Ugrás a tartalomra

 

Jelige: Szemtanú – Etelka néni és az emberevő

Jelige: Szemtanú

 

Etelka néni és az emberevő

 

            Csengettek. Etelka néni már perdült is, hogy ajtót nyisson.

            -Épp kijöttem a konyhából – füllentette szemlesütve, ugyanis reggel óta idekint ólálkodott az előszobában.

            -Megjött ám a nyugdíjacska – füllentett vissza a postás, és csak a bankókat nyomta a néni kezébe, az aprót megtartotta borravalónak. - Csókolom – szuggerálta pimaszul Etelka néni vizenyőskék, riadt szemeit.

            -Kérem... - húzódott vissza a néni csendesen a lakásba, ahogy szokott. Sóhajtozva hallgatta, amint a postás eltrappol, és búslakodni támadt kedve.

            De nem, mégsem! Azért is kimozdul, elmerészkedik a körútra, és megiszik egy kávét, döntötte el dacosan. Nyomban kendőt kötött, és kendővel a fején a konyhába csoszogott mosogatni. De hiába húzta az időt, végül csak kijutott a városba.

            Kár volt kimozdulni, húzta össze magát fázósan a körúton, míg a márciusi szél jeges kézzel cibálta a kendőjét. A néni lelassított a kiszemelt kávézó mellett, s míg azon tanakodott, mennyire lehet drága egy kapucsínó, lábacskái átvezették a sarki bolt piszkos büféjébe.

            Szimpla presszókávéja mellé tejszínt is rendelt, de hiába fizette ki, a pultoskisasszony elfelejtette odaadni. Etelka néni nem akarta feltartani a sort, arrébb húzódott, és bánatos pillantásokkal szuggerálta a hirtelenszőke eladót.

            -Néni, kérem! – mosolygott rá végül a lány, és meglóbálta sárga copfjait.

            -Igen, kedves? – ragyogott vissza Etelka néni.

            -Tessék arrébb menni, hiszen tetszik látni, hogy alig férünk  – mutatott a lány kedvesen a pultja előtt kígyózó sorra, amely gond nélkül elkanyargott a néni mellett.

            -Kérem! – futotta el a pír Etelka nénit, mert bár nem tett semmit, bűnösnek, megbélyegzettnek érezte magát. – Hiszen végeztem, itt sem  vagyok – lehelte magának, és maradék kávéját a pulton hagyva kilopózott az üzletből.

            Hazafelé a budai oldalon havas eső szemerkélt. Micsoda kikelet, restellkedett Etelka néni még az időjárás miatt is. De hát el kell viselnünk, gondolta míg megkönnyebbülten huppant le a végállomáson álló villamos szélvédett, üres kocsijában.

            Hogy indulásig elüsse az időt, főzni kezdett fejben. Kelkáposzta főzeléket eszelt ki fasírozottal, de még csak a rántásnál tartott, amikor kellemetlen szag csapta meg valahonnan. Apró orrocskájával a levegőbe döfött, és szeme sarkából észrevette, hogy valaki mögé telepedett. Úgy látszik, már a fülem sem a régi, sajnálkozott. Pedig az emberevőt  nem  hallhatta, olyan nesztelenül lopózott mögé, ahogy a ragadozó nagymacskák szokták becserkészni a falkától elkóborolt, magányos áldozatukat.

            A néni erre-arra forgolódott, oldalát majd kifúrta a kíváncsiság, ki ülhet mögötte, de hátrafordulni nem mert. Mégsem illendő.

            A felé áradó büdöstől viszont szívesen menekült volna.

            Üljön át máshová? Még feltűnést keltene, tűrt tovább, aztán hirtelen ötlettől vezérelve úgy tett, mint aki nagyon fázik. Elterelésként a kezét lehelgette, majd a sálját kezdte felhúzni az orrához. Még csak a szájánál tartott, mikor az emberevő ráripakodott:

            -De nagy tréfamester!

            -Kérem? – sikkantott Etelka néni, de meg is könnyebbült: megszólították, végre hátranézhet.

            Keskeny arcú, betegesen halovány fiatalember ült mögötte, összevont szemöldökkel. Csontos mutatóujját fenyegetően ráemelte, de aztán az ablakon túl kavargó hópelyhekre bökött:       

            -Tetszik tudni, olyan ez a Tél tábornok, mint a Columbo hadnagy. Párszor elbúcsúzik, aztán újra beköszön. És persze már mindenkinek az idegeire megy.

