Szabadságillúziók – Ladik Katalin vetkőzésétől Zalán Tibor ájulásáig a heideggeri úton

Fenyvesi Ottó második prózakötete, A szabadság foglyai tizenhat, műfajilag különböző szövegből áll. Az alcím szerint esszék, képek, toldalékok és törlések kaptak helyet a könyvben, amelyek között a legfőbb összekötő kapocs a szabadság fogalma és illúzió voltának lényege. Illetőleg a fogalom metaforája Fenyvesinél, a kollázs-technika, amely számos művében visszatérő alapelem.

A kiadvány a szerző fiatalkorának és az akkori jugoszláv kulturális, irodalmi életnek az együttes története, ezért nem is a topolyai iskolaévekkel vagy az újvidéki egyetemi időszakkal indítanék, hanem Fenyvesi pályájának egyik legmeghatározóbb periódusával, amelyet az újvidéki Új Symposion folyóirat szerkesztőségében töltött (a hetvenes évek végétől a nyolcvanas évek elejéig).

A neves folyóirat harmadik nemzedékéhez tartozó Fenyvesi Ottó négy éves szerkesztőségi időszakából ragad ki íróbarátairól néhány anekdotát. Így rajzolódnak ki visszaemlékezéseibőlrészleges képek  két költő-szerkesztőről, Sziveri Jánosról és Zalán Tiborról. Megtudjuk például, hogyan ájult el felolvasás közben Zalán Tibor első újvidéki fellépésén a nyolcvanas évek elején, majd az estet követő, napokig tartó újvidéki bulizásokról ír. Arról is beszámol a szerző, hogy Sziveri Jánossal 1981-ben ismerték meg Zalánt a Magyar Műhely nyári találkozóján egy Bécs melletti faluban, és szoros baráti kapcsolat kötötte össze mindhármukat Sziveri 1990-ben bekövetkezett haláláig. Fenyvesi e történetszilánkokkal ad hírt az akkori történelmi, kultúrtörténeti és irodalomtörténeti eseményekről, folyamatokról.

Nem mellékesen megemlíti, hogyan küldte Zalán Tibor Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versét feldarabolva levelekben a Sziveri-szerkesztőségnek, ami hatással volt annak hírhedt 1983-as feloszlatására. A hangsúly fiatalkori ábrándjaikra, szenvedélyeikre, az irodalmi életet megváltoztató terveikre vagy ezek kudarcára helyeződik. 1991-ben Sziveri, a közös barát halála utáni évben még együtt töltöttek családostul néhány kellemes napot több magyar íróbaráttal a szigligeti táborban, majd kirobbantak Jugoszláviában a harcok, és az adott év őszén Fenyvesi Ottó már Veszprémben élt. Egy új korszak vette kezdetét – és az addigi örökre lezárult.

A nyitó esszétől eltekintve az első tizenkét szöveg mindegyike a korabeli Jugoszlávia társadalmi-politikai és kulturális közegéből merít. Az első esszé remek bevezetés nemcsak a kötethez, hanem a teljes Fenyvesi-életműhöz, amely az úton levés egzisztenciális, filozófiai megközelítése a heideggeri „út”-értelmezés prizmáján keresztül. A Sziveriről és Zalánról szóló fejezet után két, a szerzővel nagyjából egyidős költő rövid leírása következik, akiknek ars poeticája és nem utolsó sorban életfelfogása, nyelvének radikalizmusa szoros kapcsolatban áll Fenyvesi lírai hangjával. Ez a két újavantgárd költő a szerb Vojislav Despotov és a horvát Branko Maleš.

Négy „toldalék” viszont azt a négy első generációs sympóst idézi fel – Tolnai Ottó, Ladik Katalin, Végel László és Várady Tibor –, akik Fenyvesire és nemzedékére, de tágabb értelemben a vajdasági és a magyar irodalomra is jelentős hatást gyakoroltak. Így például egy humoros topolyai történet világítja meg az akkori Ladik-performanszok érthetetlenségét a vajdasági közönség előtt. Végel László állhatatosságát és lázadását pedig egy remekbe szabott, nyolcvanas évekbeli újvidéki mozifilmes anekdota szemlélteti. Fenyvesi sóvárogva emlékezik vissza az egykori intenzív, forrongó jugoszláv kulturális életre, miközben néhány „hosszú távú lovag” ma is halad az akkor kitaposott úton, beleértve mind a négy jelentős művészt is.

