emberekkel. Itt van például a mi sofőrünk, aki operatőr, és a Balatonfelvidék felé közeledve készülő dokumentumfilmjéről mesél, Szeged környékén forgatott a menekültekről.

Kapolcs közelébe érve pokolian lelassul a forgalom, úton-útfélen sétáló, lármás, jókedvű fesztiválozók hömpölygő sokasága. Megérkeztünk.

Kapolcson a viszonyítási pont Katlan Tóni Konyhája, amely tucatszám nyeli el az éhes vendégeket. Kapolcson szag van. Ínyt csiklandó, nyálcsordító, gyomorkorgató illatáradat. Folyamatos és erős irritáció. Kihívás a fogyókúrázóknak és kispénzűeknek. Lépten-nyomon bódék és kemencék, lepcsánka, langalló, dödölle, töki pompos, szittya pita és gezemice, árusok. A lángos a kommersz csúcsa. Mindent elborít a fokhagyma, a sülő hús, a piruló kolbász frenetikus elegye.

És ha az egyszeri tudósító kirántja magát a kísértés markából, akkor meg a lelkét kezdi el simogatni egy dallam és egy Weöres-vers néhány sora, mely a Kaláka-udvarból, Gryllus Dániel mélybarna hangján szólal meg: „Bóbita, Bóbita játszik…”

Jó dolog versre érkezni a Művészetek Völgyébe.

Ott is ragadunk. Zenés versimpró zajlik Laár Andrással – az előadót nemes egyszerűséggel a magyar abszurd humor pápájának titulálják –, Szirtes Edina Mókussal, a hegedűs-énekessel és Lackfi Jánossal, aki a Művészetek Völgye történetében ötödször elrajtoló Kaláka Versudvar megálmodója, atyja, motorja, szíve-lelke. Persze nem egyedül. A Versudvar születése és cseperedése körül sokan bábáskodnak. Nemcsak azokra a kiváló művészekre, alkotókra gondolunk itt, akik minden évben visszatérő fellépői az Udvarnak. És nemcsak azokra az „újoncokra”, akik egyszer-egyszer tisztelik meg jelenlétükkel a helyet. Hanem azokra a „határátlépő” résztvevőkre, bevállalós, kreatív közönségre, akik először vagy sokadszor próbálják ki magukat a zenés versimprón vagy a versműhely kreatív írás foglalkozásain. Határátlépők, hiszen műfaji határokat lépnek át, értő „nyelvcsempészek” vezetésével. Kiforgatva, fúrva-faragva ezt a csodálatos nyelvet, a magyart, amelyik nemcsak tűri és engedi ezt, hanem olyan csodás végeredmény születik a közös rímfaragásból, hogy az  ember csak kapkodja a fejét: ez az ország teli van költőkkel, a nyelvet bíró és azt bátran használó örökifjakkal.

Szirtes Edina Mókus koncertje újabb felfedezés: hányféle nyelvet beszél az, akinek a zene a közege, kommunikációs csatornája. A zene annyira elandalít, hogy megfeledkezünk a sátorállítás megpróbáltatásairól, pedig lassan besötétedik. (Fenyegető rémkép egy pár évvel ezelőtti sátorállítási akció emléke: a sátorcölöpök megmagyarázhatatlan módon egyszer csak eltűntek, de csak azért, hogy kicsivel később a fölöttünk bólogató diófáról potyogjanak a fejünkre. Rejtély azóta is…)

Úgyhogy nyargalunk „Tótottóhoz” regisztrálni, aki egyébként Nagy, de valami félreértés miatt Tóth Ottóként kaptuk meg a nevét. Az meg sokkal viccesebb, így hát elkereszteljük, és így marad.

A sátrat meglepően gyorsan egy padláson sikerül felállítani, majd sétára indulunk az éjszakai faluban, fesztiválhangulatot mérni, életképeket gyűjteni.

A kapolcsi fesztiválozó táncos kedvű.

A hajnalig tartó koncerteken dugig tömve az udvar, a hangosítás kiváló, feltehetően Taliándörögdön és Vigándpetenden is hallják a zenét, amelyre együtt táncol kamasz és nyugdíjas, no meg a kettő között mindenki más. Ez (is) jó a Művészetek Völgyében: nem kötődik korhoz, éjszaka közösen bulizik ifjú és vén, hogy aztán másnap együtt szőjenek terítőt és álmokat. 

