Ugrás a tartalomra

 

Kolozsvári Interferenciák 1. – Színház és performansz

Elmúlás, rózsák és időtlen korrupció. Ibsen, Tolnai Ottó és Doors együttes. Szöveg, zene és mozgás. Olasz, német és délvidéki magyar művészek. – Képes tudósítás az erdélyi főváros nagyszabású színházi biennáléjáról.

 

 

Kolozsvári Interferenciák 1. 

Színház és performansz

 

Az olasz Babilonia Teatri The End című előadása mintha kifejezetten az Interferenciák Nemzetközi Színházfesztivál mottójára, A test történeteire készült volna. A Valeria Raimondi és Enrico Castellani írta és rendezte, a színházat és a performanszt ötvöző darab központi témája  a halál. Címét a Doors együttes dala ihlette – ez többször is elhangzik az előadás közben. A sötét november végi délután, a havas eső, a csontig ható hideg nagyon jó „előkészítő”egy ilyen színházi esthez. Amely csak erős idegzetűeknek ajánlott, mert egy óra alatt nemcsak a testünk, a lelkünk is beleremeghet a sokkoló színpadi képekbe, a vérfagyasztó monológba.

A minimalista színpadkép kihalt koncertteremre emlékeztet, ahol egy színésznő gyakorol. Gyorsan kiderül, hogy nem könnyűzenei koncertet fogunk hallani. Raimondi versszerű monológja a halálba készülő testről mesél, annyira szuggesztíven, hogy szinte nem is kell figyelnünk a magyar feliratot, minden ízünkben érezzük, mivel szembesít minket. Mindezt fokozza az olasz nyelv dallamossága, magyarul valószínűleg más hatást fejtene ki a szöveg. Valószínűleg ezért is érezzük inkább versnek, és nem prózai monológnak.

A halál a legerősebb tabutéma, nem foglalkozunk vele, pedig tudjuk, hogy az emberi élet véges, és előbb-utóbb szembesülnünk kell ezzel. Az előadás rádöbbent, mennyire ragaszkodunk a fiatalságunkból fakadó szépségünkhöz. Legszívesebben megállítanánk az időt, és olyan testtel halnánk meg, amelyiken nyoma sincs zsírpárnának, ráncnak. Sőt, képesek lennénk a saját holttestünkről fotót közzétenni a Facebookon… A redőtlen arc, a kifogástalan külső mellett van még valami értékes számunkra? Vagy lassan olyanokká válunk, mint a szépen felöltöztetett kirakatbabák?

Még sokkolóbb, amikor a színésznő a beteg emberi testről beszél, arról, hogy miként kínlódik a haldokló ember. Van-e élet a halál után, feltámadás, a ma emberének egyáltalán szüksége van-e még a hitre? – boncolgatja a monológ. A színpadon egy műanyag Krisztus-testet is látunk, amelynek hiányzó karjait a művész rakja fel. Ökör- és lófejet illeszt a kereszt két oldalán lógó kötelekre, felállítja a feszületet, majd rálő egy pisztollyal. Itt ölt  performansz jelleget a színház, ez az előadás legsokkolóbb pontja, hiszen a saját istenképébe lő bele. A végsőkig kétségbeesett emberben fölmerül, hogy Isten, ha igazságos, miért bünteti, egyáltalán létezik-e – próbálja érzékeltetni a jelenet.

A feszültséget szerencsére feloldja Enrico Castellani és Luca Scotton tánckettőse. Ezt követően egy Madonna-kép “lép” a színpadra: Raimondi élő kisbabával érkezik vissza, jelezve, hogy halál után születés van, az élet körforgás, vallási értelemben is. Az előadást a Doors The end című száma fejezi be, de a közönség annyira sokk alatt van, hogy az elején tapsolni is alig képes, aztán végül csak megkapja a neki járó tapsvihart az olasz társulat.

