Jelige: Vadirat – Már elment, Megigazítom, Szép ívesen
Jelige: Vadirat
Már elment
Az őrület kivár, ki vár az örülhet,
nem láthatod meg, azt ami körülvesz,
A tengerek helyett, óceán vagyunk,
de óceán helyett, csak magunk változunk.
Visszanéz a jövő, a múltamat habarom,
hebegek habogok, inkább nem zavarom,
tekerem, vakarom, leteszem, szavalom
üresen akarom, legyőzöm, takarom.
A lélek, volt a vége, az utolsó sornak
mire visszanézek, megújítódnak,
A vége, a vége, a következő sornak,
pontot teszek egy elbeszélő szónak.
Ja, igen a föld, miért is szenvedünk?
Hát tudod oly könnyen,
a könyvek közt elveszünk.
Túl sok már a tudás, és fogy a papír is.
Ja, igen a föld miért is szenvedi?
talán a füst, talán a gáz,
a betegség tengeri.
A sok gyáva állat, gyára már füstöli,
a mérgező levegőt, szájuk majd elnyeri.
Minek oda belül, úgy betakarózni?
Egy kis szenvedéstől,
még nem halt meg Radnóti.
Betakar a tél, a pára, a hold.
A városi zaj, a közeli bolt,
Még itt van, érzem, a csend megszűnt,
és az ördög megszagolt.
Megigazítom
Mit számít az idő? A por?
Ha rám ragad a fény, és koravén,
módon kidőlök az utca sikk kövén.
Ha nincs már szívem a világnak,
és a drága jó ész,
ha nem termel pézt, számít hibának.
Megigazítom a ruhát magamon,
most nem számít a lélek, a spiritusz.
Nem kell az érzelem, nem kellek én.
Az idő már vén, és a vény:
amit kapsz, egy költemény.
Tiszta kép már nincs, megkopott.
A sok fiatal szív, ellopott.
Rászoknak, rá fognak,
leteszik, le fogod.
Párolog ki, az árt-ológia,
Ez lenne az almom?
Doboz-fényt és garzont.
A Természet ölelt,
az Ember megölelt,
majd eldobott, mint egy kartont.
Ha nem hinnék neki,
öljem meg ezért?
Mit adott a világ,
mert kapott sok vezért?
Haljon meg ezért?
Egyazon arccsont. Azonos tenyért?
A főforgáshoz képest,
nem is olyan gyors.
Az eszed nem bitenként,
adja mit bitorolsz.
egyszer majd elmész,
egyszer majd kitanulsz.
Be szép a vég,
belátható.
Mártír medencékbe,
a lábam megmártható,
kicsorog.
Minden megváltható,
a vas újra csikorog.
Az ős féreg, mi kajánul vicsorog,
és irányítja homlokod,
Hogy ne föl, hanem leszegd,
hogy az álmaid ne föl, hanem levedd,
fizesd a számlád,
tényleg,
ne szólj egy szót se,
csendben,
mint a gyárba tévedt gyermek,
állíts le, titokban, engem.
Szép ívesen
Messzeségben terül el a planétánk a csendben,
felszínén az ember, minden jóval szemben.
De szerethető még, e szedett-vedett néped?
Köztünk a magány itt-ott eltéved.
Küzd azért a föld, hogy leküzdjük egymást,
küzd azért a föld, hogy a bombát ledobják,
küzd azért a föld, hogy tovább ne szívják.
Küzd értünk is, küzdjünk meg így hát.
Beragadtunk már, egy kitaposott sárba,
társadalomnak nevezhető árva.
Minden olcsó, drága,
de mindennek, megvan az ára.
Nem elég a rablánc,ez népek fajsúlya,
Irodalom-e, a ribanc barnulva?
kérdezd meg te-hát, szépen el tagolva,
Zavarja Istent? ha mérgezett a bolha?
Gyere velem most, szökjünk az őszbe,
télen újra várjuk, mit álmunkba szősz be.
Tavasz a virág, a virágcsokroké,
rakétát lövünk nyáron a dombokér'.
Értékeink vannak, ez tény, elvtársak,
Mein Führer a ruszkik éppen elásnak.
Lézerkarddal vár, a harmincadik század,
légüres tér kell egy kapitalistának.
A cél az volt ebben, hogy a célunkat keressük
a csavar az egészben, hogy lehet megtesszük.
megtaláljuk együtt a békét és a szépet,
ha mindenki meghalt, minden újraéled.
Az én hitem a szél, mindig is az volt,
az ami szült, az ami gyászolt.
Éltem itt és néztem, miért dobtál le ide?
Ejtőernyő nélkül, megszakad a szíve.