Ha urbánus fajta a fesztiválozó, aki felé a természet rég nem üvölti hívó szavát, igencsak retteg a sátorban eltöltendő éjszaka anomáliáitól. Ám gyorsan megfeledkezik félelmeiről Lajkó Félixet hallgatva-látva, aki virtuóz és karizmatikus, emberi és esendő, európai mércével mérhető tálentum. És most az iráni Reza Mortazavival zenél. Zseniálisan.

A kapolcsi fesztiválozó – leszámítva a koncertre bezsúfolódókat – korán fekszik. Éjjel kettőkor már csak mi ődöngünk az utcán, néhány elvetemült alak társaságában, akik súlyosan megfeledkeznek arról, hogy ma is van nap, nemsokára el is kezdődik. A tyúkokkal való fekvés oka az, hogy a programok már délelőtt elkezdődnek és nemcsak gyerekeknek. Napindító Tánc, jóga, karavánfestés, Éltető Íz-lelő, Zöld Zugoly, reggeli séta, madarászás és számos egyéb program várja az ébredezőket.

Meg egy jó kávé. De ez már a következő nap históriája.

Hobo papucsban

A békés alvás élményét az sem tudja elrontani, ha a tudósító másnap reggel egy egér rágcsálására ébred, amely felfedezte magának a reggelire szánt (és meggondolatlanul kint hagyott) kekszet. Az ember ilyenkor sivalkodva veri fel társait a bajban, egeret hajkurásznak, kicsit sopánkodnak a keksz romjai fölött, majd bereggeliznek májkrémből, kenyérből, uborkából és paradicsomból, ami a helyi kiskertekben termett – összehasonlíthatatlanul paradicsomabb és uborkább íze van, mint a boltinak –, majd sorban állnak a zuhanynál.

Ez is része a jellegzetes kapolcsi hangulatnak. Egymás után bukkan elő a zuhanybódé függönye mögül rég nem látott ismerős, egykori iskolai osztálytárs, rokon, aztán van nagy öröm.

A Művészetek Völgyében kávézni rituálé, szertartás, alap. Nem otthon kikevert nescafé, nem automatából vásárolt híg lötty, Kapolcson igazi kávé dukál, olasz, erős, forró és rögtön dupla. És akkor az ember összefut a kávézónál a Mártapistával, meg a Gryllusokkal, Huzellával, Lackfival, Hobóval, Színész Bobbal, Szántó T. Annával, Harcsa Veronikával, Szalóki Ágival és megállapítja, a kávézás itt összeköt és eggyé kovácsol az álmos szemű, kora reggeli papucsos csoszogásban.

Tudósító és társai tervet kovácsolnak, mit is néznének meg ma. Nem könnyű a választás, rengeteg jó program várja résztvevőit. Végül a Momentán Udvar programját választjuk, ahol forgatókönyv-fejlesztő workshopot hirdetnek Orosz Dénes filmrendezővel. Oroszt Dénest a Poligamy és a Coming out óta kedveljük, úgyhogy örömmel nézzük, ahogy a Momentán Társulat színészei a rendező vadonatúj, készülő forgatókönyvére improvizálnak. Az improvizációs színház – főleg nyári fesztiválon – magában hordoz egyfajta könnyedséget, lazaságot, ám itt meglepően elmélyül a produkció. Másodpercekig síri csend lenne a nézőtéren, ha a fesztivál egyéb zenés rendezvényeinek hangjai nem hoznák be a külvilágot. Nagy siker, bevonódtunk, ellazultunk, és ez jó.

Az igazi reveláció ezután következik. Nem megyünk Hobológiát hallgatni, nem szállunk be a zenehajóba Hajós Andrással, sem az Időkerékbe Savanya Istvánnal, aki a kanadai magyar diaszpóra kulturális életében végzett munkájával szerzett elévülhetetlen érdemeket. Nem megyünk Énekiskolába Sebestyénné Farkas Ilonával, pedig igen dalolós a kedvünk, nem hallgatjuk meg Alexa Károlyt íróink iváskultúrájáról a Magyar Írószövetség udvarában, hanem maradunk a Momentánnál, slam poetry-t hallgatni roma fiatalok részvételével. Horváth Kristóf, slammer nevén Színész Bob vezeti a műsort; pontosabban nem vezet ő itt semmit, a Roma Integrációs Központ támogatásával megvalósult A tudás 6alom című projekt élő bemutatója zajlik. És már a hangbeállás úgy vág gyomorszájon, hogy csak kapkodom a levegőt, a szájgépet használó fiatalok – szájgép, nincs is ilyen, ezek a srácok a szájukkal, meg a szájszerveikkel, meg a hangjukkal plusz egy mikrofonnal képesek egy teljes elektronikus hangzásvilágot felépíteni – elképesztően profik. A nézők azonnal veszik a ritmust, ringatóznak, ütemesen dobolnak a lábukkal, egészen addig, amíg az első fellépő el nem kezdi a saját versét arról, milyen romának lenni ma Magyarországon. Aztán sorra jönnek a többiek, frissek ezek a versek, fiatalosak, provokatívak, teljességgel hiányzik belőlük az önsajnálat és a keserűség. Tételmondata lesz a délutánnak, amit aztán Kapolcs-szerte fennhangon mondogatunk: „Küzggyé’ magadé’, küzggyé’ magadé’, küzggyé’ magadé’, ne fossá’!

