Álarcos madár karmaiban a délután – Kirilla Teréz versei
Csontváry Kosztka Tivadar (1853–1919) festménye
Álarcos madár karmaiban a délután
Kirilla Teréz versei
KÁPRÁZAT
A sárga vászonnal bevont háttér előtt,
pólóban és farmerben próbababák.
Fölöttük kékes neonfény-felirat.
A kirakattól pár méterre
sötétbarna műanyag cserépben,
szabályosan lekerekített,
élénkzöld levelekkel,
művirág.
Az izzadt homlokú fiú utánam szól:
túl jó vagy!
– igaz, lehetnék olyan,
mint a perzselő levegőben
némán és szelíden szemlélődő csecsemő,
akit az elnyűtt arcú anyja
a járdaszélen vízzel itat.
A plázában hűvösebb van.
Szabályosan ver a szívem,
ahogy az eső kopogott valaha.
A mozgólépcső két korlátja
párhuzamos vonalakat képez,
távolról vékony, fekete csíkok
a vakítóan hófehér falon –
vajon milyen szó adhatja vissza
ezt a metszően éles térfelosztást,
a varázslatos illúziót?
ezt a metszően éles térfelosztást,
a varázslatos illúziót?
A TÉR
Hangol a tér.
Ódáktól fülledt a levegő.
Sötét tollú, álarcos ragadozó madár
karmaiban vergődik a délután.
FÁRADSÁG
Az árkádok alatt
félhomályhoz és rivaldafényhez
egyformán hozzászokott
ébredéseket kijátszva –
ahogy a fáradtság kínja vonul végig
valamely öregedő napló lapjain –,
szürkés ólomgolyó gurul.
ARATÁS
Forró aratásidő van.
Délután három.
A tikkadt levegőben
egy kislány pávatollat tart az arca elé.
Egy másik búzasárga lepedőn fekszik
mezítelenül.
SZÁLKÁK ÉS FÖLDRÖGÖK
A tér fölött
végtelen lassú szomorúsággal
fehér galamb lebeg.
A szárnya közt
kéreg- és faháncsdarabok,
szálkák és földrögök.
Alászáll,
nekiverődik tükörnek, vitrinnek,
betonfalnak.
