Vége a posztmodern szövegirodalomnak

Nagy Koppány Zsolt volt a vendége a legutóbbi Helikon-estnek, amelyre a kolozsvári Bulgakov Irodalmi Kávézóban került sor. A szerzőt új regényéről, a posztmodern szövegirodalomról, valóság és fikció kapcsolatáról Papp Attila Zsolt költő, a folyóirat szerkesztője kérdezte.

Vége a posztmodern szövegirodalomnak

A Budapesten élő erdélyi író, Nagy Koppány Zsolt legújabb, Nem kell vala megvénülnöd 2.0 című regénye, amely több szempontból meglepetés korábbi műveihez képest, nemrég látott napvilágot a Magvető Kiadó gondozásában. Magyarországon elég jól ismerik, több kritika, recenzió megjelent már róla, Kolozsváron viszont, ahonnan az író pályája indult, még nem találkozhatott vele a közönség. Ezért is kár, hogy a Bulgakov emeleti termében megtartott bemutatóra az előző Helikon-esthez hasonlóan zömében szakmabeliek jöttek el, hiszen olyan könyvet ismerhettünk meg, amely a szélesebb olvasóközönségnek is képes újat mondani.

Papp Attila Zsolt értő kérdéseinek köszönhetően az alkotói folyamatba, néhány érdekes műhelytitokba is beavatott a szerző, a beszélgetést pedig a regény egy-egy humorosabb részletének felolvasása tette gördülékenyebbé. Elsőként a pálya indulására tértek ki, amely Kolozsvárhoz, nevezetesen az Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy vonzásköréhez és Orbán János Déneshez kötődik.

Nagy Koppány Zsolt számára a Helyőrség szellemisége „minden ízében meghatározó volt”. Itt jelent meg az első kötete 2000-ben Arról, hogy milyen nehéz címmel. OJD fedezte föl a tehetségét, és segített abban, hogy írói ambíciói kibontakozhassanak – emlékezett vissza Nagy Koppány Zsolt, akinek első publikációja egy hatsoros vers volt a Brassói Lapokban 1987-ben. Aztán belátta, hogy a prózához sokkal inkább ért, mint a rímek, szótagszámok igencsak bonyolult művészetéhez.

Új regényét három kisregény alkotja, amelyet a főhős személye fűz össze, az ő ifjú-, férfi- és öregkora rajzolódik ki a mű során. Az elsőben megismerjük a folyton szerelemre éhes, ifjú hivatalnokot, Fényező Nagyjuhász Jánost, aki a Só- és Egyéb Szóróanyagok Hivatalában dolgozik, ahol gőzerővel folyik a semmittevés. A második rész – Az angoltanár evangéliuma – a felnőttkort, a családalapítással járó nehézségeket írja le.  Mindkét rész rendkívül humoros, olvastatja magát, de tulajdonképpen csak arra való, hogy alaposan fölkészüljünk a harmadikra, amely az öregkor viszontagságait ábrázolja. Itt ugyanis azzal szembesülünk, hogy egy határozat alapján a kétezer előtt született embereket ki akarják végezni. A főhős egy padlásszobában húzza meg magát, ahol teljesen elzárva a külvilágtól, vejének jóindulatára utalva kell élnie.

A szerző dolgozott hivatalnokként, de Papp kérdésére, hogy új művében miként viszonyul a valóság a fikcióhoz, elmondta: természetesen nem korábbi munkahelyéből ihletődött az első fejezet. Nem kulcsregény, nem lehet referenciálisan olvasni, bár kétségtelenül a hivatali élet visszásságaira világít rá groteszk, abszurd módon.

A második rész megírásában fontos szerepe volt magának a moderátornak is. Papp ugyanis, amikor a Krónika munkatársa volt, biztatta a szerzőt, hogy tárca formájában megírja Az angol tanár evangéliumának részeit.

A harmadik rész tulajdonképpen a társadalom elöregedésére, a nyugdíjrendszerre reflektál, korunk súlyos társadalmi problémáit gondolja tovább. Nagy Koppány Zsolt nem akarta egyből az olvasóra zúdítani ezt a komor tartalmat, ezért, no meg a regény műfaji kötöttségei miatt volt szükség az első két részre.

A beszélgetésben felvetődött, hogy a szerző előző könyveitől eltérően a Nem kell vala megvénülnöd 2.0 eltávolodik a posztmodern szövegirodalomtól. „Unalmas, rendes és persze remek könyvet akartam írni, történeteket és nem szöveget” – vallotta meg Nagy Koppány Zsolt, aki kínosan ügyelt arra, hogy minden hivatkozást pontosan megjelöljön. „Vége a posztmodern szövegirodalomnak, nagyon jó játék volt, de ez az út nem vezet sehová, csak körbejár” – összegzett a stílusváltással kapcsolatban.

Karácsonyi Zsolt költő, a Helikon főszerkesztője arra volt kíváncsi, mennyiben értelmezhető a szerző szerint társadalomkritikának a regény. Nagy Koppány Zsolt úgy véli, inkább hétköznapi valóság, mintsem társadalomkritika a könyv. Csupán a regény befejezése után döbbent rá, hogy amit papírra vetett, nem más, mint negatív utópia, addig csak egyszerű sztori volt számára.

Utolsó hozzászólóként Bréda Ferenc költő, író, esztéta, egyetemi oktató egy sokkal tágabb, a regényhez konkrétan nem kötődő témát nyitott meg, amelyről akár több estén át is lehetne beszélni. Kiterjeszthetők-e a regény határai, megnyithat-e olyan szellemi labirintusrendszereket a próza, mint a vers? Bréda szerint ugyanis egy verseskötet végtelen, bármikor folytatható, mindig újraértelmezhető. A regényeknél ezt az időtlenséget csak nagyon ritka esetben észlelhetjük.

Ezzel a szerző is egyetértett. Mint mondta: a prózaíróknak ez a legnagyobb problémája, hiszen gyakorta az adott korhoz, a társadalom problémáihoz kötik a művet. A regény nem képes olyan univerzalitást megfogalmazni, mint a vers, ezért kissé irigykedve néznek az írók a költőkre.

Ennek ellenére Nagy Koppány Zsolt nem fog verset írni, bár kétségtelenül nagy meglepetést okozna vele. Novellásköteten dolgozik, de legszívesebben regényt írna, ha lenne egy jó ötlete – ennyit árult el olvasóinak és barátainak, akik az est végén dedikáltathattak vele.

Varga Melinda