Annyira feldob mindannyiunkat a slam poetry, hogy még az sem szegi kedvünk: a méltán híres kapolcsi langalló – leánykori nevén „töki pompos” – a parasztvakítás minősített esetévé válik. Ízetlen, száraz, felfújt a tésztája, alig van rajta fokhagymás tejföl, mutatóban kevéske szalonna, hagyma. Végigteszteljük az árusokat, nagyjából hasonló a kínálat mindenhol. Aztán mégiscsak találunk egy szittya pita fantázianevű élelmet, amely végre hasonlít az eredetire.

Teli lélekkel és teli hassal nyargalunk át a Versudvarba a Zenés versimpró Molnár Krisztina Ritával, Huzella Péterrel és Lackfi Jánossal című programra. Hallhatunk vallomásokat anyaságról, női lélekről, társadalmi kérdésekről. Huzella Péter pedig úgy énekli a magyar költészetet, ahogy kevesen.

Vissza a Momentán Udvarba, ahol az újabb slammerek, Bárány Bence, Bokor Krisztián, Győrfy Kata, Kupa Julcsi, Laboda Róbert és Simon Márton versenyeznek, remekül. Izgalmas, hogy a zsűritagok között talán egy van, aki ért is a műfajhoz, a többiek a közönség sorai közül kerültek ki, köztük három gyerek is. Nagyon komolyan veszik a feladatukat, lelkesek, figyelnek, pontoznak. A közönség együtt lüktet, él a ritmusos versekkel, nehéz gondolatokkal, amelyet elképesztő akusztikus formában mutatnak be az előadók. A hátizsákos felvidéki magyar, a gyönyörű palóc tájszólással beszélő Laboda Robi megérdemelten nyeri a versenyt.

A vacsorát is muszáj megemlíteni, bizony fontos. Szilvi az, aki népes rokonságával megálmodta, hogy otthonukat a fesztivál idejére az éhes vendégsereg betérőjévé teszik. Amit a slammerek és Huzelláék megtettek a lelkünkkel, azt Szilvi és családja most a gyomrunkkal teszi: igazi falusi ízek, jókora adagok és nem mellesleg szolid árak teszik magassá a kedvünk.

A levezető körnek szánt Sub Bass Monster-koncert annyira jó, hogy semmi kedvünk aludni, dúdolgatunk, danászgatunk, beszélgetünk, mesélünk, aztán valahogy mégiscsak elalszunk, mert zenére ébredünk hajnalban, igényes szvingre, amely a hajnali óracsörgést helyettesíti itt, Kapolcson, a Művészetek Völgyében.

Két lábon járó könyvek

Van abban valami megnyugtató ezen a fesztiválon, amikor az ember csak sétálgat a dombok között, kiszakad a nyüzsgésből, zajból, színekből, szagokból, és csak beszélget. Meg hallgat.

Például Lackfi Jánost, aki a Kaláka Versudvar kezdeteiről mesél. Az öt évvel ezelőtti meghívásról Palya Beától, az énekesnő saját Udvarába, ahol annyi lett volna a feladat, hogy a nézők által bedobott szavakból akkor és ott verset írjon. 15-20 emberrel számoltak, 80 várta őket az érkezéskor. Ennyi embernek nem lehet verset írni, mást kell csinálni, itt és most – döntöttek. És közösen kezdtek verset írni, pillanatnyi érzések, hangulatok villantak föl és születtek szöveggé, formálódtak ritmusos, rímes szavakká.

