A koravén fiatalember panaszai

Milyen nemzedéki traumákról tud beszélni egy 1989-es születésű költő? Lehet, hogy Fehér Renátó Garázsmenet című kötete nem is közéleti verseket tartalmaz, csak a kritika szeretné így láttatni? Pál Sándor Attila írt a könyvről.

„Nincs helyjegy, nem fizethetsz kártyával,

                                                                                                              nincsen vészfék, se első osztály párnával,

                                                                                                              kávé meg cukor meg hálókabinszex,

                                                                                                              több megálló nincs, jön a garázsmenet”

(NKS: Garázsmenet)

Az úgynevezett „közéleti költészet” tiszavirág-életű reneszánszát élte nem is olyan régen, kezdve Kemény István Búcsúlevél című versével a 2011. februári Holmiban, Térey János válaszversén, valamint Bán Zoltán András és Radnóti Sándor ÉS-beli levélváltásán át egészen az eddigi csúcs- és végpontig, az Édes hazám antológiáig. A diskurzus még természetesen tart, de a hullámverés érezhetően csitul.

Fehér Renátó Garázsmenet című kötete az idei könyvhéten ebbe a relatív csendbe érkezett, s ily módon egy sajátos megkésettség érzetét kelt(h)ette. Az erős „közéleti” és „nemzedéki” líra címkéjét a megjelenés körüli kommunikáció, a szerző ez irányú érdeklődése és a friss kritikák ragasztották rá levakarhatatlanul a könyvre (lásd például Vári György „Így vagyok itt, egy ország maradéka”, [Népszabadság, 2014. augusztus 16.] és Mohácsi Balázs írásait). Nem biztos azonban, hogy a kötetnek ezek a legnagyobb erényei.

A nyitóvers (Határsáv), mint minden jó kötetbelépő, azonnal pozícionál. Lehet életrajzi olvasata is, hiszen a szerző Szombathelyen született, ugyanakkor kijelöli a versek és a kötet terét: Kelet-Közép-Európát vagy inkább Köztes-Európát, amely maga is egy határsáv Magyarországgal együtt. Ez pedig nem közélet vagy politika, sokkal inkább világnézet, miliő, összetéveszthetetlen tér. E térben kísérhetünk figyelemmel egy koravén valakit, akit jobb híján nevezzünk fiatalembernek.

A kötet legmeghatározóbb tematikája a család: szülők, nagyszülők, dédszülők és a hozzájuk kapcsolódó történetek. Tehát a koravén fiatalember elsősorban emlékezik, kimondott és ki nem mondott tragédiákra, betegségekre, halálra, nyugati vendégmunkára, egy anyára, egy homályos apára, ködös őszökre. Mindez nem számít nóvumnak. A megszólalás módja is inkább egy elfeledett attitűdöt képvisel, amelyet romantikusnak nevezhetünk. Fura konzervativizmus ez, bátorság kell játékba hozni József Attilát (pl. a Csak Szilveszter című vers, melynek rímelése üdítően hat, vagy az Abszint helyett), Szabó Lőrincet (Köszönőviszony), Cseh Tamást („Fehér babáim, fehér babák”), és még sorolhatnám. Családról és őszillatú szerelmekről beszélni rezignáltan, férfias, mégis érzelmes hangon úgy, hogy az nem lesz anakronisztikus: ez a kötet egyik igazi erénye.

A fiatalember sok esetben annyira koravén, hogy már-már öregemberként vizionálja saját magát: „Ameddig látok. Mert hétről-hétre / vérágasabbak a szemeim.” (Kleopátra) Vagy például a Férfinak szegődni című versben: „Délután, fotelben regényeket olvasunk, / savanyú cukrot, omlós kekszet rágunk, / és korán fekszünk, mint az apró öregek.”

