Séta az ellentmondások képeskönyvében
A leginkább illusztrátorként ismert Jánosi Andrea egyéni tárlattal mutatkozott be a kolozsvári Korunk Stúdiógalériában. A kiállítás anyagát a Carbonaro: Ha polip szuszog Kolozsvárott című Szőcs Géza-kötethez készített képek ihlették.
Séta az ellentmondások képeskönyvében
A szép számban összegyűlt közönség izgalmas alkotói világot ismerhetett meg, amely a kiállítást méltató Szántai János prózaíró szerint a benne feszülő antitéziseknek köszönheti egyedi jellegét.
Az alkotó képeit nézegető gyakorlatilag nem tesz mást, mint a Jánosi Andrea nevű nagy könyvben sétál, gyakorlatilag a negyvenszer negyven centis lapok részévé válva. Szántai arra is kitért, hogy az erdélyi magyar kultúrának vannak olyan személyiségei, akiket bizonyos „arcukról” kódol be a közönség, amelytől aztán nehezen szabadul az alkotó. Nincs ez másképp Jánosi Andreával sem, akit számos könyv illusztrátoraként ismerhettünk eddig.
Munkái a realizmus, onirizmus, impresszionizmus, naiv festészet, expresszionizmus jegyeit viselik magukon, az ábrázolásmód, a stílus, a színkezelés viszont sajátosan az alkotóé.
Jánosi Andrea műveiben sokszor megjelenik egy nő, de nincs arca. Szántai szerint nem azért, mert nem tud önarcképet festeni, hanem az antitézis tudatos alkalmazása miatt. Úgy mutatja meg önmagát, hogy közben elrejti. Szemérmesség ez talán. Vagy egyszerűen a nyitott mű sajátos értelmezése. „Szemben” a nővel természetesen megjelenik a férfi is, akinek a változatosság kedvéért van arca. Ám ez az arc semmitmondó, talán két esetet kivéve.
A rejtőzködő női arc és a végül szimbolikus dimenzióban anyagiasuló férfiarc között újabb ellentét feszül.
Másik jellegzetessége a munkáknak a külső terek megjelenítése. A festőnek sikerül tág tereket bekereteznie a kétszer negyvenbe. A tér és a cső nem véletlenül találkozik a képzőművész boncasztalán. Az összerobbantott terekben viszont hirtelen az lehet a néző érzése, hogy ez az egész kényelmetlen, kínzó. Ugyanez érvényes a színvilágra is, ami Jánosi Andrea egyik „brand”-je.
„A képek megnézése után azzal az érzéssel maradtam, hogy milyen vidám a tárlat hangulata. Aztán valahogy belém lopózott a megintcsak kényelmetlen, kínzó másik érzés, hogy ez csak látszat. Ha sikerül jól olvasni a kép-sorokat, valami egyáltalán nem vidám kerekedik ki belőle. Vagy nem-vidám is. Csupa-csupa antitézis, ellentmondás. Lényegében ezzel zárnám. Ja, még ennyit. Ha címet kéne adnom ennek a mai képes-könyvnek, Fernando Pessoától lopva kicsit ezt mondanám: Az ellentmondások könyve. Ami, számomra bár, egyet jelent azzal, hogy izgalmas” – összegzett Szántai.
Jánosi Andrea úgy gondolja, Szántai János fején találta a szöget. „Több tekintetben is most jött el az ideje annak, hogy egy nagyobb lélegzetű személyes témába kezdjek” – mondta a művész, aki egy év „vakációt” kért a Kincses Képeskönyv szerkesztőitől, mivel ennek illusztrálása rendkívül időigényes munka. Közben folyamatosan érkeztek jobbnál jobb gyerekkönyves megrendelések. Tavaly először találta meg egy olyan illusztrációs felkérés, amely a felnőtt irodalomra vonatkozott (Carbonaro: Ha polip szuszog Kolozsvárott), éppen jókor, mert már érlelődött benne „az álom-téma”. A könyv rendkívüli módon inspirálta, és akkor határozta el, hogy kicsit hasonló stílusban megfesti a saját vízióit.
A tárlaton szereplő alkotások ugyanis száz százalékig megálmodott álmok, saját, de egyszerre „kapott” történetek, amelyek reggelente „érkeztek” sok-sok ismerős szereplővel, helyszínnel, életszituációkkal ugyan, mégis szokatlan csomagolásban. Ezek közül válogatta ki azokat, amelyek nagyon erős vizuális élmények voltak, vagy emocionálisan felkavarók. „Álmaim zömében – bár érteni szoktam az ’üzenetüket’, ha van ilyen – a mozaikosságot szeretem leginkább, azt a sok kis valóságelemet, amit egy történet mágnesként maga köré csoportosít. Ezért sokkal fontosabbnak találom a mit fejez ki helyett a hogyant és kikkel”.
Azt is megtudtuk még, hogy a művésznő kedvenc illusztrációi Botticelli rajzai Dante Isteni Színjátékához, amelyeket még gyerekként ismert meg.
Varga Melinda
