Reakciók Csukás István szegedi „szökésére”

Heves reakciókat váltott ki Bíró-Balogh Tamás kritikus tudósítása, amely arról számolt be, miként kellett csalódniuk a dedikációra váró gyerekeknek Csukás István szegedi közönségtalálkozóján. Ma, amikor kiemelkedően fontos az olvasóvá nevelés, nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy az egyes események hogyan alakítják a gyerekek irodalomhoz fűződő viszonyát. De nem hagyhatjuk figyelmen kívül egymás véleményét sem.

A cikkre kommentben reagált Gyüdi Sándor, a Szegedi Nemzeti Színház igazgatója. Az intézményben volt annak a gyerekoperának az ősbemutatója, amely utána az említett közönségtalálkozó következett. Gyüdi Sándor reakciója a következőképpen hangzik:

„Csukás István 78 esztendős elmúlt. Délelőtt utazott Budapestről Szegedre; a premier előtti napokat – bármilyen hihetetlen egy Kossuth-díjas író esetén – nagy feszültséggel élte meg, és ha kétségtelenül élvezte is magát a bemutatót, az alkotótól komoly koncentrációt igényelt, ahogy szembesült művének színpadi megvalósításával, tehát az a két óra sem a gondtalan kikapcsolódást jelentette számára. A szűkre szabott program csúszását az okozta, hogy az előadás némi késéssel indult, hogy megvárjuk az iskolából utolsóként érkező osztályokat is, a premier után pedig televíziós stábok, rádiós riporterek rohanták meg az írót. A könyvtár az író-olvasó találkozó kis késésére tudatosan készült; a zene bevetése tervezett volt. A vártnál nagyobb (bár nem negyven percnyi) késedelmet nyilvánvalóan nem az író hibája, pontatlansága, lustasága, hanem az említett – előzetesen alábecsült – kis csúszások összeadódása okozta. Az inkább szűken félórás, mint bő negyedórás beszélgetés tényleg érdekes volt, és Csukás István volt az, aki a beszélgetőtársak közül leginkább tudott a gyerekekhez szólni. A legkisebbek persze már elfáradtak, számukra a program élvezetesebb része éppen a Süsü-zenékre való táncolás volt. Az írót a beszélgetés végén megrohanta a gyerekek-szülők (valóban legalább nyolcvan fős) tömege. Mindenkinél több könyv volt; valószínűleg sokan kérésre a szomszédok-barátok példányait is magukkal hozták. Minden kedves várakozó igényeit kielégíteni egészen biztosan egy órát meghaladó időt vett volna igénybe. Az író pedig – életkora és nap sűrű programja, izgalmai miatt – fáradt volt, felmérte, hogy ezzel már nem tud megbirkózni. Nem azt mondta, hogy kimegy, hanem azt, hogy most el kell mennie, de egy hónap múlva újra jönni fog - aki a teremben a visszatérésére számított, sajnos félrehallotta. A csalódottság érthető, de véleményem szerint az idős mestert is meg kell érteni, hogy szimbolikusan dedikált néhány könyvet, majd távozott; egyébként az est folyamán még további program várt rá. Reméljük, egy hónap múlva valóban eljön Szegedre, így lesz alkalom a vele való újabb találkozásra. Abban pedig egészen biztosak lehetünk, hogy új darabjának megtekintése, könyveinek olvasása nem okoz csalódást, művei a gyerekeknek örömet szereznek, lelki épülésüket szolgálják.”

Hozzászólásban reagált a cikkre a közönségtalálkozónak otthont adó Somogyi Károly Városi és Megyei Könyvtár igazgatója, Palánkainé Sebők Zsuzsanna. Fontosnak tartjuk ezt a reakciót is kiemelni a komment státuszból:

„»A szervezés borzalmas volt.« Sajnálatos, hogy súlyos szavakat dobunk olyan közegre, amelyben bombaként robban a szó, és mély sebeket üt a vétleneken. Nem sikíthatnak fel, hogy nem mi voltunk, nem mi akartuk…. Így most helyettük én teszem ezt meg, hisz: Kolléganőim évről évre a város életében jelentős rendezvényekkel, maximális szervezési tudással, nagyszerű pedagógiai értékekkel szolgálják a gyerekeket és szüleiket. A borzalmas szó nem tükrözi az előző évtizedek munkájának gyümölcsét, azaz a sok olvasni akaró gyermeket, és a nyugodt szülőket, akik tudják, hogy csak jót kaphatnak azokban az órákban a gyermekek, amíg a könyvtárban töltik idejüket. A borzalmas szó átokként kering a fejekben, rányomódva a lélekre. A drámaiságon túl, a tények szintjén: a sok bába közt a gyermek veszett el, nem akarva ugyan neki rosszat, de nem számítva be az időfaktorokat, az emberi tényezőket. Az ünnep fénye elvakította a jót akarókat. Csukás István személyes jelenlétét évtizedek óta szerettük volna, és, hogy ez megtörténjen csodák, varázslatok kellettek. Varázslatos gyermekopera, és csodálatos találkozás a színházzal és velünk, könyvtárosokkal. Akik ott voltak ezeken a találkozásokon és varázslatokon, azok tudják ezt igazolni… jó volt. A kisördög mindezek mellett dolgozott és a sok helyen sok várakozót, azaz a gyereket, a szülőt, az újságírót, a színészt, szóval mindenkit arra késztetett, hogy egy kis darabka időt, pillantást, jó szót kérjen attól az írótól, akinek a gondolatain megpihent, nevetett, elálmosodott, játszott, esetleg felnövekedett. Ez azért nem olyan borzalmas…”

A legérdekesebb hozzászólás mégis magához Csukás István költészetéhez visz közelebb. Benedek Annának, a Digitális Irodalmi Akadémia szerkesztőjének az esetről egy Csukás-vers jutott eszébe, amelyet a közösségi oldalon osztott meg:

„Hová tűnt húsz kiló

Hová tűnt húsz kiló Csukás István,
egy éve még megvolt, fénykép van róla,
ennyin már érdemes eltöprengeni, hús
a húsomból: mennyországba vagy pokolba?

Mert az is egy nagy kérdés, a legnagyobb:
vajon ment vele arányosan ugyanannyi lélek?
És honnan hiányzik, ha hiányzik,
hogyan mérjem meg, hol van az a mérleg?

És ami eltűnt, hús és lélek, ugyan
a jobbik részem volt vagy a rosszabbik,
fölösleges volt és azért tűnt el, netán
aki itt maradt, én vagyok fölösleges itt?

Én voltam az a húsz kiló is, hiszen
amit megettem, magammá változtattam át!
De most mi történt, ami tőlem elvette,
az micsoda és mivé hizlalja magát?

A semmi dagad és felcsinált hasában
ott kucorog ez a bizonyos húsz kiló,
várva, hogy végleg megszűnjön, e fordított
születésre e felnőttből készült embrió?

Így múlok el, részletekben, kilónként?
S míg élek, beszélhetek-e múlt időben
magamról? Abbahagyom, még belezavarodom,
mert amúgy maradt ám belőlem bőven!”

A vers forrása: DIA

Ezzel kívánunk mi is mindenkinek békés, boldog Csukás-olvasást!