Emellett munkál a kötetben a nemzedéki-jelleg megteremtésének igénye is, megkísérelve kijelölni azokat a pontokat, melyek meghatározó élmények vagy traumák a ’89 környékén született generáció számára. Ilyen esemény lehetne a Mennyi rutinban rögzített 2004. január 25-i tragédia, Fehér Miklós, magyar válogatott labdarúgó halála a Giumarães –  Benfica portugál bajnokin. Sokan emlékezhetünk a felvételre, amelyen a térdén megtámaszkodó csatár alig észrevehetően rándul egyet, majd hanyatt esik, mint egy rongybaba, s az ezt követő pánikra, a síró játékosokra. Az esemény túlnőtt közegén, a focin, egy ország gyászolta Fehér Miklóst, mégsem mondható nemzedéki traumának, legfeljebb egy szűk körének, a már ekkor is focirajongó srácokénak. Ennek ellenére a focivers remek, már csak az ilyen versszakok miatt is: „Hirtelen szívhalál egyenes adásban. / Sírtak az apák legidősebb fiaikkal, / amikor a szőke herceg piros palástban / utoljára a hajába túrt. / Mosolygott abban a percben – mondogatják.”

Egerszegi Krisztina olimpiai bajnok úszónőt kétszer is megidézi a kötet, az Anyák napja és az Üvegfalú lift című versben. Előbb sajátos anyafiguraként, majd kevésbé sikerülten, a közéleti tematikához kapcsolódva. Elsősorban az 1988-as szöuli aranya kapcsán jelenik meg, amikor a legendás riporter, Vitray Tamás közkinccsé lett mondata hangzott el a hajrában: „Gyere Egérke, gyere kicsi lány!” Ez az élmény sem nevezhető nemzedékinek, hiszen megelőzi ennek a generációnak az eszmélését (amely inkább a barcelonai vagy atlantai olimpiákhoz kötődhetne). Ez az 1989-hez, a rendszerváltáshoz és a szerző születési évéhez kötődő, mitizáló összefüggés-keresés tehát nem túl eredeti.

Elejtett utalásként szerepel a kötetben a korábbi generáció, az 1980-as évek elején-közepén születettek „vakuemléke” is, az 1993. december 12-én a televízióban Antall József halálhíre miatt megszakított Kacsamesék. Ennek emlegetése mára jócskán túlhajtottá vált, és véleményem szerint egyenesen röhejes traumának nevezni. De miért van szüksége ilyen vonatkoztatási pontokra egy-egy nemzedéknek vagy generációnak, sőt, van-e egyáltalán?

Az előzőekből is látható, hogy Fehér Renátó kötete elsősorban nem a közéleti költészet címkéjével írható le, hanem annál jóval több. De a közéletiség is jelen van a Garázsmenetben, bár korántsem olyan hangsúlyosan, mint ahogy ez eddig a kötettel kapcsolatban szóba került. Búvópatakként végigcsordogál a szövegeken, de a szinte kizárólag efféle eszköztárat és motívumrendszert mozgósító szövegek a legkevésbé sikerültek a könyvben. A Pest Erzsébet című opus egész egyszerűen olyan, mintha egy rímes Kemény István-verset olvasnánk. A Makk Ász és a Random-ország is ide kapcsolódik. Ha utóbbit glosszában írta volna meg a szerző, gazdagabbak lennénk egy jó publicisztikával ahelyett, hogy olyan verset olvasnánk, amely tíz év múlva minden bizonnyal csak kordokumentumként lesz érdekes. Ebbe a közéleti skatulyába kívánkozik még a Láthatatlanok is, a könyv csaknem legproblematikusabb szövege, Erdős Virág-songokra emlékeztető rímeléssel: „ (…) erdő szélén parkol a parkol a / belezett skoda / cigány fészke legjobb lesz legjobb lesz / nem nézni oda”.

A kötetvégi zárlat, a Ká-európai ismerős viszont szintén jó szöveg. Egyrészt a kötet legsikerültebb verse a tekintetben, hogy eltalálja a család – közélet – nemzedék hármas tematikájának csaknem tökéletes arányát egy szövegen belül, tehát szintézis is, másrészt a koravén fiatalember coming outja: „Öregen ér tehát a feltámadás reggele. / Mert bennem bujkál félelem és lakik bátorság. / Ezek pedig régimódi dolgok.” Itt minden a helyén van.

És helye van ennek a szimpatikus, újromantikus hangnak a kortárs költészetben. Fehér Renátó első könyve pedig főleg nem közéleti költészet, főleg nem generációs könyv, hanem „pusztán” egy fontos első kötet.

Fehér Renátó: Garázsmenet. Magvető, 2014.

Pál Sándor Attila