 

 

Tolnai rózsái

Egy ilyen előadás után legszívesebben venné az ember a kabáját a ruhatárból, és hazamenne. Gondolkodna, sőt, lehet, hogy elmondana egy imát azért, hogy még életben van, elkezdene örülni az apró dolgoknak, és már nem lenne annyira elszomorító a november végi ködös, szeles este sem. Csakhogy Tolnai Ottó Kisinyovi rózsa című költeménye és a Szabadkai Kosztolányi Dezső Színház olyan hívószó, amelynek nehéz ellenállni.

Urbán András rendezői elveibe belekóstolhattunk az Interferenciák 2012-es kiadásán. Turbo Paradiso című formabontó előadásával felejthetetlen élményt nyújtott a kolozsvári nézőknek, majd tavaly a Kolozsvári Állami Magyar Színház művészeivel dolgozott együtt. Az Ivanovék karácsonya (ez is szerepel a fesztivál programjában) sem szokványos színpadi produkció (lásd:  http://www.irodalmijelen.hu/2014-mar-24-1950/abszurd-drama-politikai-uz…).

Tolnai Ottó a Kisinyovi rózsa című költeményét a szabadkai társulatnak írta, a merész elképzelésekről közismert Urbán pedig két változatban is színpadra állította. Az elsőben, amelynek címe a Tolnai-poémáéval azonos, a színészek kottatartóról olvassák a szöveget, ekképp téblábolnak “a sírás akadémiájának alapítói”, tulajdonképpen partitúraként funkcionál a verstest. Urbán szerint ez egy olyan előadás, amely „nem bír abbamaradni“. A korábbi változatot sem vetette el, ám az Interferenciákon valami egészen mást láthattunk, erről valószínűleg még maga Tolnai sem álmodott.

A fekete panelekkel behatárolt térben tulajdonképpen egy nagyon szép improvizációt láthatunk. A jelenetek festményekhez hasonlíthatók, egy-egy kép, hangulat elevenedik meg a színpadon. A díszlet, a megvilágítás azt az illúziót kelti, hogy óriások mozognak, különösen Béres Márta mozgáskompozíciója lenyűgöző. A Tolnai-műből csupán egy rövid részletet hallunk az előadás elején, a továbbiakban csak a testek mesélik el a Kisinyovi rózsát, finom mozgásokkal, színpadra ültetett költői metaforákkal. Látjuk megelevenedni a rácsos ágyat, a flamingót, a zebrát, a csigatelepet, a szabadkai csipkegyárat, az indigót, az üszkös kukoricát, a szalmát, a lila ibísztojást, a sivatagot, a rubintos kalaptűt, amint átdöfi a szürkeállományt, a madárcsontú zenetanárnőt, az ezüst kávéskanalakat, az evőeszközökkel tele aktatáskát, az azúr ágyneműt, a kagylót és a gipszsivatagot.

A színpadi produkciónak csak azáltal van története, hogy odaképzeljük a Tolnai-verset. De azok is érthetik az előadást, akik nem olvasták a költeményt; a hangeffektus, a mozgás is képes elhitetni, hogy a Fekete-tenger egy óriási indigó, amelyet össze lehet tépni. Urbán szerint a nyelv behatárolja  a színházat, s a korábbi előadás után olyannal szeretett volna próbálkozni, amely nem kötődik a nyelvhez, szöveg nélkül mesél.

 Az előadás nagy sikert aratott Újvidéken, Temesváron és Szegeden. A kolozsvári fellépés új élmény volt számukra, hiszen a darabot kamaraszínházban játsszák, itt pedig nagyszínpadon adták elő.

 

 

Ibsen kortalan üzenete

Bár az Interferenciák más produkciói is telt házat vonzottak, különösen nagy érdeklődés övezte A nép ellensége című Ibsen-dráma két kolozsvári előadását a neves  Thomas Ostermeier rendezésében. A berlini Schaubühne am Lehniner Platz produkciójára Erdély minden tájáról Kolozsvárra utaztak rendezők, színészek, színikritikusok, drámaírók, és a külföldi szakmabeliek sem hiányoztak a nézőtérről.

