„Minden lángokban áll”
Kókai János Kései alpinista című verseskötetében keresi az Istent, miközben a párkapcsolatok drámai feszültségét is leképezi. Boldogh Dezső értékelte a könyvet.
„A Sátán van bennem?” – kérdezi Kókai János kötetnyitó versében (Apokalipszis mindig), ahol a lírai hős egy vallási gyülekezetbe jár, és nem hajlandó földre esni, mint a többiek, amikor a főpásztor sorban a hívők fejére teszi a kezét. Ezzel a kifordított, groteszk élménnyel kezdődik a Kései alpinista, a szerző második kötete, amelyik a Pusztulás anatómiájának „szent materializmusa” (Türjei Zoltán szavaival) után talán az istenkeresés könyvének is nevezhető.
Szó sincs azonban vallásos líráról, a keresésen, a szándékos bolyongáson van a hangsúly, a meghittség transzcendentális képzetei inkább váratlan moll-hangzatok egy-egy tetszetős jazz-es zongorafutam végén. A párhuzam eleve adja magát, Kókai János nemcsak költő, képzett zenész-zeneszerző is, mi több, színészként dolgozik, és társulatával sokszor saját abszurd drámáit adja elő. Ez a minden ízében művészi magatartásmód beszüremlik a versekbe, a lírai alany szaggatott belső monológjai a színpadi embert is idézik, a polgári rendbe teljesen soha be nem simuló kívülállót. Pedig a szerző egyáltalán nem akar különbözni, a szövegformáló technika mindkét kötetben ugyanaz: a modern korszak jól ismert szellős, könnyen olvasható szabadverse.
Van valami szimpatikus, szerethető abban az érzelmi kallódásban, ahogy a Kókai-lírában a mindenkori beszélő reflektál, emlékezik, hétköznapi szituációkból kerekít világproblémákat, majd egy általában frappáns képpel befejezi a verseit. A szerző határozottan erős a zárlatokban, így volt ez már A pusztulás anatómiája kötetben is. A két könyv színvonala között tehát nincs nagy különbség, a versek is gyakran szinte egymás továbbírásaként olvashatók. Kókai nem mellesleg sok éve egy szűk alkotói és baráti közösség a tagja, ahová Türjei Zoltán és Jahoda Sándor is tartozik, s ez jótékonyan érződik munkásságukban.
A transzcendencia igénye a Kései alpinista meghatározó motívuma még akkor is, ha a költő rossz helyeken és váratlan időpontokban keresi a fényt, és hiába vágyik a bizonyosságra. A kötetnyitó Apokalipszis mindig utalás e végső megnyugvás lehetetlenségére, hiszen – egy távol-keleti példázattal – „minden lángokban áll barátaim”, a látás, a képzetek világa és a gondolatok is. Egyedül a költészet jelenthet talán kiutat ideig-óráig a káoszból.
A legfőbb probléma azonban a keresés iránytalansága, hiába alkalmazza a szerző magas szinten a művészet eszközeit. Átmenetileg hozzá méltatlan főpásztorok nyájaiban tévelyeg (Apokalipszis mindig), egy rettenetes ószövetségi büntetőisten „morzsolja ösztöneit két ujja között” (Kánon). Bár „a várakozás tölti ki, mint a gyermeket” – abban sincs semmi megnyugtató, ahogy „a karácsonyi vacsorán egy kanál leves sem megy le a torkán. / A fát nézi, és nem az a szó jut eszébe, hogy kivégzőeszköz.” (Bizony mondom)
A versek többsége érzelmi és intellektuális tusakodásokról szól, finom helyzetleíró érzékkel. Helyenként ijesztően kietlen hangulati hatások keverednek a mai kor kicsit divatrezignált értelmiségi megfogalmazásaival. E költészetileg nagyon sikerült melléktónusok erősítik a harmóniára törekvő személyiség keresésének komolyságát.
A kötet másik motívumszálát, a párkapcsolati verseket szintén a bizonytalanság és a minden apró neszre, jelre felfigyelő éberség jellemzi. Az értelmezés nehézségei című darabban a beszélő és partnere közötti feszültség drámai játszmája zajlik, szavak és szinte mozdulatok nélkül. Kókainak sikerült a legfinomabb szinteken leképeznie a feminin-maszkulin töltetű várakozást: „És most félsz hogy kérdezek ... ... de most egész másra figyelünk / néhány zajra a szomszédból / néhány ütemre, / zenére, / amit nem tudnánk hangjegyekbe önteni / csak kering körülöttünk, / mint a tavasz első molylepkéje, / lustán, szemtelenül.”
A Kései alpinista kétciklusa látszólag kilóg a kötet általános beszédmódját használó darabok közül, és kicsit távolítóbb eszközökkel mutatja be a szerzőt. Az egyik a gyerekkor élményvilágát villantja fel új nézőpontokból (Családi anzix), a másik Kókai színvonalas tisztelgése kedvenc klasszikus zeneszerzői előtt a könyv befejező részében (Ars-Aim). Különös, hogy éppen az utolsó vers (Bartók Ars), és annak is a záró sora nem tartozik a szerző erős megoldásai közé („mint tolvaj cipelem hátamra szíjazva az identitást”), mint ahogy a kötetet kezdő, már idézett főpásztoros-gyülis történet sem. A kettő között azonban többségében igen remek költeményeket találhatunk, amelyek a líra terén is bizonyítják Kókai János tehetségét.
Kókai János: Kései alpinista. Magyar Napló, Budapest, 2015.
Boldogh Dezső