            A közelről előbodorodó szájszag letaglózta volna Etelka nénit, ha nem feledkezik meg a bűzről, és nem babonázza meg az ismeretlen kisebesedett mutatóujja. A férfi izgatottan kapdosta a szájába, és éles, ritkás fogaival szaporán tépte róla a bőrt miközben magyarázott.

            -Tetszik  tudni, mitől ilyen Columbo az időjárás? Mert valami okának kell lennie, ha már van okozat. Globális felmelegedés, éghajlatváltozás, kipusztulás. Igen, ez mind büntetés, amit a hadnagy úr kiszab ránk, nem igaz? - és az emberevő nyomatékképpen átpenderült a néni előtti székre, hogy szemtől-szembe menydöröghesseng tovább - De mi az ok? Mi a bűntény? Mi a bűn?

            -Micsoda? – nyöszörgött a néni, kitérve a delejes pillantások elől, és kínjában lopva körbesandított, hátha valaki a segítségére siet, de a  felszállingozó utasok egykedvűen fordultak félre, mintha a néni és az emberevő nem is létezne, csak egy hermetikusan elzárt burokban lenne csak jelen.       

            Etelka néni magára maradt a ragadozóval szemben, aki az arcába mászva csikorgatta a fogait.

            -Hogy mi a bűnünk, nagymama? Hát a borzasztó, rettenetes, ésszel fel nem fogható pusztítás. Aminek a büntetése nem is lehet más, mint a kipusztítás. Kristálytiszta Columbo logika!

            -Háthát – súgta vissza szelíd, megadó hangon az öregasszony, mert kezdte igazán kényelmetlenül érezni magát, amit csak az enyhített, hogy a villamos nagyot döccenve elindult.

            -De nem megy ez már így sokáig – enyhült meg az emberevő is. - „Kipusztítom, aki a Földet elpusztítja“ – emelte magasba a karját, és színpadias lendülettel az ölébe gyűrt nejlonszatyorra csapott.

            -Jaj! – szakadt ki a néniből, és szája elé kapta a kezét, mert nem hitt a szemének.

            Az emberevő úgy tűnt, ráunt saját ujjbegyére, és a szatyorból egy barnás ujjcsonkot halászott elő. Etelka néni egy pillanatra látni vélte a gyűrű nyomát is, ahol kidörzsölte a bőrt, aztán fintorogva figyelte, ahogy az emberevő ropogtatni kezdi, akár egy répát.

            -„Kipusztítom, aki a Földet elpusztítja.“ Tetszik ismerni ezt az idézetet?

            -Nem...! Jaj! Bocsánat! – kért elnézést a néni váratlanul, mert összekavarodtak a gondolatai. De nem, ez a furcsa, talán habókos, de azért alapvetően biztosan rendes fiatalember mégsem ropogtathat valódi emberi ujjat a szájában, nyugtatgatta magát. Hiszen az a többi utasnak is feltűnne! Nem hagynák! Lehetetlen!!! – csapdosott kis szíve a mellkasában, és elhitette magával, hogy az ujj minden bizonnyal valami ismeretlen rágcsálnivaló. Hát persze, hiszen ma már annyi butaságot kitalálnak, lélegzett fel és nagymamás mosollyal fogadta, mikor az emberevő játékosan megfenyegette az immár ártalmatlan rágcsálnivalóvá lefokozott gyűrűsujjal:

            -Tetszik tudni, nagyon szép idézetek vannak ám egy bizonyos könyvben. „Kipusztítom, aki a Földet elpusztítja.“ Tanfolyamra kellene eljárni, és akkor ilyen szép idézeteket lehetne tanulni. Csak van egy kis ideje, nem? Most például honnan tetszik jönni?

            -Kávézni voltam – vallotta be Etelka néni udvariasan.

            -Szórakozni van ideje a nagymamának, ahelyett, hogy azokhoz járna, akik nem fogják hagyni, hogy a világ elpusztuljon.

            -Azt hiszem, sajnos, le kell szállnom, ha megbocsát – állt fel szabadkozva a néni. És aznap másodjára is elszégyellte magát ártatlanul. Hiába, ilyen típus volt.

            Az emberevő fejcsóválva fordult el, mint aki mélységesen csalódott. Az idős asszony lángra gyúlva, lehajtott fejjel suhant volna az ajtóhoz, ám az emberevő megragadta a kezét, és fehér, áttetsző ujjacskáit simogatva kérlelni kezdte.

            -Nem baj. Semmi baj, mamácska. Csak a következő megállóig tessék még eljönni. Hiszen olyan jól elbeszélgetünk, és annyi érdekeset mesélhetnék még a tanfolyamokról. Van például, hogy főzni tanulunk – és  az emberevő mélabús tekintettel mérte végig a többi utast, de azok mind elfordultak, ahogy rájuk nézett.

