Karafiáth Orsolya Él című verseskötete egy küzdéssorozatot vázol fel. Hol a hűtlen szeretővel, hol az anyasággal, hol a vetéléssel szembesülünk. Kadlót Nikolett mutatja be a könyvet.

Karafiáth Orsolya Él című negyedik verseskötete összművészeti alkotás, amint ezt a szerzőtől megszokhattuk. Egy csipetnyi jut bele képzőművészetből és filmből is. A borítón egy fotó Torma Éva Kertben című szobráról: a törékeny női alakot kerámiadarabok borítják, körülötte a föld is csupa csempeszilánk. Az alkotás hófehérségét a mozaikok közötti vonalak és a címet ölelő keret feketesége kontúrozza. A belső címlapok feketék, a könyvben is találni még ilyen oldalakat. S amint a védőborító lekerül a könyvről, mindennek az ellentéte válik láthatóvá: az eddigi fehér feketeként köszön vissza, a matt borítón most csak világos csempeközök adnak egy kis fényt. Ugyanez a forma kel életre a kötethez készített zenés filmben is, amely voltaképpen egy klip: a művek között nem szereplő dalt a Takáts Eszter Beat Band szólaltatja meg, az ismerős szobrot pedig Góbi Rita eleveníti meg a monokróm képkockákon. Aztán hamar kiderül: az Élben tudatosan végigvonul a monokróm hatás, ami valószínűleg Keresztury Tibor szerkesztői attitűdjéről árulkodik.

A témák között az emberi viselkedés, épített vagy éppen természetes környezetünk kerül a középpontba. Az indító vers címe A hegy: innen nézünk körbe, szemrevételezzük a (belső) tájat. Nyugodtan szemlélődünk, figyelmünket semmi sem kerülheti el: megpillanthatjuk a vadállatokat, megismerhetjük legeldugottabb ösztöneinket, szemügyre vehetjük emberi kapcsolatainkat, időt tölthetünk szorongásainkkal, faggatóra foghatjuk vágyainkat.

A kivétel nélkül rímes versek összefüggnek témában és hangulatban. Ettől a könyv olyanná válik, mint egy mély lélegzetvétel, az egyes alkotások pedig a különböző hosszúságú és eltérő ritmusú kilégzések lenyomatai.

 

Latolgat még a víz: akarjon-e.

Megnyaldos, kellemes. Hogy tud mozogni!

Akar végül, elönt, erőszakos lesz.

Ragad! Sodrába vesz, nem csúszhatok ki.

 

Combon simítja, láb közé folyik.

Csorog, már túl, eltűnt a kádperem.

Én nem döntök, mert én nem is tudok.

Fény villódzik a lázas pikkelyen.

 

Hiszen ő így szerelmes! Én is! Én is!

Kövek segítik, minden ővele!

A csempeél, a sziklapart. A szél!

A légszomj józanít. De nem. De ne!

 

Szempár nyílik, hullámokat csodál.

Visszájuk nyűgözi, ki csak lebeg.

Nem húz a mély, és nem fogad a part.

Fulladni így. Vagy élni így. Lehet.

 

                                                                                                       (A sellő)

 

A legtöbb szövegben szembe kell nézni valamilyen ellenféllel vagy ellenséges érzéssel, de legalábbis megküzdeni egy nehézséggel: a pornak a fallal (Por), a hűtlen szeretővel (A fácán), áldozatnak a rá vadászó bestiával (Találkozás). Karafiáth Orsolya tudatosan működteti ennek a küzdéssorozatnak a beszédmódját. Felszólító mondatok, tömör tőmondatok váltják egymást, minden egyes érzés vagy gondolat egy-egy természeti képbe kapaszkodik erősen. A beszélő mindig kertelés nélkül – feketén-fehéren – mondja ki, amit gondol vagy érez: „És éhezel! És szomjazol! / Kiáltasz megint, hiába. / Tetőled nyer erőt az állat, / míg átrágod magad a mába.” (A patkány) Nincsenek tabuk. A rímek nem élesek, meglapulnak, nem csengnek össze.

Voltaképpen a szenvedélyes gondolatok, érzések, szavak helyettesítik a színeket, amelyek dobognak a fekete-fehér kerámiaváz alatt. A kötet végére került a legbelső réteg, a legtitkosabb bugyor: a családi történetek helye. Az apai érzések egy verset érdemelnek (Apa és a hóember), míg az anya-téma több darabot is összeláncol, ezeket a Tükör című ciklus fogja össze. Ez az anyakép nem makulátlan, mégis markáns, a beszélő minden apró részletre emlékszik vele kapcsolatban. Itt megváltozik az írásmód: eltűnik a központozás és a nagy kezdőbetű, a címek is zárójelbe kerülnek: (anya ideje), (anya szeretője), (anya ágya), (anya felől a világ).

 

„anyától félünk már megint ivott

elalszik vagy dühöng ez még talány

anya hatalmas életünk betölti

anya csak nő ma semmit sem csinál”

 

                                                                                                                       (az anyaszörny – részlet)

 

Az anyaság más nézőpontból is megjelenik: a női beszélő több költeményben rendkívül személyesen vall saját termékenységéről, a terhességről, a vetélésről vagy a gyermekáldás nehézségeiről. Nincs pozitív végkicsengés, a női természet viszontagságainak látlelete a kötet második, egyben befejező része.

 

A nagy hasam – de izgalmas – hová lett?

Megnyomkodom az űrt, valódi-e.

Mellembe csípek: túl szép, hát gyanús.

Úgy tűnik, száraz, s nem vár semmire.

 

Az én kölyköm talán nem kér belőlem.

Bespájzolt bent, és ment, amint tudott.

Nyilván elvett mindent már jó előre.

Engem másolt, csak mert én voltam ott.

 

Akkor, mikor az álmomban zokogtam?

Vízben úszott az ágy. Máskor mikor?

Úgy fájt, hogy azt is csak később figyeltem:

sehol vér, sehol köldökzsinór.

 

Ha így van, gyorsan észre fogja venni,

hogy túl mohó volt, ennyit nem bír el.

De ez már tényleg az ő dolga lesz.

Kilökve lenni: ezt jól ismerem.

 

Nem emlékszem, hogy megkérdeztem volna:

„Egészséges? Teljes: Fiú, ugye?”

Remélem boldogul, kinő belőlem.

Ha felsírt, meg kellett születnie.

 

                                                                                                       (Kölyök)

 

A kötet rendkívül feminin abban az értelemben, hogy elsősorban női aspektusból láttatja a helyzeteket, kifejezetten jól ismert életszakaszokat, helyzeteket emleget fel, ezek állnak a fókuszban. Ha mégis határozottan egy harmadik színt kellene választani a kötethez, az kétségkívül a vörös lenne. Ez egybefogja a dühöt, a szenvedélyt, az erotikát, de a bizalomnak, a veszélynek, a fájdalomnak és a melegségnek is a színe. Mindannak, ami élettel tölti meg a kötetet.

 

                                                                                                                                                                      Kadlót Nikolett

 

Karafiáth Orsolya: Él. Scolar Kiadó, Budapest, 2015.