Ugrás a tartalomra

 

Horváth Benji – Beatcore

 

Horváth Benji Beatcore

 

 

 

 

 

Beatcore – ajánló Horváth Benji verseskötetéből

 

Horvát Benji Beatcore című kötete idén nyáron látott napvilágot Erdélyi Híradó Kiadó és a FISZ közös kiadásában. Gondos Mária - Magdolna a könyv fülszövegében a következőképp fogalmaz: „Már kevés volna a beat csodája, kevés a punk nemtörődöm pimaszsága. A karnevál erősíti ugyan a vallást, a tabukkal szembeni hanyagság pontosabb nyelvet kínál, de rég késő csak reagálni és csak ellenállni. Nagyon komoly a játék. Azért a válogatott függőségek, bűnök és félelmek közt egy fikarcnyi jó is akad: kávé, virágzás, barátok. És ezzel lesz még alattomosabb a közeg. Ebben van Horváth Benji második kötete, amit megélt, megírt, és néha kicsit belehalni sem átallt. Öntörvényű, és az egyik legbátrabb, amit ismerek: „Akkor gyere, / hülye szeretet, majd megtanullak. / Rajta gecik, üssetek”.

A kötetből a következő verseket ajánljuk olvasóink figyelmébe:

 

 

VALÓ VILÁG
 
könnyű szó, ez volt ítéletem.
ezúttal nem mondhatom azt, hogy nincsen.
mert itt vagyok és látható:
nem szó a szem, nem tárgy a test, szívem.
 
hadd forduljon meg, bármily szomorú.
ablakban macska, kávé, szélcsend, reggel.
most cigizek, ez nem a szerelem.
nem megbocsáthatatlan semmi sem.
 
a macska néz. a másnap mozdulatlan.
nem köt ború. nem köt szerencse,
csak ülök és vigyorgok itt a fordulatban.
nem szükségszerű, uram, ez a háború.
 
bablevest főzök neked, hideg valóság.
nem hagyok minden sorban invokációt,
elég egy festett kép, fotel, bársonykabát,
hogy körbenézz: minden tárgy ismeri helyét.
 
minden nő meg fog csalni egyszer
és minden férfi sírni fog, mint egy gyerek,
minden férfi figyelmetlen seggfej
és minden nő ugyanolyan beteg.
 
boldog az, ki ért az alkalmazkodáshoz
és megtanulja, hogy minden egyre megy,
mert minden nő, de minden férfi is kurva,
és boldogtalan, ki kényszerből fizet.
 
de a reggelekben nincsen semmi oldal,
csak a történet, mi éppen nyugszik bent,
pár könnyű szó, hogy lassan helyet foglal,
egy üres tér, mit be kell népesítened.
 
*
 
a macska idejön, hogy simogassam.
mindegy, ki alszik ágyamon, míg fő a kávé
– örülni fog neki. a macska megunja és elmegy,
majd valaki más, kit hajt a láz, keresheti.
 
 
 
 
FEKETE TENGER
 
 
igen, előre láttam mindent, Uram.
nem, nem tettem annyit sem. sok volt
a kényszerem. egyre kevesebbet imádkoztam,
habostorta volt, igen, Uram. úgy tűnt,
minden visszavonhatatlan. a virágaim
nem nőttek velem, csak penészedtek csendesen.
enyém lehetett volna minden, tudom.
elhanyagoltam a birodalmam. utcáit
belakták a tolvajok, betörték a kapukat,
nem jönnek több márciusok. szemem előtt, Uram.
elfelejtettem közéjük lemenni. a port
a csontjaimban, el, Uram. csak poroztam,
a leghátsó szobában ültem némán, tétlen.
nem, már nem őket sirattam. elhiszem,
Uram, de nem pont így akartam, ha volt is
időm követni éjszakai villanyvillanásokat
és lassú esők szitálását másnap,
mellékutakon fészkelődtem, alig-alig
ébredezve néha, utoljára Athénban
voltam szabad, bár harag is volt bennem
faltól falig, kicsit feltételes volt az is,
így figyeltem őrült tengerem
csendesedő hullámait. meguntam, Uram.
leegyszerűsödött. megijedtem, hogy túl kicsi.
ültem és hagytam, hogy képződjenek,
bénítsanak, szorítsanak le a vérrögök.
történetem kabbala, kalandom görög.
a pezsdülés cigány, de néha csöndes hobbit.
boldogságom román, szenvedésem magyar,
eltévedt nők testére írom magánkámaszútrám.
(Uram, aki velem vagy, Magány a te neved.)
a lassúságom örök, a türelmem szar,
elfogadtam, Uram, hogy minden visszamar.
leigáztak a perzsák végül mégis,
hiába jöttek el a spártaiak,
hiába az őrült aszkézis, a böjt,
hogy megvontam magamtól vasbizalmamat,
gyakoroltam a gerinctelenséget
és kényszerkétségbeesést,
szétbomlottam hamar. igen, Uram,
ez a legkevesebb, amit tehetnék,
ha már megszólalt a kakas megint:
lehúzom ezt a feketét és lehajtott fejjel,
szó nélkül elviszem őket a tengerig.
 
 
 

MAGÁNVIRÁGZÁS
 
már halkabban és hangosabban is beszélek,
én tudom, hogy mindig játszik csak a szív.
amit a tegnap eltakarítottam, holnap majd
újra háborúba hív. ott járok már, ahol még
nem gondoltam volna egy éve, kettő, három
– végig a Sárbogárdi úton. vagy a Rákóczin,
skizofrén nyárban, a Napoca utcán, ahol
nem volt halál és könnyű az álom. de én
 
megőrzöm az összes éjszakát magamnak,
úgy döntöttem. meg a vért és meg az öldöklést.
meg a tüzet, ami a hegy belsejében
ég, meg a reggelek fáradtszép szemét. vad
macskák körmének nyomát a testemen.
meg azt, hogy nem és meg azt, hogy még.
 
sajnálom, de a magány az enyém. a nyár, a tél.
a hátsó kapu, amin te is bejöttél, és amin én.
a hit, ami vak és a szerelem, ami hazug. egy
fekete lyuk a föld legmélyén. és ez a szépelgő
tavasz, ez a szombat, ez a másnap, a ravasz,
füstölgő tájak, ide is visszajövök még. áldott
 
 
 
 
A TIZENNÉGYESEN
 
hiába minden, nincs mit védekezni,
csak utolér a fergeteg hava,
ami nem volt eddig, az lesz,
és ami volt, belesimul majd abba.
 
még tél van, de már most tudod,
rózsameleg tavasz elé nézünk,
tüskéi karcolni fogják bőrödet,
és te nem fogsz meghalni értük.
 
csak úgy teszel majd, hogy az unalomból
valami vér is folyjon, álljon össze,
egy pillanatra lepjen el és higgye,
hogy végleg ellepett a föld sötét öle.
 
mert nem tanulsz, csak mész neki a nyárnak,
szétlövöd szélnek kártyavárad,
kihűlt kávék nyomán cigit tekersz
és nevetsz, ahogy kinyúl utánad
 
a könnyű ág, a kéz, és elhagy minden reggel.
hadd értsék, ahogy értik, úgylegyen.
őszt meg telet játszol nekik felejtésig
és vissza, sziklából bort és pezsgő éjszakákat
 
 
Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.