            Etelka néni jól látta a visszautasítást, és ettől meg a jóleső simogatástól egyszeriben megesett szíve az emberevőn.

            -Hát jó, legfeljebb visszasétálok – ült vissza az ablak mellé, reménykedve, hogy tényleg beszélgetnek egy jót.

            De csak hallgattak egymással szemben, mint két régi barát, mélyen és megértőn a némaság mögött, miközben a villamos csikorogva hagyta el a bérházakat és tízemeletes panelek közé érkezett.

            Odakint besötétedett, a szél elszántan hordta a havat a lámpák fényében. A  furcsa fiatalember a sötétre meredt, és két vagy három megálló után is dacosan szorította össze ajkait, úgyhogy mikor a villamos legközelebb lassított, Etelka néni minden akaraterejét összeszedve elszánta magát a leszállásra. Felállt, udvariasan biccentett az emberevőnek, aki jóváhagyólag bólintott:

            -Tessék ám vigyázni. Bolond ez a tavasz! – és bánatosan integett a néni után a gyűrűsujjal.

            Etelka néni hátra se nézve feszítette aprócska termetét a kavargó hófúvásnak. Leszegett fejjel haladt az ismeretlen házak közt visszafelé, és alig látott valamit a viharban. Örült, hogy végülis beszélgettek a különös utassal, hiszen olyan ritkán jut társasághoz, de azért megborzongott, mikor az ujjszerű rágcsa felrémlett előtte. Mik vannak, merengett, és ábrándosan nekikoccant valakinek a sötétben. A néni fürgén bocsánatot akart rebegni, de az illető vihogva megelőzte:

            -Tetszik tudni, mit gondoltam? – villant meg egy nejlonszatyor. –Szívesen hazakísérem! – bukkant elő az emberevő arca is, és megragadva a néni karját, szélsebesen vonszolni kezdte egy közeli tízemeletes felé.

            Etelka néni bukdácsolva követte a hóviharban, míg észbe nem kapott, hogy mit csinál.

            És Etelka néni megpróbált ellenszegülni!

            Természetesen sikertelenül.

            Az emberevő akkorát rántott rajta, hogy a nénike elesett a jeges latyakban, és keményen beverte a térdét. Környékbeliek léptek ki a közeli tömb kapujából. Etelka néni próbált úgy tenni, mintha  véletlenül esett volna el, nehogy feltűnést keltsen, de az emberevő nagy  hangon kiabálni kezdett.

            -Nagymama, hát miért teszed ezt velem? Miért nem engeded, hogy segítsek? Ejnye, látod, sáros lett a harisnyád. Talán vérzel is.

            -Cssst,  psszzt, ne tessék már ezt... – kérlelte a néni, míg minden erejét összeszedve, sajgó térddel felállt. De a járókelők oda se nézve siettek el mellettük. Talán észre se vették őket.

            -Akkor tessék  jönni  szépen, nagymama! – taszigálta az emberevő durván a bejárat üvegezett kapuja felé.

            -Kérem, kérem, tetszik látni, hogy jövök én magamtól is – suttogta szemrehányóan Etelka néni már odabent, miközben várták a liftet és szoknyájáról takarítgatta a havat.

            A liftbe mások is beszálltak felfelé, de Etelka néni nem mert rájuk nézni. Mégis mit szólnának, ha kiderülne, hogy egy ismeretlennel liftezget egy  ismeretlen házban. Majd csak vége lesz ennek az egésznek, gondolta, és mehet végre haza. Talán ad egy kis pénzt a fiatalembernek, hiszen biztosan pénzt akar, mi mást akarhatna, és számolgatni kezdte fejben, mennyi is lehet a pénztárcájában.

            És Etelka néni, mint oly sokszor már ebben az életben, ezúttal is megadta magát.

            Csakhogy Etelka néni, mint oly sokszor már az életben, ezúttal is tévedett. Ezúttal végérvényesen.

            És amikor teljes erejéből sikítozni kezdett a bezárt ajtó mögött a tizediken, már késő volt. A szomszédok is csak a tévére gyanakodtak, hiszen mégis ki gondolná, hogy emberevő lakik a folyosó végén.

            A szörnyeteg pedig még aznap este jóízűen elfogyasztotta Etelka nénit. Hófehér, áttetsző ujjait pedig lenyisszantotta, és az erkélyen lévő, házi készítésű aszalóba tette száradni, csemegének.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.