Varga Melinda Űrezüst című kötete érett, élettapasztalattal átszőtt mű. Érzékenységgel nyúl a szavakhoz, a verseket sejtelmesség, finomság szövi át, a szerző nem bocsátkozik magyarázkodásba, túlírásba, helyenként nagyon szókimondó és konkrét.

Nem szerencsés a szerzők beskatulyázása, Varga Melindát érdemes mégis „besorolni” – a főáramlaton kívülre. Líráján érezhető a hangadó divatos köröktől való távolság, mind lelki, mind földrajzi értelemben. Ezért költészete helyenként anakronisztikusnak tűnhet, hiszen a sablonokat következetesen elkerüli, gyakran régies, avíttnak tűnő kifejezéseket, képeket használ. Mind a négy ciklust a pillanat, a múlt újraélésének élménye hatja át. A versek személyes hangon szólnak, a szerelem a legmeghatározóbb témájuk.

A cikluscímek egyúttal verscímek is. A Tavaszlassú szövegfüzér a leginkább önelemző, a saját érzésekre, létállapotára reflektáló rész, ahogy A test versbeszéde című költeményben is olvashatjuk: „Ha test mögötti másra vágynál, / bohóságod feledd, / s mértékkel vedd a játszmát. / Minden ösvény önmagad húsán / át vezet”. A legtöbb szókép – akár egy akvarell – tónusai halványak, egymásba folyók.

A befelé vezető út vizsgálata itt hangsúlyozottan összeforr az érzékiséggel, a test megtapasztalásával – lehetőségeivel és korlátaival egyaránt. A lírai én testi valóján keresztül érintkezik még a szellemi világgal is.

Az kolozsvári költő egyszerűséggel használja a természeti képeket: a négy elem, az állatok, a fények mind-mind hangsúlyosak a kötetben. Van valami a békebeli nő türelméből, finomságából azokban a versekben, amelyekben az este, az éjszaka, illetve a hangulatos lámpafény és a várakozás, a vágy hangjai szólalnak meg. Mintha Kaffka Margit és Pálffy Ágnes versei vegyülnének Varga Melinda költészetében: „Égi sugárból fényt / szőnek éppen, / koszos hangot / söpörnek az utcaelőben, / a felhőkben / lányok fürdenek, / lábuk illatos / almavirágpor” (Szivárvány). Akár egy szecessziós miniatűr.

Ahogy az éj, úgy a Hold is nagy szerepet kap az Űrezüstben, már a borítón is. A Hold lánya melankolikus önvallomás, melyben a megszólaló nem is próbálja titkolni, hogy az éjszaka nem csupán egy napszak a számára, hanem maga a szerelem: „Éjszaka születtem, / az éjjel kettő / szerelmese vagyok.”

A Holdfogyatkozásban helyenként összetorlódnak a képek, az egymásba font motívumok. A steril, minimalista irányzatok kedvelőinek mindez túlzásnak tűnhet, akárcsak néhány régies hangulatú szó, mint az „alant”, „tivornya”, „naiva”. 

A Férfibunda ciklusban markánsabban jelennek meg az ösztönök, az erotika és a szerelem. Ez a három hol összefonódik, hol külön-külön jelenik meg, helyenként némi gúnnyal, iróniával vagy játékossággal átitatva. A Korhely dal a hűtlenségről egyenesen az antik bordalok világát idézi hetykeségével, bölcselkedésével és szókimondásával. A Férfibunda ciklusban előtérbe kerül a férfi–női szerepek és játszmák kérdése:

Tudd meg te is naiva lélek,

a férfi léha, talmi, csúfság,

sármja csak tiszavirág lét,

                            illata szálldos.

 

Szoknya rongya, ha látszik, az édes

ajka fodrát díszíti a vágy,

és eszét vitte a kámfor.

                            Érdemes tűrni?

Tarts öt hímet éjjeled rajtján,

Vénusz áldomása itasson,

s ne higgy csak nő szeretődnek.

                            Tudja, mi a nyelvjel.

                                            (Korhely dal a hűtlenségről)

 

Az Elődal a purgatórium ajtajában és Gondolatok a pokolról a két legszebb, legmélyebb vers a ciklusban. Elengedés, lázadás, illetve rezignáció elegyedik a női sorslehetőségekkel és az ember transzcendentális megtisztulási vágyával:

Másé minden női ék,

mások ringatják lányaim,

mások főzik szeretőim

vacsoráját,

mások öltöznek helyettem

szürkéskékbe és nyelvpirosba.

 

Hiába fogják a csuklóm,

borzolnak bele hajamba,

magányban ébredek.

Minden hajnalban

szenteltvízben

áztatnám lelkemet.

                            (Elődal a purgatórium ajtaján)

 

A Férfibunda utolsó két versének alaphangulata már a Csöndszoba monológgal ciklusba ível át, ahol a veszteség, a hiány és a belső problémák feldolgozása kerül előtérbe. A lírai alany a külvilág felől önmaga, saját belső tere felé fordul. Az útkeresés és a számvetés is helyet kap a ciklusban, melynek egyik legszebb, legérettebb darabja a Születésnap című vers, némi József Attila-áthallással: „Huszonöt évgyűrűvel mögöttem / egy útkeresztnél megálltam, / vártam, hogy kőbe véssék / a választás lehetőségeit”.

Alapvetően idegennek érzi magát a lírai én a külsőségeket magasztaló nagyvárosi kavalkádban. Bár a Városdalokban is a személyek közti kontaktus marad a középpontban, a metropolisz forgataga összeolvad a közösségi oldalak működésével:

A város csak hömpölyög,

arckönyvek benne.

Képek dekoltázzsal

és nélkül.

Az önéletrajzot a profil

cseréli fel,

a hangulatot a státusz,

tetted gombnyomással

érzékelted.

Nem kell leírás.

Líra sem.

A földi prozódia a nyerő.

 

A város csak hömpölyög,

hiába rejtőzöl el benne,

kidob a gonoszbúvópatak.

Szemlére vesznek azok is,

akiket csak a tüdőszín fodrod csábít

egy alagúthossz erejéig.

                            (Város facebook-ra írva)

 

Különböző perspektívákból tekint a városra, mely hol kinn, hol az emberen belül jelenik meg, és a tömegkultúrát, a talmi értékeket képviseli szemben a költővel, aki elfordul mindettől, a csöndet, az elmélyedést, a valódit keresi.

A Végrendelet csöppnyi iróniával és játékossággal fűszerezve erős zárása a kötetnek: „hamvamon vegyetek trendibb muzsikát, / hajamból ecsetet fonjatok, / a holnapot fessétek saját képetekre át”.

Az Űrezüst egyedi hangú kötet a kortárs irodalomban. Komoly, mély és érett költeményekben bővelkedik. Amennyiben megmarad a divatos áramlatoktól mentes, egyszerre nőiesen finom, érzékeny és fiatalosan odamondó alapállásában, Varga Melinda még sok örömet szerezhet az olvasóknak.

Varga Melinda: Űrezüst. Irodalmi Jelen Könyvek, 2014.

 

Csepcsányi Éva