Ibsen 19. századi művének üzenete kortalan, így a német rendezőnek nem kellett mást tennie, mint a kis norvég települést  21. századi fürdővárossá kozmetikázni. Itt fürdőorvos a fiatal Stockmann doktor (Christoph Gawenda ), polgármester bátyjának (Ingo Hülsmann) köszönhetően. Felesége (Eva Meckbach ) angoltanárnő, tipikus mai nő, spagettit főz barátaiknak,  közben be-benéz a gyerekszobába.

Az előadás a realista színház elemeit használja. A színészek játéka látszólag nem túl bonyolult, de ha jobban megfigyeljük, akkor rájövünk, minden mozdulatnak, gesztusnak megvan a maga szerepe. Ostermeier kedveli a direkt üzeneteket, ezért a rendezés során mindent ennek rendel alá.

A díszlet egyszerű, ám annál eredetibb. Egy modern nappalit látunk ebédlőasztallal, fotellel, a lakás többi részének berendezését pedig felrajzolták fehér krétával a fekete falra. A gyerekszoba, a fürdő, a konyha, a dolgozószoba egy-egy ábra mögött jelenítődik meg. Erre a falra tüntetik föl a  színészek az idő vagy a  helyszín változását is.

Stockmann, aki bátyjával, a normakövető, öltönyös politikussal ellentétben folyton lázad, és elutasítja a társadalmi igazságtalanságot, elmondja barátainak, hogy rájött: a kisvárost felvirágoztató gyógyfürdő vize szennyezett, ártalmas. A fürdőt be kell zárni és átépíteni. A helyi sajtó eleinte Stockmann oldalán áll mindaddig, de a dörzsölt politikus meggyőzi a szerkesztőséget arról, hogy az átépítés a lakosságot terhelné adókkal, a város elveszítené a turistákat.

A polgármester mindenkit megzsarol, saját testvérét is. Mindenkinek valamilyen érdeke fűződik az igazság elhallgatásához, a személyes érdekek felülkerekedenek az erkölcsi normákon. A lakossági fórumon Stockmann végül nem a fürdő ügyéről, hanem a társadalom alapvető problémáiról beszél. Arról, hogy képmutató világban élünk, ahol megpróbálják elhiteni velünk, hogy minden baj okozója a gazdasági válság, holott a  fogyasztói társadalom, az emberi civilizáció válságáról van szó.

Stockmann nagyszerű monológja kimondja: az emberiség megérett a pusztulásra, hiszen nem képes önállóan gondolkodni, hagyja, hogy befolyásolja őt a média és a politikum, elpazarolja a természeti erőforrásokat, robotember lett, bábu, amellyel bármit megtehetnek. Az előadás kulcsjelenetében, a lakossági fórumon Stockmann a közönséghez fordul, megkérdi, hogy egyetértünk-e vele. A nézők közül többen mikrofont ragadnak, és igazat adnak neki.

Most már mi is részesei vagyunk a Stockmann által felvetett problémáknak. Sajnos nem győz az igazság, a főszereplőt megdobálják, majd kirúgják állásából, a háziúr kiteszi őket az albérletből. Lakás és pénz nélkül maradnak, egy kisgyerekkel. Még az após is ellenük fordul, az örökségnek szánt pénzből felvásárolja a fürdőrészvényeket, és nekik ajándékozza, csak ne hozzák nyilvánosságra a mérgező vízről szóló jelentést.

Az előadás záró jelenetében a feleség és férj sört kortyolgatva nézegetik a fürdő részvényeit. Nem egyértelmű, de sejthető, hogy nem a nyomor mellett fognak dönteni. És a nézőben óhatatlanul felmerül, vajon ő hogyan döntene, ha a bőrére menne a játék…  

 

Varga Melinda

 

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.