„Eleven Isten jár” a versben

„A költői képzelet tisztaságába és ártatlanságába vetett megingathatatlan hit” – ez jellemzi Böszörményi Zoltán legújabb, Lábatlan idő című verseskötetét Kirilla Teréz olvasatában.

Böszörményi Zoltán Lábatlan idő című, legújabb kötetét lapozgatva a költői látásmód két karakteres vonása rajzolódik ki: egyfelől a mély vonzódás a természet kínálta asszociációk iránt, másfelől a gondolatiságra való hajlam. Ábrázolásában nem a kézzelfogható valóság tükrözése a cél, épp ellenkezőleg, a természetből vett képek átlényegülnek, stilizálódnak.

A felületes olvasókat egy-egy vers talán a ’70-es évek romantikus dalaira is emlékeztethetné, ám ha alaposabban szemügyre vesszük az ezzel a műfajjal kapcsolatba hozható alkotásokat, kiderül, itt másról van szó. A természeti háttér nem az emberi érzések, párkapcsolati helyzetek vagy meditációk visszhangja, az együttérzés felkeltésének reményével, hanem sokkal inkább a haikuból ismert, titokzatos mono no aware esztétikájához áll közel. A létezők, a dolgok pátoszát érzékelteti, a könnyen tovatűnő vagy elveszített szépség iránti érzékenységet ébreszti fel a befogadóban. Lehetetlen nem azonosulni a szépségben feloldódni kész szomorúság érzetével ilyen sorok olvastán: „sötét jégvirágokhamvadnak a ragyogásban”, „tekintetedben a nyársárga füstoszlop” (Sárga füstoszlop a nyár). De említhetjük a következőket is: „Fél órája még esőre állt, /de a szolgálatos szél elseperte /a gyülekező felhőport, /a füstös selymeket. /Kormos tóvíz az ég.” (Motus animi continuus) Hasonlóan hatnak az olvasóra a Hexameterek képei: „Már / látom a várost, mint áztatja az őszi eső, unt / dallamokat, fáradt szót, füst szagú múltat eresztget, / nyálkás, véres, sós köde súlyát érzem, a mérgét / oltja erembe. Remény csepereg, fák ágai fáznak”.

A szépség, amelyet e versek kísérelnek megfoghatóvá tenni, nem a szó klasszikus értelmében vett halhatatlan vagy örök tünemény. Pontosabb azt mondani, hogy van benne valami „örökké alvó”, a rejtettségben, a távolodásában, sőt a hiányában is állandó elem. E költészetben a végtelen tenger partján, a könnyen szélbe vesző homokban, ahol hajlamos lenne az ember azt gondolni, minden elveszett, kontrasztképpen mégis „eleven Isten jár” (Barbadosi reggel). A dolgok pedig olyanfajta jelenvalóságba burkolóznak, mint a mitikus figuraként elénk állított, örökké alvó Endümión, Zeusz halandó fia, a Hold istennőjének kedvese: „A vézna éj /, mint kép, mely / tükörbe fagyott, /öröktűz lobog benne, / Endümión.” (Pesti kép)

A Lábatlan idő számos darabjában kibontakozó gondolatiság ellentétpárokból, illetve azok kombinációiból építkezik, Platón és Arisztotelész filozófiájának mozgatórugóira emlékeztetve: dolog–gondolat, megfogható–megfoghatatlan, időben változó–megismételhetetlen, szellem örökkévalóság–anyag mindenhatósága, képzelet–valóság, szabadság–szükségszerűség: „A gondolat néma energia. (…) / Ami dologszerű a gondolatban, /az maga a gondolat.” (A gondolat dialektikája) Jó példa erre az Örökkévalóság néhány sora is: „Hányszor gondoltad / az örökkévalóságot, /a megfoghatatlan erőt, / mely csillagrendszerek /között bolyong, / az anyag mindenhatóságát”. És hasonló megfigyelések fedezhetők fel A Mindenhatóban is: „gondolataimmal keveredik az anyag / amelyből lettem / s mely lehetővé tette /hogy azt gondoljam róla / milyen megnyugtató létének /szükségszerűsége”. Az És mindenütt a pénzben maga a költészet, a meditatív létszemlélet, a vers jelenik meg szembeállítva a hatalommal, a vagyonnal: „Mivel nem hiányzott senkinek, és meghalni sem kellett érte, /nem lett a vers világhatalom, /csak a gondjaikra görnyedők értelmetlen szenvedése. / És mindenütt a pénz. / Lépni sem lehet nélküle. / (Panaszt panaszra vet az elme, /a semmi halma kavarog a képlékeny élet-vegyületben.)”

Elégikus költészetet tár elénk a kötet, melyben a tiszta öröm, a derű és a harmónia iránti nosztalgia a természeti szépség megfoghatatlanságának és a szellemi kultúra pusztulásának hol enyhébb, hol élesebb fájdalmával vegyül. Ez a líra az embert a természethez, a mindenséghez és Istenhez fűző kötelékké szeretne válni. Úgy tűnik, lemond az orpheuszi szerepről, mivel túl pontos önismerettel rendelkezik ahhoz, hogy azzal merné áltatni olvasóit, e versek által legyőzhetők a sötétség erői. Viszont szeretné megtartani a költészet arióni energiáit. (Arión, ókori görög ditirambusköltő énekének hallatán delfinek gyűltek hajója köré, s amikor gyilkosai elől lantjával a tenger habjai közé vetette magát, hátukon vitték ki a partra.) Ez azt jelenti, hogy megkísérli az embert a természet és a tiszta szellem szövetségesévé tenni.

A verseket átható nosztalgia ösztönös vonzódás az elveszett paradicsomhoz, melynek képét átrajzolta ugyan a pusztulás, a már-már ódivatúvá vált apokalipszis által sugallt „semmi” hatalma, de megőrizte azt a költői emlékező képzelet.  (Ne feledjük, hogy Böszörményi Zoltán A semmi bőre címmel is jelentetett meg verseskönyvet!) Voltaképpen a Lábatlan időt ez élteti: a költői képzelet tisztaságába és ártatlanságába vetett megingathatatlan hit. Gondolati költeményeiben a szerző a világban szerzett tapasztalatok keserűségét igyekszik sztoikus nyugalommal, szembenézéssel feloldani. Talán innen is ered a vonzódása olyan ókori szerzőkhöz, mint Vergilius vagy Cicero, akiket megidéz műveiben. S innen származik a lírai hang várakozó, türelmesen szemlélődő, mérlegelő attitűdje is, mely határozott tudatossággal kerüli el a fölösleges dramatizálást.

A természet iránti rajongása ellenére is érezhető, hogy e viszonyban sem adja fel önállóságát, hűvös távolságtartása révén – ez egyben erénye is – elkerüli, hogy pátosza extatikussá váljon. A képiség intenzitása pedig nem hajlik el a fantasztikum felé, s a szépség iránti vágy sem fokozódik a kezdetek iránti abszolút nosztalgiává. Ez a kiegyensúlyozottság jellemzi a Lábatlan idő egészét, amely újabb fontos állomása Böszörményi Zoltán pályájának.

Böszörményi Zoltán: Lábatlan idő, Kalligram Kiadó, Budapest, 2015.

Kirilla Teréz