A Tolnai Ottónak szentelt fejezetben a költő hetvenes évek eleji, symposionos szerkesztői éveiről beszél. Fenyvesi ekkor publikálta első verseit a neves folyóiratban, és rövid sajtótörténeti bemutatást is kapunk a lapról, első nemzedékéről, Tolnai kortársairól, a hatvanas évek elejének vajdasági magyar irodalmi életéről, illetve Tolnai hatásáról Fenyvesi költészetére. Várady Tibort, a becskereki jogászt, írót és Symposion-tagot két kötetén keresztül mutatja be. Fenyvesi hangsúlyozza, hogy az 1971-ben megjelent Vagy nem maga az élet a legjobb időtöltés? című, úti esszéket tartalmazó könyvében Várady a magyar nyelvterületen elsőként említi Marshall McLuhant és a Gutenberg-galaxis problematikáját, ami óriási hatással volt a fiatal nemzedékre. Rajta kívül egyébként Martin Heidegger és Ludwig Wittgenstein a másik két jelentős gondolkodó, akik hatottak Fenyvesire, és ebben a kötetben is visszatérő hivatkozási pontok.

Fehér Ferencnek, aki Fenyvesi „falubelije” volt, őszinteségét, „tisztaságát” emeli ki a szerző. Olyan költőként emlékezik rá, aki „sohasem gyűlölködött”, „valamiért és valakiért szólt, és nem valakik ellen”. Majd a topolyai szálhoz kapcsolódva szintén egy „falubéli” művészről szól, Nagy László Cimbáról, Vajdaság legendás, bohém figurájáról. Az „outsiderről”, akit mindig az „ügy szolgálata” vezérelt, sohasem érdekelte a haszonelvűség. A topolyai középiskolás évek után pedig egy újvidéki egyetemi történet apropóján említi a híres újvidéki tanárnőt, Pennavin Olgát.

A Volt egyszer egy Jugoszlávia fejezetben személyes, hihetetlenül színes képet kapunk arról, hogyan is nézhetett ki ez a jugoszláv kulturális közeg. Mi volt az, ami mássá, szabadabbá tette a közép-kelet-európai országokhoz viszonyítva. Részletesen felsorakoztat mindent, ami a „jugoszláv” identitáshoz kapcsolódott, a Cocktától kamaszkoruk „legszebb mellein” át a művészfilmekig, vagy a jugoszláv sporttól és olvasmányaitól kezdve a szórakoztatóiparon át a rockzenéig. A fejezet zárásában néhány mondatba sűríti jugoszláv fiatalságának lényegét: „Forrófejűek voltunk, lázadó fiatalok. Modernek, boldogok és optimisták akartunk lenni. Írtunk és ittunk, szenvedélyesen habzsoltuk azt, amit az ezerkilencszázhetvenes és -nyolcvanas évek felkínáltak: éjjeleket, nappalokat, lányokat, nőket, könyveket, zenéket, képeket, filmeket, autókat, karriert. (...) Aztán egy pillanat alatt kizuhantunk a történelem szorításából, s búcsút intettünk a régmúlt időnek, (...) a fiatalságunknak.”

Fenyvesi művészetére meghatározó hatással volt a rock and roll mint zenei és kulturális jelenség. Az ezt tárgyaló fejezet többek között a rockhoz kötődő fogalmakat magyarázza. Kollázsszerűen helyezi egymás mellé a részleteket: a zene, a rock aranykora, a hippi korszak, a punk, „a művészet, mint provokáció”, a médium fogalma, valamint „a médium, mint masszázs” félreértelmezése, majd következik a mai fiatalok pozíciójának analízise, a szabadságfoglyok, a modernitás utáni hatás, a kétezres évekkel bekövetkezett ellaposodás és tanácstalanság, a rock fogalmának kiürülése.

A záróinterjúban már a jelenben vagyunk, a visszaemlékezésnek vége. A válaszok továbbárnyalják az addig olvasottakat. Fenyvesi például megjegyzi, hogy a mai magyar költészetben mintha pozitív változást érzékelne, eltérést az úgymond „finomkodó”, „újholdas” hagyománytól. Emellett párhuzamos kultúrákról, a Vajdaságról és az ott egykoron összefutó szellemi szálak meghatározó jellegéről beszél, továbbra is érdekesen.

Fenyvesi Ottó költőként van jelen a köztudatban. Hét verseskötete után ez a második prózakötete. A Szabadság foglyaiban visszaemlékezik, összefoglal. A költő ifjúkora a szabadság és a művészetek koordináta-rendszerének legtávolabbi pontjait érinti, az underground művészetektől a legmagasabb szférákig. Azóta ez a viszony természetesen megváltozott, de meg kell hagyni, kevesen járták be magyar költőként, művészként ezeket a progresszívnek nevezett utakat akkor.

Lenkes László

Fenyvesi Ottó: A szabadság foglyai, 2014, Művészetek Háza, Veszprém