Azóta számtalan visszatérő vendég élvezi és csinálja ezt az egészet. Tóth Krisztina, Lovasi András, Ferenczi György és a Rackajam, Varró Dániel, Szarka Gyula,a Sebő Együttes,a Kaláka mind ilyen visszatérő vendégek. De a Völgy ízeit, színeit és szagát fellépőként először kóstolgatók, Malek Andrea, Jász Attila, Krulik Zoltán,a Kompánia Társulat, Demény Péter, Takáts Eszter, Kirschner Péter úgy simulnak össze a közönséggel, mint „hullámok a parton”.

Nincs küldetéstudata itt senkinek, a jó értelemben vett „népnevelés” mellékterméke csupán a közlési vágynak, az irodalom- és zeneszerető nagyérdemű bemozgatásának. A kommunikáció a fontos. Köldöknézős értelmiségi mainstream-együttlétek helyett a közös tér kialakítása, a nézők bevonása és az együttgondolkodás, sőt, együtt-érzés itt a cél.

Lackfi mesél egykori tanítványáról, későbbi tanárnőről egy szakmunkásképzőben (szelíd , mint az ibolya, kedves és törékeny), akit kollégái rögtön elriasztottak: „ezek nehézfiúk, csak süsse le a szemét és 45 perc múlva meneküljön ki a teremből!” Azóta versklubot alapított a „nehézfiúkkal”, slammer-versenyekre járnak együtt, és besöprik a sikereket. Valami változott.

Nincsenek éles műfaji határok, mondja Lackfi János, a nyelv és a költészet szeretete van. Mint a sorvégi rím, úgy egyezik a véleménye Színész Bobnak is, ami a kánongyártást illeti. Horváth Kristóf szerint abban a pillanatban, hogy valamiről megmondjuk, micsoda, azonnal kizárunk valakiket a kapcsolódás lehetőségéből. Nem terminológiákat kell gyártanunk, a költészetet művelni kell. A slam poetry – törekvése szerint – sokkal inkább mozgalom, mint műfaji determináció. Senkit nem rekeszt ki, nem az a fontos, ki honnan jön.

Ranga anda e romani kultura – színek a cigány kultúrából. Jancsi bácsi udvarát elfoglalták a Fekete Sereg önkéntesei és a Cinka Panna Népfőiskola. A cigány táncház, Flare Beás és a Romungro Gipsy Band koncertje, illetve a lovári nyelvtanfolyam mellett az egyik legizgalmasabb program az Élő Könyvtár kölcsönzési lehetősége volt. Maguk a „könyvek” emberek, akiket kölcsönözni lehet ebből a különleges könyvtárból. Például A Bogdán Ancsa című kötetet, amelynek „fülszövege” a következőképpen szól: „Miért engem? Ha engem kölcsönzöl ki, garantáltan tisztázunk minden homályos kérdést, ami megfogalmazódott benned a cigánysággal kapcsolatban. Hogy is kell mondani? Roma? Cigány? Mit lehet tudni a múltunkról? Mi a helyzet ma? Bátran tedd fel azokat a kérdéseket, amiket eddig soha sem mertél. Együtt megkeressük a választ! Egy empatikus, őszinte romológus, beás cigány „élő könyvtár”várja, hogy leporold és beszélgess vele.”

És tényleg szóba kerül minden, őszintén és feszengés nélkül.

Mozgó könyvtárat kéne létrehozni, gondolja a tudósító, amikor a füstölt sajtos-tejfölös lángosát rágcsálva várja a közvetlenül Pestre induló buszjáratot. Nehéz egy kicsit a szíve. Nagyon maradna még, menne Irodalmi Szalonba a malomba, pozsonyi táncházba, nézne pillanatképeket a zűrös fiatalokkal való pedagógiai munkáról, menne Dresch-koncertre, darabolná a végtelent Lackfival és Gryllussal, alkotna a Design Terminálban, nézne Hobót és Póka Egont, dalolna Harcsa Veronikával, nézné újra A csemegepultos naplóját, Viszockij-estet, A férfiak szexuális világát, a Parasztoperát és a Láthatárt Taliándörögdön.

De most ennyi fért bele. Agy és szív kell a feldolgozáshoz.

Idén már 25 éves vagy, Művészetek Völgye. Fiatal, mégis felnőttkorú, fesztivál esetében azonban történelmi időszak, amit eddig megéltél.

Boldog születésnapot!

Szöveg és fotók: Bakonyvári Ágnes